Ugrásra kész papírtigris

Papírtigrisnek nevezte a NATO leköszönő főtitkára a szövetség azon európai tagállamainak haderőit, amelyek reform helyett csak csökkentéseket hajtanak végre, mintha a világ nem változott volna a Szovjetunió széthullása óta, hogy a későbbi fejleményeket ne is említsük. A Washington érveit magáévá tevő Lord Robertson ugyan senkit sem nevezett néven, de a szakfolyóiratok olvasói számára nincsenek titkok: két tagállam, Németország és Belgium rendszeresen azok listáján szerepel, akik lehetőségeikhez képest alulteljesítenek.
Ezt a tényt sem szabad figyelmen kívül hagyni akkor, amikor a NATO-ban „fél lábbal” jelen lévő Franciaország, a fegyveres erővel nem rendelkező Luxemburg és az említett két – katonailag problematikus – ország önálló európai védelmi tervezési sejt létrehozását szorgalmazza. Az ötlet – amelyről a végső szót a decemberi brüsszeli uniós csúcson mondják ki – éles ellenkezést váltott ki nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Nagy-Britanniában és kevésbé hangos formában az összes többi tagállamban. Lényegében a vezetési rendszer megkettőzéséről lenne szó, mintha a NATO egyes tagországai egy másik szervezet jogán külön parancsnokságot akarnának felállítani. Miért nem a szövetségen belül áll fel egy olyan törzs, mely az európai országok önálló akcióit koordinálja? – merül fel a logikus kérdés, melyet rögvest követ egy másik is, miszerint éppenséggel nem a Párizs által szorgalmazott „európai erőd” eszménye áll-e a tervek mögött?
Míg a soros olasz uniós elnökség kompromisszumos javaslattal él a kérdésben, addig Párizs és Berlin másutt támad tovább az önálló európai védelem identitás jól hangzó szlogenjével felvértezve. Az apró macedóniai misszió átvétele és a kongói befejezése után már Boszniában is szeretnék átvenni a vezetést, ami azonban túl nagy falat lenne, arról nem is beszélve, hogy ott az amerikaiak is jelen vannak és a tervek szerint lesznek is. Az ambíciókat ért kritikákat azonban nehéz alaptalannak nevezni, mivel nem egyébről, mint a hadműveletekhez szükséges háttér hiányáról van szó. Míg Amerika állandóan katonai képességeket hoz létre, addig az európai „mag” parancsnokságokról beszél – látszólag figyelmen kívül hagyva azt az évezredes hadművészeti bölcsességet, miszerint a háborúkat (vagy a békét?) erős hadseregek nyerik, nem magányos és fantáziadús hadvezérek. Mi lenne a békefenntartó műveletek sorsa az amerikai logisztikai gépezet nélkül? Hogyan jutnak és milyen felszereléssel a katonák a hadszíntérre, ha az európai parlamentek minduntalan csak nyirbálják költségvetésüket?
Amennyiben Párizs és Berlin stratégái az amerikai hegemónia megtörését kívánják elérni az említett módszerekkel, aligha járnak jó úton. Először racionális gyakorlati lépésekkel kellene korszerű, globális hatókörű katonai képességeket teremteniük, s utána – helytálló biztonságpolitikai elemzést követően – eldönteni, hogy ezt a Nyugat szakadásának előidézésére használják fel, vagy a Nyugat létét fenyegető kihívások felszámolására.