Pedig nem csip-csup ügyről van szó: a magyar zeneművészet nagy triásza: a Bartók–Dohnányi–Kodály hármas egyik tagját érték iszonyú vádak. Kezdettől tudni, hogy hamis vádak. Túl lehet lépni ezen csak azért, mert eltelt ötvennyolc év? Nem.
Írásunk első részében elmondtuk, mivel vádolták Dohnányi Ernőt, a Zeneakadémia főigazgatóját. „Ügyészei” közül Jemnitz Sándort említettük, a zeneszerzőt, akit a közönség inkább a Népszava kritikusaként ismert. Arról ma már csak néhányan tudnak, hogy politikai komisszár is volt, pontosabban: ő kapta pártjától a megbízást, hogy a zeneművészek politikai igazolását vezesse 1945-ben.
Világos és érthető, hogy ilyesmivel utóbb nem dicsekszik az ember. Az viszont már szemet szúr, hogy posztumusz méltatói is hallgattak arról, mivel foglalkozott Jemnitz a háború után. 1973-ban jelent meg kritikáinak gyűjteménye, amelyhez hosszú és gondos előszót írt Lampert Vera, a kötet szerkesztője. A gondosság ellenére egyetlen hang nincs benne arról, hogy Jemnitz ítélet-végrehajtó volt. Azt „ecsetelgeti” csupán, hogy Berlinben ismerkedett meg a szocializmus tanaival, és ez életre szólóan elkötelezte.
Az előszó mégis megérdemli a figyelmet. Merthogy van benne egy „rejtőzködő” mondat. Így hangzik: „1919-ben elégedetlen hangú beszámolót írt a Tanácsköztársaság zenei életéről…” Mármint Jemnitz.
Azt hiszem, ez a kulcsmondat. Megfejtését a párhuzamos életrajzok adják.
Jemnitz apja ügynök volt, vagy ahogy régen mondták: házaló, s a fiú a kommunistákhoz vonzódik. Jön a kommün, és kit lát ez a baloldali fiatalember a zenei direktórium élén? Dohnányi Ernőt, a kutyabőrös pozsonyi patríciusivadékot, az akadémia főigazgatóját, aki nemrég jött haza Berlinből, ahol professzor volt. London, Bécs és Párizs egyfolytában csábítja, s mehetne nagy pénzért bárhová, de nem megy, mi több, beül a direktóriumba, ahol a szegény sorsúaknak volna a helyük. Mint neki, Jemnitz Sándornak.
Mert mi köze van egy ilyen úrfélének a kommunizmushoz? Semmi. Csak annyi, hogy jól zongorázik. Meg jól komponál. Állítólag jól is vezényel. De most nem erről van szó. A kommün megbukik, Dohnányit kirakják az akadémiáról, de nem éhezik, nem lesz földönfutó, hiszen koncerteket ad, sikere van mindenütt. Ugyanakkor ő, akit feszít az ambíció, kénytelen az írásait külföldi lapoknak küldözgetni, hátha közlik, és küldenek valami pénzt – mocskos, igazságtalan a világ.
Az. Főleg, ha hozzátesszük, hogy zenekritikusként Jemnitz határozottan eredeti, nincs semmire és senkire tekintettel – kivéve elfogultságait. Mert érezhetően nem szíveli Dohnányit, Kodályt már-már utálja, de erről már szóltunk korábban.
Negyvenötben úgy érzi: az idő megérett. Ő van soron. Ott nyüzsög, ahol a pártmegbízásokat osztják, és nem hiába. Olyannal bízzák meg, ami hatalommal jár: ötvenöt évesen emberek jövője függ attól, tetszik-e neki az ábrázatuk, vagy sem. Bosszút állni – ez a jelszó akkoriban. Jó füle van, tisztán hallja, s tudja, mi a dolga. Belátja, hogy Kodállyal nem ajánlatos ujjat húzni, túl nagy tekintély. Dohnányival fog leszámolni.
