A szabotált végtisztesség

Lassan oda jutunk, hogy megint szégyen lesz magyarnak lenni. Az Irakban lelőtt Varga-Balázs Péter esete – az egyéni tragédián túl – azt is megmutatta, mire számíthat a magyar állampolgár, ha külföldön kerül bajba. Először is azzal kell számolnia, hogy napokig nem is tud róla a Külügyminisztérium. Aztán – ha családja értesíti a magyar diplomáciát – az Országgyűlésben az illetékes politikai államtitkár megmagyarázza, hogy az áldozat a hibás az egészért, majd családja számára nyilatkozási tilalmat rendelnek el, és több órát várakoztatják a hozzátartozóit egy temető kapujában. Közben mindenki bőszen nyilatkozgat összevissza, a halál körülményeiről lesz vagy öt variáció, a külügy másik országba küld vizsgálóbizottságot, a konzul kisebb balesetet szenved, legvégül pedig az áldozat holttestét hazalopják az országba – miután sokórás játszmával megpróbálják kijátszani a média figyelmét.
A tragikus körülmények közt elhunyt győri fiatalember ügye körül kialakult hazugságtenger minden józan gondolkodású magyar zsebében kinyitotta a bicskát. Nekem legelőször akkor szakadt el a cérna, amikor Bársony András külügyi politikai államtitkár hihetetlen beleéléssel bizonygatni kezdte: az áldozatnak látnia kellett volna a kivilágítatlan ellenőrző posztot, majd sztoikus nyugalommal kijelentette, hogy a magyar állampolgár iraki lelövése amerikai belügy.
Álljunk meg egy szóra! Eddig csak azt tudtuk a szocialisták jóvoltából, hogy az erdélyi, vajdasági, felvidéki magyarok elleni atrocitások román, szerb, szlovák belügyet képeznek. Most már azt is, hogy valójában az sem a mi ügyünk, ha állampolgárainkat lelövik a hazánkkal elméletileg szövetséges amerikai katonák. Immár sokadszorra derül ki, hogy a szocialisták hihetetlen empátiával viseltetnek minden idegen érdek iránt: automatikusan a másiknak adnak igazat, aztán ha mégis kiderül az igazság, sebaj, ők már megszerezték a jó pontokat Washingtonban, Bukarestben vagy Moszkvában. A magyar önérzet vagy a szavazók által rájuk ruházott kutyakötelesség pedig megmosolyogni való apróság – majd megmagyaráz mindent a hasonlóképpen szervilis hazai sajtó.
A külügynek ebben az ügyben (is) megtapasztalt ámokfutása normális országban a miniszter azonnali lemondását vonná maga után. Először is nem tudtak az esetről, aztán mégis, de nem úgy, ahogyan az történt (egyik nap azt állították, a rokonok keresték meg őket a hírrel, másnap már azt nyilatkozta a külügyi szóvivő, hogy az amerikai hatóságoktól kaptak értesítést az iraki áldozat haláláról). Aztán diplomatákat küldtek ki az ügy vizsgálatára, de ezzel újabb kérdőjeleket gyártottak: ha a honvédség minden kedden repülőgépet küld Bagdadba, akkor miért kellett az iraki konzulnak a szír határra mennie a magyar külügyesek után (a konzul mellesleg kezét törte a nagy sietségben)? Az eset után a Külügyminisztérium felszólította az Irakban dolgozó magyarokat, hogy jelentkezzenek a bagdadi magyar nagykövetségen, de e sorok írója nemrég fültanúja volt egy műholdas telefonon megejtett beszélgetésnek Bagdad és Budapest között: az egyik segélyszervezet magyar állampolgárságú munkatársa arról panaszkodott, hogy többször próbált bejelentkezni a magyar követségen, de mindannyiszor elhajtották az épület mellől. A magyar diplomata lőrésen szólt ki neki, hogy mit keres ott, azonnal menjen haza, de még névjegyet sem volt hajlandó cserélni vele.
A külügy később diadalittasan jelentette be, hogy a rendkívül nagylelkű amerikaiak hazahozzák a holttestet, de – bár ígérték – a sajtót elfelejtették tájékoztatni arról, hova és mikor érkezik a koporsó. Az apát több mint öt órát várakoztatták a győri temető kapujában, miközben megtiltották a családnak, hogy tájékoztatást adjanak a hazaszállítás helyéről és idejéről. Csütörtök éjjel megpróbálták kijátszani a temető előtt várakozó újságírókat is – a „ki bírja tovább” játékban aztán a média győzött egy „elindulok, de mégsem” típusú trükknek köszönhetően.
Az iraki háború első magyar áldozata megérdemelte volna az emberi végtisztességet a haza részéről – ehelyett koporsóját szó szerint belopták az országba. Ha a család kérte volna ezt, az talán még érthető, de a hozzátartozóknak epizódszerepet sem osztottak ebben a történetben; a temető előtt várakozó édesapa beszédbe elegyedett az újságírókkal, nem jelezte, hogy terhes a jelenlétük (az elhunyt testvére korábban elmondta, hogy külügyi utasításra titkolóznak). Később az apát is elhívták a kapu elől, hátha akkor a fotósok is megunják a várakozást, így a fiatalember holttestét szállító furgont senki sem várta éjfélkor a temető kapujánál.
El tudja valaki képzelni, hogy az Irakban meghalt amerikai vagy olasz katonák testét rozzant furgon viszi haza a legnagyobb titokban? Vagy beszéljünk a civilekről: a múlt csütörtöki isztambuli terrortámadás angol áldozatait állami ceremóniával búcsúztatták a törökországi reptéren – a magyar tévéhíradókban éppen akkor sugározták ezt, amikor az osztrák határon nagy csendben beléptették a koporsót.
Aki teheti, gyújtson gyertyát Varga-Balázs Péter emlékére! És belül, csendben szégyelljük magunkat azok helyett is, akik miatt újra nem jó magyarnak lenni.