A kiszabadult szellem

Vér, sikolyok, összeomló épületek, félelem, bizonytalanság. Aggódás a világ jövőjéért. A jövőnkért. New York, Bali, Moszkva, Násziríja, Isztambul… Vajon hol csap le legközelebb az értelmetlen halál? Merre halad így a világ? Látva az egymást követő merényletek utáni szörnyű képeket, nyugodt egyikünk sem lehet. Nem kell ahhoz a Közel-Keleten vagy Irakban élni, hogy össze-összeszoruljon az ember gyomra. Valami elromlott körülöttünk, s a kilátások is meglehetősen sötétek. A világot egyre inkább átfogó háború bontakozik ki, s a frontvonalak kuszák, sokszor láthatatlanok, akárcsak az ellenfél.
A szellem valamikor a hidegháború végével, a kétpólusú világrend összeomlása után szabadult ki a palackból. A két főszereplő közül az egyik, a káoszba süllyedő Oroszország saját összeomlásával volt elfoglalva, míg a porondon egyedül maradó Egyesült Államok a helyét keresve, győzelmében is tanácstalanul tévelygett. Mindehhez járult a mindinkább kiteljesedő globalizáció, amely viharos gyorsasággal tágította szakadékká a meglévő repedéseket. A vesztesek egyik nagy tömegével, a mindinkább leszakadó harmadik világgal például senki nem törődött. A több összetevőből eredő, sem a civilizációk ellentétére, sem pedig az elszegényedésre mint okokra kizárólag le nem egyszerűsíthető elégedetlenség eközben egyre növekedett, s meg is találta a tiltakozás formáit, többek közt a terrorizmusban. Eközben a világhatalmi státusába magát egyre inkább beleélő Egyesült Államok a kilencvenes évek végére kiteljesítette a saját érdekein kívül senkit és semmit figyelembe nem vevő, neokonzervatív ideológiai alapon álló stratégiáját, ami tovább növelte a feszültséget a világban. Mindezek eredője volt valahol 2001. szeptember 11., amely rádöbbenthetett mindenkit, hogy rossz felé halad a világ.
Az első pillanatban úgy is látszott, mindenki megértette, hogy baj van. Aztán viszonylag hamar kiderült, hogy a terrorizmus elleni nagy nemzetközi összefogásnak is nagyobb a füstje, mint a lángja. S ami még ennél is rosszabb, a világ egyedüli ura, így a jövőért viselt felelősségben is ekképpen részesedő Amerika nagyrészt saját érdekeinek érvényesítésére használja e harcot. Ennek megnyilvánulása volt a „Gonosz tengelyének” meghirdetése, a mind egyoldalúbb, ezzel az iszlám világot hergelő közel-keleti politika, majd ezt követően az Irak elleni háború. A terror részben az Egyesült Államok hibájából eredeztethető fellángolására tehát Amerika a lehető legrosszabb választ is adta. Nem véletlen, hogy ezután egymást követték az amerikai, majd immár szövetségeseinek érdekeltségeit is érő merényletek szerte a világban. A terrorizmus elleni harc közepette a helyzet tehát rosszabb, mint valaha. Tovább szítja a tüzet, hogy az egymást követő robbantásokból Washington még most is csak Irak megtámadásának jogosságát hallja ki. Amerika tévúton jár. Csak elkeni a lényeget például azzal, hogy minden egyes robbantás után szinte azonnal kész immár a válasz – a tettes az al-Kaida volt. Az immár általánossá váló szlogen azonban nem csupán a maszatolás eszköze, hanem valahol tanácstalanságot, az új ellenséggel szembeni tehetetlenséget, felkészületlenséget is takar. Nem erősíti a ténylegesen komoly kihívással szembeni összefogást az sem, hogy eközben Washington folyamatosan az ENSZ szétverésén munkálkodik.
Itt állunk most, s dermedten nézzük az isztambuli robbantás képeit, sajnos azonban a füst és a porfelhő feloszlása után sem tisztul igazán a kép. A tehetetlenül széttárt karok, a folyamatos árnyékbokszolás hosszú, több évtizedes háborút ígér. Ez következik egyébként magából a terror természetéből is. A szellemet ugyanis könnyű kiengedni a palackból, de nehéz oda visszatuszkolni.