A kiközösítő

A világ zenetörténetében nem találunk ahhoz foghatót, ahogy Dohnányi Ernőt meghurcolták a második világháború után. És a szégyenteljes procedúra ma sincs lezárva. Ahhoz az kéne, hogy tisztázza a szakma, kit vagy kiket terhel a felelősség. Tisztázta? Nem. A szakma hallgat.

Pedig nem csip-csup ügyről van szó: a magyar zeneművészet nagy triásza: a Bartók–Dohnányi–Kodály hármas egyik tagját érték iszonyú vádak. Kezdettől tudni, hogy hamis vádak. Túl lehet lépni ezen csak azért, mert eltelt ötvennyolc év? Nem.
Írásunk első részében elmondtuk, mivel vádolták Dohnányi Ernőt, a Zeneakadémia főigazgatóját. „Ügyészei” közül Jemnitz Sándort említettük, a zeneszerzőt, akit a közönség inkább a Népszava kritikusaként ismert. Arról ma már csak néhányan tudnak, hogy politikai komisszár is volt, pontosabban: ő kapta pártjától a megbízást, hogy a zeneművészek politikai igazolását vezesse 1945-ben.
Világos és érthető, hogy ilyesmivel utóbb nem dicsekszik az ember. Az viszont már szemet szúr, hogy posztumusz méltatói is hallgattak arról, mivel foglalkozott Jemnitz a háború után. 1973-ban jelent meg kritikáinak gyűjteménye, amelyhez hosszú és gondos előszót írt Lampert Vera, a kötet szerkesztője. A gondosság ellenére egyetlen hang nincs benne arról, hogy Jemnitz ítélet-végrehajtó volt. Azt „ecsetelgeti” csupán, hogy Berlinben ismerkedett meg a szocializmus tanaival, és ez életre szólóan elkötelezte.
Az előszó mégis megérdemli a figyelmet. Merthogy van benne egy „rejtőzködő” mondat. Így hangzik: „1919-ben elégedetlen hangú beszámolót írt a Tanácsköztársaság zenei életéről…” Mármint Jemnitz.
Azt hiszem, ez a kulcsmondat. Megfejtését a párhuzamos életrajzok adják.
Jemnitz apja ügynök volt, vagy ahogy régen mondták: házaló, s a fiú a kommunistákhoz vonzódik. Jön a kommün, és kit lát ez a baloldali fiatalember a zenei direktórium élén? Dohnányi Ernőt, a kutyabőrös pozsonyi patríciusivadékot, az akadémia főigazgatóját, aki nemrég jött haza Berlinből, ahol professzor volt. London, Bécs és Párizs egyfolytában csábítja, s mehetne nagy pénzért bárhová, de nem megy, mi több, beül a direktóriumba, ahol a szegény sorsúaknak volna a helyük. Mint neki, Jemnitz Sándornak.
Mert mi köze van egy ilyen úrfélének a kommunizmushoz? Semmi. Csak annyi, hogy jól zongorázik. Meg jól komponál. Állítólag jól is vezényel. De most nem erről van szó. A kommün megbukik, Dohnányit kirakják az akadémiáról, de nem éhezik, nem lesz földönfutó, hiszen koncerteket ad, sikere van mindenütt. Ugyanakkor ő, akit feszít az ambíció, kénytelen az írásait külföldi lapoknak küldözgetni, hátha közlik, és küldenek valami pénzt – mocskos, igazságtalan a világ.
Az. Főleg, ha hozzátesszük, hogy zenekritikusként Jemnitz határozottan eredeti, nincs semmire és senkire tekintettel – kivéve elfogultságait. Mert érezhetően nem szíveli Dohnányit, Kodályt már-már utálja, de erről már szóltunk korábban.
Negyvenötben úgy érzi: az idő megérett. Ő van soron. Ott nyüzsög, ahol a pártmegbízásokat osztják, és nem hiába. Olyannal bízzák meg, ami hatalommal jár: ötvenöt évesen emberek jövője függ attól, tetszik-e neki az ábrázatuk, vagy sem. Bosszút állni – ez a jelszó akkoriban. Jó füle van, tisztán hallja, s tudja, mi a dolga. Belátja, hogy Kodállyal nem ajánlatos ujjat húzni, túl nagy tekintély. Dohnányival fog leszámolni.
