A politika nem az ördög cukorkája

Vajon mit ér a politológus, ha magyar? – lehetett volna a mottója annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyet a Kossuth Klubban rendeztek a hét végén. Az immár hagyományteremtő jelleggel megrendezett Fiatal Politológusok Találkozója vitaindító diskurzusának Miből él(het) meg egy politológus? volt a hivatalos címe. Hamar kiderült, a nálunk még nem nagy múltra visszatekintő szakma képviselőinek nem csupán egzisztenciális akadályokkal kell megküzdeniük, hanem a társadalom számára a médiában sugallt és erőszakolt modellekkel is. A résztvevők egyetértettek abban, amit Navracsics Tibor, a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség elnöki kabinetfőnöke úgy fogalmazott meg: a néző elsősorban a vérre, az éles konfliktusra kíváncsi, s ez a médiában megjelenő szereposztásokat is determinálja. Schlett Istvánt, a szakma közismert képviselőjét idézte, aki szerint az emberek nyolcvan százalékban azonosan gondolkodnak, a sajtót viszont csak az a húsz százalék érdekli, amiben különböznek. A kérdés persze nem magától vetődött fel, egy fiatal politológus hölgy megkérdezte: ha különböző politikai nézetű emberek ilyen európai módon tudnak egymással vitatkozni, a médiában ez miért nem „jön át”. Szigetvári Viktor, Gyurcsány Ferenc sportminiszter sajtófőnöke erre úgy válaszolt, alapvetően azért, mert viszonylag keveset szólalhatnak meg az elektronikus sajtóban. Hozzáfűzte: természetesen nem vágyik arra, hogy egy reggeli műsorban Lakat T. Károllyal cseverésszen egy kávé mellett. Szigetvári, aki az országgyűlési választásokon az MSZP kampányfőnök-helyettese volt, csatlakozott Kiszelly Zoltán véleményéhez. Ő ugyanis azt fejtegette, az elektronikus sajtóban is le vannak osztva a szerepek. Sokszor úgy tűnik, a szerkesztési szempont igen egyszerű: kell egy „szoci” politológus, hívnak hozzá valakit, aki inkább fideszes, s ha még van rá idő, egy nagyképű liberálist is kerítenek valahonnan. Ez természetesen azt a benyomást kelti a publikumban, mintha drámai ellentétek feszülnének a szakma képviselői között. Igaz, a politológusok egy része értelmes párbeszéd helyett inkább hitvitákat folytat, így a hamis látszat kialakulásához a politológustársadalom egy része is hozzájárul. Navracsics Tibor figyelmeztetett az elvárások furcsa kettősségére. A társadalom ugyanis egyrészt elvárná a politika szereplőitől, hogy emberibb hangon szóljanak egymáshoz, s ne veszekedjenek. Másrészt viszont, ha ez megtörténik, rögtön készek a gyanakvásra: biztosan mutyiznak ezek, ha összejárnak beszélgetni a politikai ellenfelek. A jogász-politológus egy más szempontra is rávilágított. Mint mondta, nyilvánvalóan vannak olyan témák, amelyeken öt perc alatt össze tudnának veszni, ennek viszont a dialógus látná kárát. Vasali Zoltánnak, a Heti Válasz rovatvezetőjének meglátása is ideillik: sajnos távol vagyunk még attól a nyugat-európai szemlélettől, amit Németországban tapasztalt. Ott például egy szobában dolgozott egy rendszeresen publikáló kutató és az a kollégája, aki ezekről a munkáiról a legkeményebb kritikákat írta.
Hogy mennyire lehet egy politológus független? Kiszelly Zoltán esetében a függetlenség nem lehet kérdéses, hiszen tudományos kutatóként szakmai követelmény számára az objektivitás, másként nem is formálhatna hitelesen véleményt. Vasali Zoltán egy konzervatív hetilapnál dolgozik, de mint elmondta, a régebbi SZDSZ-es környezetvédelmi program aktív kidolgozója volt. Igaz, szavaiból kiderült, a megvalósítás elmaradása szkeptikussá tette, az viszont a jobboldali sajtó toleranciájára vet jó fényt, hogy nem csupán szakmai szempontokat mérlegeltek, amikor megbízták egy rovat vezetésével, hanem még politikai előítéleteik sem voltak. Navracsics Tibor minderről úgy vélekedett: ő más pártnak, mint a Fidesz, nem tudna jó lelkiismerettel tanácsot adni. Szerinte nem életszerű, sőt, lehetetlen az a politológusi napirend, ha valaki délelőtt a MIÉP-nek, délben az MSZP-nek, délután pedig a Fidesznek ad politikai tanácsokat. Szigetvári Viktor ellenben differenciáltabban látja a kérdést. Úgy véli, szinte mindegy, hogy valaki melyik párt mellett lát el politikai tanácsadó munkát. Azt is hozzátette azonban, hogy a magyarországi pártok közül csak a MIÉP-nek nem nyújtana szakmai szolgáltatást. (Gyurcsány sajtófőnöke egyébként saját bevallása szerint 1998-ban még Fidesz-szavazó volt, ám a választások után gyorsan kiábrándult.) Egy hallgatói kérdésre – amely logikátlanságot vélt felfedezni a hozzáállásában – megerősítette álláspontját, a Magyar Nemzet kérdésére pedig úgy reagált: a magyarországi Munkáspárt mellett pedig azért sem vállalna feladatot, mert nem tartja releváns politikai erőnek. Vállalna viszont munkát akár a kolumbiai Bogotában is, hiszen szerinte az is csak egy szakmai kihívás lenne. Navracsics Tibor, bár Szigetvári által megszólíttatott, egyáltalán nem kapott az előbbi banán-köztársasági megélhetési lehetőségen. Azt viszont megjegyezte, rossz magyarországi gyakorlat, hogy a politikát bűnös dologként, az „ördög cukorkájaként” tüntetik föl. A politológusok tanácsokat osztogatnak, a politikusok viszont saját bőrüket viszik vásárra, s négyévente kíméletlenül megmérettetnek. Miként a jelek szerint a politológusok is. A sportminiszter sajtófőnöke ugyanis elmondta, a választási kampányban minden plakátot neki kellett láttamoznia, így a „Több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak” szövegűt is. A hallgatóság soraiból derültséget kiváltva halkan, de érthetően valaki úgy reagált: „Nem felejtjük el!”