Dolgát megkönnyíti, hogy a főigazgató negyvennégyben elhagyta az országot, ráadásul van róla egy filmfelvétel, mely egy társaságban mutatja Szálasival. Ilyen alapon persze Illyést vagy Nagy Lajost is tetemre lehetett volna hívni, hiszen ők nemcsak paroláztak, de a lakásán tárgyaltak is Gömbössel annak idején. Szabó Dezsőt pedig egyenesen pajzsra kéne emelni, mert úgy utálta a németbarát politikát, mint a bűnt. „Görénykurzus” – így emlegette.
Csakhogy a bosszúállóknak más a logikájuk. Főleg más volt negyvenötben, amikor felragyogott a másodrangú tehetségek napja. Olyanoké, mint Szabó Ferenc, mint Domanovszky Endre, mint Benjámin László meg a mögöttük lihegő komornyikhad, köztük Jemnitz Sándor. Most vagy soha, mondták, és félresöpörtek mindenkit, aki tehetségesebb volt náluk, vagyis útjukban állt. Az sem számított, ha valakit meghurcoltak a nyilasok, mint Jávort, vagy igazi munkásköltő volt, mint Kassák. El kellett tűnniük, el kellett hallgatniuk.
Nagyjából ez a „fejlődéstörténete” annak, hogyan lett Dohnányi fasiszta. A rágalom nem csak a művésznek ártott. Elvitatta a magyar zenekultúra minden olyan értékét, amely Dohnányinak köszönhető, s amelyekkel felvirágoztatta a magyar zenekultúrát a két háború között. Adjuk hozzá ehhez, amit a rágalmazók velünk, a közönséggel tettek. Mesterkedésük évtizedekre megfosztott minket attól, hogy lássunk és halljunk egy nagy magyar művészt. Azt sugallták, hogy Dohnányi Ernő gonosz ember, akit legjobb elfeledni.
Mindezért meg kellene botozni a felelősöket. Megjegyezni Jemnitz Sándor és társa, Major Ervin nevét. Őket ismerjük, ahogy Otto de Pasettit, a harmatgyönge bécsi tenoristát is, aki amerikai egyenruhába bújva Salzburgból irányította a megszállt területek kulturális ügyeit. De legyünk cseppet gonoszak, és igazítsunk e név mellé pikantériaként egy csiklandós történetet: Pasetti 1933-ban elhódítja Kurt Weilltól, a Koldusopera zeneszerzőjétől Lotte Lenyát, ám utóbb visszaszármaztatja hozzá az aszszonyt. Kegyes, gondolnánk… Nem az. Dohnányi iránt végképp nem. Amint Otto de Pasetti megkapja az értesítést Pestről, hogy a magyar direktor zsidó zenészeket deportáltatott, minden vizsgálat nélkül lepöcköli a karmesteri pulpitusról. Pedig Dohnányi nem akármilyen előadáson dirigált volna!
A háború után Salzburgban gyülekeztek a világ muzsikusai. Az életet, a szabadság örömét jelentette számukra, hogy ismét lesznek ünnepi játékok. A nyitó koncertet 1945. augusztus 13-ra hirdették, Dohnányi Ernő vezényletével. Ekkor lépett közbe Pasetti.
Így lett a nemzetközi hajsza első állomása Salzburg.
A második New York.
Jemnitzék meghosszabbított keze messzire elért. Hogy Dohnányi már negyvenöt nyarán koncertezett Ausztria francia övezetében, nem érdekelte őket. Az a mérvadó, amit Amerikában mondanak. Vagy írnak… És tettek róla, hogy írjanak.
A New York-i magyar hetilap, Az Ember bontja ki elsőként a zászlót. Az emigráns zenészt „Szálasi legfőbb zenei hadvezérének” és „házi muzsikusának” nevezi. A szerző, Ruttkay György azonban nem elégszik meg ennyivel, s innen hadd idézzük őt magát: „Sátáni látvány egy nagy tehetségű művészt a bűzös szemét alján kéjesen hemperegni látni.”
A lavina elindult.
