Pedig a határokon túl a Budapest– Balaton–Puszta hármassága fejezi ki mindazt, amit Magyarországról az átlagemberek tudni vélnek. A puszta minden nyelven a Hortobágyot jelenti, mint ahogyan a préri, vagy a pampa nevét sem próbálták lefordítani – mutat rá egy nemrég megjelent írásában a terület egyéni jellegére a védetté nyilvánításban oroszlánszerepet játszó bécsi magyar tudós, Festetics Antal. A hatvanas évek végén már a városi illetékesek számára is kezdett világossá válni, a Hortobágy nem lesz Magyarország éléskamrája: sem a „ringó búzamezőket”, sem a misztikus rizsföldeket nem hajlandó a hátán hordani a puszta. Az első próbálkozás még a század első felében történt, amikor a gabonán meggazdagodott többi mezővárost megirigyelve, Debrecen is szívesen beszállt volna a nagy szántóföldi üzletbe. Móricz Zsigmond el is siratta a régi Hortobágyot: „fáj a szívem a szép Hortobágyért, amelyik úgy szép, ahogy van”. De idézhetjük Bársony István sorait is: „Ha minden nádszálnak helyén aranykalászt ringat is a szellő: az ettől feltámadó elégedettség érzete egy sereg bűbájos hangulatnak lesz egyszersmind megölője…” A hangulat megmaradt, mert a szikes puszta nem állta az ekét. A nagy délibábkergetés azonban tovább tartott. Az ötvenes évek kényszermunkatáborainak lakóira várt a feladat: megteremteni a magyar rizstermesztés „fellegvárát”, de pontosabb lenne légvárról beszélni. Ez a próbálkozás még esélytelenebb volt, mint a búzamezős álmok, de a grandiózus tájalakítás nyomai máig is ott éktelenkednek a Hortobágyon.
Szinte romokban hevert minden, amikor Festetics kezdeményezésére neves külföldi tudósok, köztük Konrad Lorenz, levélben kérték a magyar kormányt, hagyjon fel eddigi terveivel, és helyezze természetvédelmi oltalom alá a Hortobágyot. A nemzetközi nyomásnak is köszönhetően 1973-ban, húsz évvel a kényszermunkatáborok felszámolása után létrejött hazánk első nemzeti parkja, amely 1999-ben elnyerte az UNESCO világörökségi címet is.
Ez utóbbira a park vezetése már a nyolcvanas években beadta a pályázatot, ám azt a nemzetközi zsűri még elutasította. Kifogás akadt bőven. Európa egyik legjelentősebb madártelepén ugyanis a gyakorlatban nem tiltották a vízimadarak vadászatát, a tájat romboló mezőgazdasági tevékenységeket, és az őshonosnak tekintett állatfajok, a mangalica, szürkemarha, rackajuh állománya is folyamatosan csökkent.
A hagyományos pásztorkodás nem csupán a hortobágyi képeslapok elengedhetetlen kelléke. A páratlan növénytársulások, és az azokban élőhelyet találó több száz madárfaj biológiai egyensúlyát éppen e fajok kellő számú legeltetése biztosítja. A pusztai „biofűnyírók” számára a mélypontot a rendszerváltás jelentette, amikor számuk alig pár ezerre rúgott, messze elmaradva az optimális mennyiségtől. Akkoriban a helyi libás kiskirályok uralmát élte a puszta, aligha lehetett rábírni az embereket, hogy a nyugatra exportálható libamáj helyett holmi régimódi marhákat és disznókat hajtsanak a legelőkre. Ludas Matyi madara azonban, ha nem is háromszor, de kétszer biztosan megfizettette az árát, hiszen az ürülék miatt valóban terméketlen sivataggá váltak a jobb sorsra érdemes füves rétek.
A táj minimális rehabilitációjának költsége mai áron két-három milliárd forintba kerülne. Ezt a pénzt évi félmilliárdos költségvetésből kellene kigazdálkodni – panaszkodik Aradi Csaba, a park igazgatója. Sokat segíthet a Vásárhelyi-terv, amelynek módosított változata ugyan nem érinti közvetlenül a Hortobágyot, de a Tisza mente egészére kiható kedvezőbb vízmegtartó képesség javíthat a természetvédelmi terület állapotán is. Szintén a vízmegtartást szolgálja a rizsföldek miatt épített csatornák betemetése is. A síkságot téglalapokra osztó árokrendszer nem csupán esztétikailag kifogásolható, de a csapadékot is túl gyorsan elvezeti. Az ehhez szükséges pénzt részben sikerült európai forrásokból biztosítani a Life névre keresztelt programból.
