Amikor egy város eladja a „családi ezüstöt”

Eladják az óbudai Hajógyári-sziget egyharmadát – röpítette nemrégiben világgá az információt a sajtó, s a tempós privatizációhoz hozzászokott budapesti polgárok többsége már fel sem igen kapta a fejét a hírre. Bizonyára mindent alaposan meggondoltak és megfontoltak az illetékesek – vélekedtek a fővárosiak jóhiszeműen. Cselovszki Zoltán építész és műemlékvédő, a Magyar Örökségvédelmi Hivatal korábbi vezetője, aki hosszú éveken át a Fővárosi Közgyűlés egyik markáns várospolitikusa volt, azonban merőben ellenkező véleményen van.
– Jó ideje nem hallatta a hangját. Valóban olyan nagy horderejű ez az ügy, hogy úgy érezte: ezúttal meg kell szólalnia?
– Feltétlenül, mégpedig több okból is. Úgy gondolom, hogy a helyi politizálásnak vannak olyan elemei, amelyeket rá lehet és rá kell bízni a hatalom gyakorlóira, vannak azonban olyan pillanatok is, amikor a polgároknak és a szakembereknek egy adott helyzetben fel kell lépniük jóvátehetetlen döntésekkel szemben. Másrészt bizonyos ügyek olyan jelentőségűek, hogy túlmutatnak önmagukon.
– A Hajógyári-sziget eladása ilyen?
– Meggyőződésem szerint igen.
– Azok kedvéért, akik nem ismerik a konkrét adatokat, mondjuk el: a Plaza Centers nevű cég és a Magyar Külkereskedelmi Bank közös tervéről van szó, amely több tíz milliárd forintos beruházással „álomszigetté” kívánja varázsolni a Hajógyári-sziget déli részét. A Plaza Centers leányvállalata, az Ercorner Kft. 4,6 milliárd forintért jut hozzá az ÁPV Rt. jóvoltából a Hajógyári-sziget Vagyonkezelő Rt. valamivel több mint kétharmados többségi tulajdonához, hogy szabadidőközpontot hozzon létre a területen. Ez ügyben már felvették a kapcsolatot a kisebbségi tulajdonrész birtoklójával, a Danubius szállodalánc angol többségi tulajdonosával is. Mi itt a probléma?
– Engedje meg, hogy távolabbról kezdjem. Az én szakmámban úgy tanítják, hogy a településfejlesztés célja a népességmegtartó erő növelése. Ma ezt úgy fogalmazzák meg a szakemberek, hogy a városi polgárság térfoglaló képességének növelése. Azért említem ezt, mert egy kedvező jelenséget vélek fölfedezni. Mintha a budapestiek megelégelték volna a város 1990 óta tartó Csipkerózsika-álmát. Mintha nem törődnének a sokszintű önkormányzati rendszerrel, mintha nem törődnének Demszky Gáborral. Kezdik átvenni, belakni a közvagyont, a tereket, utcákat, parkokat. Elkezdhetnénk újra budapestivé válni, javulhatna a térfoglaló képességünk. A Hajógyári-sziget ennek az elemi fontosságú folyamatnak az egyik célpontja. Nem kerülhet egy magántulajdonos kezébe önmagunkra találásunk egyik legfontosabb helyszíne. Talán épp itt kezd csírázni újkori identitásunk kulturális és gazdasági értelemben is. Talán nem túl vad a hasonlat, de én azt látom, mintha egy már kihaltnak hitt, védett állatfaj tojásai éppen kikelni kezdenek a szigeten, amikor szántóföldet csinálnak belőle.
– Mire gondol?
– Először is nagyon sajnálom, hogy az eredeti funkció, a hajógyártás, illetve annak mai változata (kishajók, jachtok, vitorlások) már nem működik. Egy pozsonyi gyár az ügyetlenségünk miatt „elcsaklizta” a piacunkat. Másodszor, nagyon örülök neki, hogy a sziget nem lett a szakmánkban jól ismert Csepel-szindróma áldozata. Nem lett szétprivatizálva, pestiesen szólva. Jelentős részben megmaradt köztulajdonban. Teret kaptak nagy kulturális rendezvények, kicsi és közepes budapesti, főleg kulturális vállalkozások, mehetünk pihenni, sportolni, bulizni. Mi, budapestiek, és az általunk idehívott egész világ. Ezek azok a szokások, próbálkozások, vállalkozások, amelyek kikelni próbálnak a hasonlatbeli tojásból.
– Nincs lehetőség ilyenkor valamilyen jogi védelmet igénybe venni?
– Nem vagyok jogász, de a következőképpen próbálkoznék. A kulturális örökség védelméről szóló törvény mellékletében csaknem háromszáz védett műemlékingatlan szerepel, amelyek a törvény szerint soha nem kerülhetnek magántulajdonba. A szigeten van a római kori helytartói palota is, amely szerepel az említett listán. Ugyan az ÁPV Rt. cégtulajdonrészt magánosított, nekem mégis az a sejtésem, hogy amely szerződésben a listán szereplő bármely ingatlan szerepel vagy érintett, az a szerződés semmis.
– Néhány éve az örökségvédelmi hivatal még a hajógyár területén tartotta ünnepségét a műemlékvédelmi világnap alkalmából. Ez azt jelenti, hogy az ipari örökség szempontjából is kiemelt területről van szó?
– Korok és kultúrák rétegződnek itt egymásra, s valóban számottevőek azok az épületek is, amelyek egy markáns budapesti múltról beszélnek, s másutt már nem lesznek megmutathatók. A veszélyeztetett 48 épületből egyelőre nem tudni, melyeket újítanák fel és melyeket bontanák le. Mindenesetre az ipari rehabilitáció szintén nagyon pozitív folyamata elsőként itt indult el. Nemcsak szakmai, de városi érdek lenne, hogy folytatódjon. Ilyenkor van zavarban az ember, ha a csekély vételárat az előbbi alapértékekkel próbálja összehasonlítani.