Dolgát megkönnyíti, hogy a főigazgató negyvennégyben elhagyta az országot, ráadásul van róla egy filmfelvétel, mely egy társaságban mutatja Szálasival. Ilyen alapon persze Illyést vagy Nagy Lajost is tetemre lehetett volna hívni, hiszen ők nemcsak paroláztak, de a lakásán tárgyaltak is Gömbössel annak idején. Szabó Dezsőt pedig egyenesen pajzsra kéne emelni, mert úgy utálta a németbarát politikát, mint a bűnt. „Görénykurzus” – így emlegette.
Csakhogy a bosszúállóknak más a logikájuk. Főleg más volt negyvenötben, amikor felragyogott a másodrangú tehetségek napja. Olyanoké, mint Szabó Ferenc, mint Domanovszky Endre, mint Benjámin László meg a mögöttük lihegő komornyikhad, köztük Jemnitz Sándor. Most vagy soha, mondták, és félresöpörtek mindenkit, aki tehetségesebb volt náluk, vagyis útjukban állt. Az sem számított, ha valakit meghurcoltak a nyilasok, mint Jávort, vagy igazi munkásköltő volt, mint Kassák. El kellett tűnniük, el kellett hallgatniuk.
Nagyjából ez a „fejlődéstörténete” annak, hogyan lett Dohnányi fasiszta. A rágalom nem csak a művésznek ártott. Elvitatta a magyar zenekultúra minden olyan értékét, amely Dohnányinak köszönhető, s amelyekkel felvirágoztatta a magyar zenekultúrát a két háború között. Adjuk hozzá ehhez, amit a rágalmazók velünk, a közönséggel tettek. Mesterkedésük évtizedekre megfosztott minket attól, hogy lássunk és halljunk egy nagy magyar művészt. Azt sugallták, hogy Dohnányi Ernő gonosz ember, akit legjobb elfeledni.
Mindezért meg kellene botozni a felelősöket. Megjegyezni Jemnitz Sándor és társa, Major Ervin nevét. Őket ismerjük, ahogy Otto de Pasettit, a harmatgyönge bécsi tenoristát is, aki amerikai egyenruhába bújva Salzburgból irányította a megszállt területek kulturális ügyeit. De legyünk cseppet gonoszak, és igazítsunk e név mellé pikantériaként egy csiklandós történetet: Pasetti 1933-ban elhódítja Kurt Weilltól, a Koldusopera zeneszerzőjétől Lotte Lenyát, ám utóbb visszaszármaztatja hozzá az aszszonyt. Kegyes, gondolnánk… Nem az. Dohnányi iránt végképp nem. Amint Otto de Pasetti megkapja az értesítést Pestről, hogy a magyar direktor zsidó zenészeket deportáltatott, minden vizsgálat nélkül lepöcköli a karmesteri pulpitusról. Pedig Dohnányi nem akármilyen előadáson dirigált volna!
A háború után Salzburgban gyülekeztek a világ muzsikusai. Az életet, a szabadság örömét jelentette számukra, hogy ismét lesznek ünnepi játékok. A nyitó koncertet 1945. augusztus 13-ra hirdették, Dohnányi Ernő vezényletével. Ekkor lépett közbe Pasetti.
Így lett a nemzetközi hajsza első állomása Salzburg.
A második New York.
Jemnitzék meghosszabbított keze messzire elért. Hogy Dohnányi már negyvenöt nyarán koncertezett Ausztria francia övezetében, nem érdekelte őket. Az a mérvadó, amit Amerikában mondanak. Vagy írnak… És tettek róla, hogy írjanak.
A New York-i magyar hetilap, Az Ember bontja ki elsőként a zászlót. Az emigráns zenészt „Szálasi legfőbb zenei hadvezérének” és „házi muzsikusának” nevezi. A szerző, Ruttkay György azonban nem elégszik meg ennyivel, s innen hadd idézzük őt magát: „Sátáni látvány egy nagy tehetségű művészt a bűzös szemét alján kéjesen hemperegni látni.”
A lavina elindult.