A következő intézmény Leon Goldstein. Hétköznapjaiban a veterán katonák zenészszakosztályában munkálkodott mint alcsoportvezető, s magánszorgalomból küldözgette éveken át a világ fontos zenekaraihoz letiltó javaslatait. Elszánt volt, s ebből az sem zökkentette ki, hogy sorra kapta a leveleket zsidó származású zenészektől, amerikai művészektől, sőt maga Ernest Ansermet, a New Yorkban élő svájci dirigens is küldött nyilatkozatot arról, hogy Dohnányi nem volt kollaboráns. Ellenkezőleg.
Hasonlóan írt Budapestről a gettót épp csak túlélt Weiner Leó:
„Boldogan ragadom meg az alkalmat, hogy Önt Dohnányi náciellenes tevékenységeiről informáljam. (…) Végtelenül boldog volnék, ha jelen nyilatkozatommal hozzájárulnék ahhoz, hogy e nagy művészt ért igazságtalan vádaskodások végre abbamaradjanak.”
Goldsteint nem érdekli a nagynevű zenész levele. Neki Kodály kell. Alább nem adja. Nyilatkozzon ő. A komponista a titkárnőjét bízza meg, küldje el az igazságügy-miniszter igazolását Dohnányi ártatlanságáról. Goldstein megkapja, de ez sem zökkenti ki: folytatja a hadjáratot.
Jemnitz tehát elérte célját. Bosszút állt. Az igazolások végén jutalmát is elnyeri: a pártirányítású Munkás Kultúrszövetség elnöke lesz.
Hogyan idézte Márai egy nácibarát szavait? „Nem értheted. (…) Most rólunk van szó, a tehetségtelenekről. (…) Ez a mi időnk.”
Ugyanez érvényes a vörös csillag lovagjaira. A barbárság, a gonosz mindig a féltehetségeket vonzza, akik aztán beülnek a hivatalokba, a szövetségekbe, és ártanak, ahol tudnak.
Az elhivatottak irtóznak az ilyesmitől. Márait idéztük az előbb. Negyvenötös naplójában olvasni: „Most mindenki szeretne »valaki lenni«: államtitkár, patikus vagy vészbíró. Én is szeretnék »valaki lenni«. Író szeretnék lenni és szabadon írni.”
Nem írhatott úgy. A tehetségtelen Gergely Sándorok, Palotai Borisok és Kónya Lajosok csapatáé lett a tér. Az NB II-eseké, ahogy ma mondanák. Márai előlük menekült. Itt hagyta az országot, ahol attól fogva a nevét is tilos volt kiejteni. S ehhez csaknem az egész magyar írótársadalom statisztált. Úgy is mondhatnánk, hogy hozzájárulását adta.
Mint a zenésztársadalom Dohnányi kiközösítéséhez.
De hát miért?
A válasz riasztóan egyszerű.
Az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes évek féltehetségei nem tudták elviselni, hogy léteznek alkotók, akikben méltóság van. Tartás. Akik nem tapsolnak pártvezéreknek. Nem keverednek olcsó ügyekbe. Akik tudják, hogy vannak idők, amikor hátrább kell lépni. Amikor távolságot kell tartani. Ha úgy hozza a sors, nagy távolságot.
Dohnányi nem válaszolt a rágalmakra.
Emberi méltóságán alulinak tartotta, hogy ő, aki annyi zsidó kollégáját mentette meg – volt, akit hollandiai internálótáborból, volt, akit magyar munkaszolgálatból hozott ki, és mesteriskolájában tízből kilenc növendék zsidó volt –, mentegesse magát tehetségtelen nímandok előtt?
Meg sem hallotta őket.
Csakhogy ez olaj volt a tűzre. Úgy vélték: hallgatás beleegyezés.
Volt persze másféle hallgatás is. Elhallgatás. Itthon senki nem tudhatott Dohnányi Ernő sikeres angliai hangversenykörútjáról 1947-ben, arról se, hogy 1953. november 9-én szólóestet adott a New York-i Carnegie Hallban. A zsúfolt teremben izgalom vibrált. Sokan tüntetéstől féltek. Nem volt tüntetés. Siker volt. Óriási. A hetvenhat éves „Dohnányit hallva a jelen lévő fiatalság vénnek és elhasználtnak érezte magát” – írta a New York Herald Tribune. 1955-ben megkapta az amerikai állampolgárságot, a Wisconsin Egyetem Dohnányi-fesztivált rendezett.