Az európai kasszából nemcsak a nemzeti park, hanem a területén működő civil szervezet, a Hortobágyi Természetvédelmi Egyesület is kapott pénzt. Az egy évvel ezelőtt elnyert mintegy hatszázezer euróból a balmazújváros melletti Nagy-Vókonya nyerheti vissza eredeti arculatát. A vízi élőhely rehabilitációban komoly tapasztalatokkal rendelkező egyesületnek ez eddigi legnagyobb munkája. A park vezetésével közösen már eddig is több száz hektárnyi élőhely kapta vissza eredeti arculatát. A majd egy évtizede tartó tájrendezésnek máris látványos eredményei vannak. Szó szerint látványosak, hiszen például az októberi daruvonulás méretei kezdik megközelíteni az egykori legendás időket. Az idén mintegy nyolcvanezer északi madár pihent meg a Hortobágy visszaalakított lápvidékén. A költőhelyükön csöndes madarak nálunk levetkőzik északi visszafogottságukat, és éktelen nagy zajt csapva veszik birtokukba a pusztát. A park az utóbbi években újra kezdi betölteni központi szerepét az európai madárvonulásban, úgy is fogalmazhatnánk: a Hortobágy ismét a térség legfontosabb elosztó madárpályaudvarává fejlődik. A daru egykor Magyarországon is fészkelt, s talán van remény, hogy a gulipánokhoz, bíbicekhez, godákhoz, cankókhoz hasonlóan újra felfedezi magának a magyar síkságot.
A Vókonyához érve máris paradicsomi békesség fogad minket. Az egykori árokrendszert már betemették, a roskadozó tanya ismét kimeszelve, friss nádtetővel várja a telet, a szürkemarhák, bivalyok, mangalicák száz évvel ezelőtti békességben legelésznek a mezőn. A pásztor azonban már nem hord darutollat, és az sem valószínű, hogy ismerné Törő Gábor bácsi hortobágyi nótáját. Hacsak a nemzeti park igazgatóságára nem kell gyakorta telefonálnia, ott ugyanis a telefonos várakoztatóban Törő bácsi énekét hallgathatná. Ez azonban majdnem kizárt, mert idekint nemhogy vezetékes vonal nincsen, de a sokat reklámozott, kilencvenszázalékos rádiótelefonos lefedettség sem igen ér el idáig. Nehéz ilyen isten háta mögötti helyre manapság hajdúsági embert kapni. A korábbi programok legnagyobb gondja is a működtetés. „A piac nem kedvez az állattartásnak”, „szeret ön sokat dolgozni, mégis pénz nélkül lenni?” szlogennel nem lehet embereket toborozni. Legeltetés híján pedig nem puszta a puszta – mesélik némi gúnnyal a hangjukban az egyesületnél.
A tanya mellett éktelen nagy halom törmelék. Nagyságra körülbelül akkora, mint a Hortobágy legrégibb kultúremlékei, a Hérodotosz által is megemlített, a népnyelvben csak kunhalmokként emlegetett korhánok: „…tülekedve hordják a skyták a földet rakásra, s nagy szorgalmat fejtenek ki abban, hogy amennyire tehetik, minél nagyobb halmot emeljenek.” A tanya melletti halom szintén kultúrtörténeti emlék, de már az ötvenes éveket idézi. Szerencsére azonban csak ideiglenes, a rizsföldek csatornarendszerének betongyűrűit, hídjait hordták ide a munkások. Minden halomnál messzebbre látszik azonban a nemrég újjáépített hármas gémeskút. Teszem hozzá, debreceni! Mert a gazdag cívisváros tanyán lakó polgára nem épített magának akármilyen kutat. A mai valósághoz hozzátartozik, hogy az egészet fényképek alapján kellett rekonstruálni, mert a környéken nem találtak senkit, aki értette volna a kútépítés mesterségét.
Ha minden rendben halad, tavasztól pihenhet a kút, mert a tervek szerint mintegy kétszáz hektáros időszakos tó fedi majd a Vókonyát, amelynek magasabb pontjaira szorulnak majd vissza a most még az egész területen szabadon legelő állatok. Aztán, ha jön a nyári aszály, újra füves puszta lesz a puszta. Rendesen így váltják itt egymást az évszakok.
A tocsogókban megjelenő rengeteg madarat a tervek szerint a turisták is követik majd. A csikós, betyáros, csárdás vendéglátás helyét nem is olyan sokára az ökoturizmus veheti át. A környéken úgy tartják: két fajta vendég jön errefelé: az egyik egyenesen a kocsmába megy, a másik tesz előtte egy rövid sétát. A rehabilitációs programok ezt a sétát varázsolhatják egyre megkapóbbá. Persze az itt fészkelő madaraknak az lenne a legjobb, ha mindenki egyenesen a kocsmába menne. Ám a nemzeti park nem csupán madárrezervátum, hanem a kistérségi fejlesztés záloga is egyben. „Ami jó a parknak, az jó az itt élőknek is és fordítva” – foglalja össze a természetvédelem lényegét Aradi Csaba.
origo.hu
Magyar Péter nem vette észre, hogy saját magát ássa el