A következő intézmény Leon Goldstein. Hétköznapjaiban a veterán katonák zenészszakosztályában munkálkodott mint alcsoportvezető, s magánszorgalomból küldözgette éveken át a világ fontos zenekaraihoz letiltó javaslatait. Elszánt volt, s ebből az sem zökkentette ki, hogy sorra kapta a leveleket zsidó származású zenészektől, amerikai művészektől, sőt maga Ernest Ansermet, a New Yorkban élő svájci dirigens is küldött nyilatkozatot arról, hogy Dohnányi nem volt kollaboráns. Ellenkezőleg.
Hasonlóan írt Budapestről a gettót épp csak túlélt Weiner Leó:
„Boldogan ragadom meg az alkalmat, hogy Önt Dohnányi náciellenes tevékenységeiről informáljam. (…) Végtelenül boldog volnék, ha jelen nyilatkozatommal hozzájárulnék ahhoz, hogy e nagy művészt ért igazságtalan vádaskodások végre abbamaradjanak.”
Goldsteint nem érdekli a nagynevű zenész levele. Neki Kodály kell. Alább nem adja. Nyilatkozzon ő. A komponista a titkárnőjét bízza meg, küldje el az igazságügy-miniszter igazolását Dohnányi ártatlanságáról. Goldstein megkapja, de ez sem zökkenti ki: folytatja a hadjáratot.
Jemnitz tehát elérte célját. Bosszút állt. Az igazolások végén jutalmát is elnyeri: a pártirányítású Munkás Kultúrszövetség elnöke lesz.
Hogyan idézte Márai egy nácibarát szavait? „Nem értheted. (…) Most rólunk van szó, a tehetségtelenekről. (…) Ez a mi időnk.”
Ugyanez érvényes a vörös csillag lovagjaira. A barbárság, a gonosz mindig a féltehetségeket vonzza, akik aztán beülnek a hivatalokba, a szövetségekbe, és ártanak, ahol tudnak.
Az elhivatottak irtóznak az ilyesmitől. Márait idéztük az előbb. Negyvenötös naplójában olvasni: „Most mindenki szeretne »valaki lenni«: államtitkár, patikus vagy vészbíró. Én is szeretnék »valaki lenni«. Író szeretnék lenni és szabadon írni.”
Nem írhatott úgy. A tehetségtelen Gergely Sándorok, Palotai Borisok és Kónya Lajosok csapatáé lett a tér. Az NB II-eseké, ahogy ma mondanák. Márai előlük menekült. Itt hagyta az országot, ahol attól fogva a nevét is tilos volt kiejteni. S ehhez csaknem az egész magyar írótársadalom statisztált. Úgy is mondhatnánk, hogy hozzájárulását adta.
Mint a zenésztársadalom Dohnányi kiközösítéséhez.
De hát miért?
A válasz riasztóan egyszerű.
Az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes évek féltehetségei nem tudták elviselni, hogy léteznek alkotók, akikben méltóság van. Tartás. Akik nem tapsolnak pártvezéreknek. Nem keverednek olcsó ügyekbe. Akik tudják, hogy vannak idők, amikor hátrább kell lépni. Amikor távolságot kell tartani. Ha úgy hozza a sors, nagy távolságot.
Dohnányi nem válaszolt a rágalmakra.
Emberi méltóságán alulinak tartotta, hogy ő, aki annyi zsidó kollégáját mentette meg – volt, akit hollandiai internálótáborból, volt, akit magyar munkaszolgálatból hozott ki, és mesteriskolájában tízből kilenc növendék zsidó volt –, mentegesse magát tehetségtelen nímandok előtt?
Meg sem hallotta őket.
Csakhogy ez olaj volt a tűzre. Úgy vélték: hallgatás beleegyezés.
Volt persze másféle hallgatás is. Elhallgatás. Itthon senki nem tudhatott Dohnányi Ernő sikeres angliai hangversenykörútjáról 1947-ben, arról se, hogy 1953. november 9-én szólóestet adott a New York-i Carnegie Hallban. A zsúfolt teremben izgalom vibrált. Sokan tüntetéstől féltek. Nem volt tüntetés. Siker volt. Óriási. A hetvenhat éves „Dohnányit hallva a jelen lévő fiatalság vénnek és elhasználtnak érezte magát” – írta a New York Herald Tribune. 1955-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, a Wisconsin Egyetem Dohnányi-fesztivált rendezett.
Csak itthon maradt minden a régiben.

---

---