Csak itthon maradt minden a régiben.
Nem így volt ez mindenütt.
Herbert von Karajan esete példázza, hogy a németekkel a világ másként bánt, magukról nem is beszélve. Pedig a dirigens „pettyes” volt. Erősen az.
A salzburgi születésű Karajan 1933-ban lesz tagja a náci pártnak, utólagos indoka szerint azért, hogy el ne veszítse fő-zeneigazgatói állását Aachenben. Életrajzírója, Karl Löbl így tálalja a történteket: „Belépett. Gondolkodás nélkül. Számára a szakmai karrier volt a legfontosabb. Nem azonosította magát a rezsimmel. Mint annyi más művész, politikailag teljesen közömbös volt. És mint oly sok ember abban az időben, természetesen nem tudhatta, milyen nehézségekkel kell majd tíz év múlva szembenéznie.”
Löbl úr svindlizik. Ezt azért állítjuk határozottan, mert a harmadik birodalomban senkinek nem kellett belépnie a náci pártba ahhoz, hogy zenészként dolgozhasson. A karmesterek közül sem Furtwängler, sem Knappertsbusch, sem Eugen Jochum nem kérte a felvételét, és nem is zaklatták őket ezért. Speer szerint Hitlert egyáltalán nem érdekelte, tagjai-e a pártnak az általa nagyra becsült művészek, mert „politikailag mindegyiket gyöngeelméjűnek tartotta”.
Mit jelent ez? Azt, hogy Karajan meggyőződésből lett a náci párt tagja.
Figyelemre méltó, hogyan tálalják ezt a „hiteles” lexikonok. A zenei Brockhaus–Rieman nem tudni, honnan vette azt, hogy a dirigens „a háború alatt tanúsított magatartása miatt egy ideig nem dolgozhatott”. A Magyar Nagylexikon mást állít: „A náci párt tagja volt (1933–1942). 1944-ben Olaszországba menekült. A II. világháború után rendszeresen vezényelt Bécsben (1946), Londonban (1947), Salzburgban (1948), Milánóban (karmester és rendező, 1949).”
A valóság másként fest.
Karajan gyakorlatilag megszakítás nélkül dirigált. 1945 februárjában még pódiumon állt Berlinben, és Olaszországba is koncertmeghívásra indult. Igaz, hogy ennek a bombázások miatt bujkálás lett a vége, de hát akkoriban rengetegen bujkáltak, ebből tehát sok következtetést nem lehet levonni. Abból bezzeg igen, hogy a háború után Bécsben az elsők között dirigálta a Bécsi Filharmonikusokat. Az amerikaiak ugyan közbeléptek, és nem engedtek számára több fellépést a császárvárosban, de a dirigens hamar vigasztalódhatott. Alig pár hét múlva Londonba utazott, s az EMI stúdiójában több tucat felvételt készített a város szimfonikusaival. Hogyan?
Na, ez igen jó történet. 1946 januárjában kezdődik.
Ekkor érkezik Bécsbe hamis amerikai papírokkal Walter Legge angol lemezgyártó, aki – svájci üzletembernek álcázva magát – karmestert keres. Hamis papírokra azért volt szüksége, mert a háború után szigorú törvény tiltotta, hogy a szövetséges polgárok a tegnapi ellenséggel sefteljenek. Legge fütyült a szabályokra, ugyanúgy, mint vetélytársai a Deccától, akik Maurice Rosengarten svájci ortodox zsidó üzletember közvetítésével vadászták Bécsben a zenei tehetségeket. Sem egyiket, sem másikat nem érdekelte, volt-e köze az illetőnek a nácikhoz, vagy sem. Első az üzlet, a lemez pedig jó üzletnek látszott a bombázások után.
Legge ekkor találkozott Karajannal, aki épp a Bécsi Filharmonikusokkal próbált. „A hajam is égnek állt irtózatos energiájától és életerejétől” – mondta utóbb. Azonnal szerződtette. Még mondott valamit, de azt jóval később. Akkor, mikor megvádolták a kollégái, hogy volt nácikkal dolgozik. „Vállalatunk célja, hogy lemezeket adjon el. Egy művészt vagy a cég egy tagját náci szimpatizánsnak bélyegezni – szabotázs.”
Nem véletlenül mondta.
Az évek múlásával a kollaboráns zenészekről sorra lekopott a bélyeg, egyedül Karajant csepülték a bulvárlapok – valószínűleg mélységes önimádata miatt. Hozzájárultak ehhez a látványos sikerek, a könyörtelen becsvágy, a hosszú távú célok iránti elkötelezettsége, amelyek okán még esküdt ellensége, az amerikai Robert C. Bachman is elismeri: „Soha karmester nem jutott magasabbra a fénybe és dicsőségbe, és nem volt tárgya ekkora nyilvános érdeklődésnek. Karajan egyenrangú félként érintkezik a világ hatalmasságaival, és imperátori gesztussal helyezi magát az élre ott is, ahol látszólag nem a saját területén áll. (…) Európának ez a legprominensebb karmestere nagyobb hatalomhoz jutott, mint bármelyik dirigens mellette vagy előtte.”
Színigaz.
De Karajan miért igen, és Dohnányi miért nem?
Végtére is a magyar zongorista olyan fenomén volt a zongoránál, akihez csak Rubinstein, Horowitz vagy Backhaus fogható. Neki miért hányták fel azt, amit nem követett el, miközben a másiknál afölött is szemet hunytak, amiért okkal vádolható?
A válasz könnyebb, mint gondolnánk.
Nem volt benne a nagy üzlet lehetősége. Másfelől, s tán ez még fontosabb, nem állt mellé támogatóként a haza. Ráadásul Dohnányi Ernőt nem úgy nevelték Pozsonyban, hogy egyenruhába bújt tenoristákkal alkudozzon. Inkább legyintett és továbbállt. Csakhogy ennek elmúlt az ideje. Egy kis ország művésze, akkor is, ha szakmája nemzetközi, tehát nincsenek határai, nem legyinthet. Sem Jemnitz Sándorra, sem Pasettire, aki – míg el nem felejtem – egyszer csak kilincselni kezdett Karajan érdekében a háború után.
A folytatás megdöbbentő.
Míg az előző évben Dohnányit egy nyitó koncerttől tiltották el, 1946-ban Karajant kérték fel a Salzburgi Ünnepi Játékok teljes megszervezésére. A dirigens sikeresen összeverbuválta a zenészeket, a szólistákat, három opera próbáit vezette már, amikor megjelent néhány amerikai tiszt, és kiparancsolták a Festspielhausból.
Csepp híján kinevette őket. A semleges Svájc, amelynek dolgaiba az Egyesült Államok nem szólhatott bele, rögtön szerződtette: Karajan a luzerni fesztivál zeneigazgatója lett.
A folytatás minden életrajzban olvasható.
Dohnányié nem. Sokáig csak a beavatottak tudják, hogy élete utolsó éveit egy floridai kisváros, Tallahassee egyetemén tölti. Tanít, hangversenyeket ad, s bár a nagy időkre emlékezve meghívják az edinburghi fesztiválra, Reiner Frigyes Chicagóba invitálja három előadásra az RCA szimfonikusaival, tiszteletbeli tagja lesz a Musicians Club of Amerikának, ahol egyetlen elődje Sibelius – mindez csupán látszat. A valóság sokkal szomorúbb: Dohnányit már csak néhányan tartják számon.
Szívroham végzett vele 1960. február 9-én New Yorkban. Nyolcvanhárom éves volt. Tallahassee-ben temették el csendben. A szakma nem követte meg, hamvainak hazahozataláról szó sem esik.
Olvadást annyi jelez csupán, hogy tavaly január óta másfél szobában és két kutatóval megalakult a Dohnányi-archívum. Ők próbálják behozni hatvan év mulasztását.
VÉGE