– Valóban csekély ez az összeg?
– Szerintem meg sem közelíti azt az értéket, amit valójában a helyszín képvisel. Egy olyan, a város központjához közel eső, kulturális levegőjű, összefüggő zöld területről van szó, ami lényegében páratlannak mondható a főváros fejlesztése szempontjából. Nemcsak azt kell nézni, mennyit ér pillanatnyilag mint ingatlan, hanem azt is, hogy mennyit érhet évtizedek múlva mint lehetőség, mint a város mozgásterének növelése szempontjából pótolhatatlan terület. Jellemző az állami vagy önkormányzati tulajdonú ingatlanok privatizációjára ez a módszer, amit itt is látunk, és amit én elherdálásnak tartok. Ugyanis ma már a világon az ingatlanpiac számára nem egy helyrajzi szám vagy egy cégtulajdonrész az áru. Az igazán értékes áru egy projekt, amelynek csak része az ingatlan. Azt gondolom, hogy ilyenkor a nyersanyagot adjuk el áron alul, nem a készterméket. Arról nem is beszélve, hogy erősen EU-ellenes esetről van szó. Mit csinálnak Európában egy ilyen gyönyörű szigettel egy ilyen gyönyörű város közepén, ha minden áron fejleszteni szeretnének? Először is alkotnak egy jövőképet. Másodszor alkotnak egy Public Private Partnership (PPP) projektet, amelyben összehangolják a magántőke megtérülési szempontjait és a közhasznúságot. Harmadszor, mindezt meghirdetik a nemzetközi ingatlanpiacon. Arról nem is beszélve, hogy ha – tegyük fel – Budapest felébredne, és merne nagyokat álmodni, vagy a mások által megálmodott nagyokhoz csatlakozni, például az olimpiaprojekthez, a Hajógyári-sziget tökéletesen alkalmas akár egy olimpiai falu befogadására is. Azt szeretném érzékeltetni ezzel, hogy a város, az ország a legalapvetőbb mozgásterét veszíti el, ha eladja a „családi ezüstöt”. Ezért állok értetlenül a Demszky-féle városvezetés előtt. Miért hagyták? Annyi mindenért kiállnak látszólag.
– Az államnak öt éve van arra, hogy a régészeti szempontból különösen jelentős, hét és fél hektáros területet megszerezze, s ezért csaknem egymilliárdot kellene fizetnie. Viszont az építkezést, a százmillió eurós nagyságrendű projektet már két év múlva el akarják kezdeni…
– Hangsúlyozom: nem csupán arról van szó, hogy egy kultúrtörténeti örökség technikailag bemutatható-e vagy sem, hanem arról is, hogy milyen a tágabb környezete, hogy a közösség huzamosan a magáénak tekintheti-e azt, vagy megtűrtként van jelen. Abban a pillanatban ugyanis, amikor magánkézbe, sőt külföldi tulajdonba kerül a terület, semmilyen garancia nincs arra, hogy valóban a polisz céljait szolgálja majd, vagy például idővel elit-magánlakóparkoknak ad helyet, amelyet kerítések, sorompók, kutyák és biztonsági őrök védenek.
– Az ÁPV Rt. szempontjai világosak: mindent eladni, ami iránt kereslet mutatkozik, így enyhíteni a költségvetés gondjain. Hogyan lehetne ennek gátat vetni?
– Ilyen alapon akár a Városliget vagy a Margitsziget is eladó. Ám az érintett kerületeknek, illetve a fővárosnak is elővásárlási joguk van. Azt nem mondom, hogy ilyen összeg erejéig, csak úgy a mellényzsebéből, képes is lenne élni vele. Azt viszont gondolom, hogy annyi elszámolnivalója van a kormánynak és a fővárosnak minden évben, hogy akár ez is lehetne egy tétel. Remélem, csak rémeket látok, de attól félek: a következő áldozat a Divatcsarnok lesz. Az Andrássy úton, az ország főutcáján ez az épület kulturális közfunkcióért kiált. Ha már Demszky Gábornak nem, legalább Hiller István miniszternek beindulhatna a védekező reflexe, és meg is valósíthatna valamely ide álmodott kulturális közintézményt.
– Miért létfontosságú a Hajógyári-sziget Budapest számára?
– Ha volna átgondolt városfejlesztési koncepció, s a főváros nem csupán sodródna, egyik napról a másikra élne – ez nem is lehetne kérdés. Most ugyan a jelek szerint végleg lekerült az olimpia a kormányzat napirendjéről, de a kiélezett városversenyben Budapest nem létezőnek minősül nemzetközi rendezvények nélkül. S nem szabad elfeledkezni arról a szempontról sem, hogy a magyar fővárosnak csak akkor van reális esélye a regionális központ rangjáért folytatott küzdelemben, ha a népességmegtartó ereje a mainál erőteljesebb lesz. Budapest a saját jövőjét herdálja el, amikor elővásárlási lehetőségével nem élve megfosztja magát a mozgástértől. Megjegyzem: ez egyúttal az ország problémája is, így az ÁPV Rt. és a kormány felelőssége is joggal felvethető.
– De a főváros a politikai szlogenek szintjén, az állítólagos kormányzati hátszél dacára roppant szegény – minden árva milliárdra rászorul. Még annak is örülni kell, hogy a beruházók nagyvonalúan átvállalják az infrastrukturális fejlesztéseket vagy például az árvízvédelmet…
– Bizonyos feladatokat egyszerűen nem adhat át az állam: én például nem aludnék ott nyugodtan, ahol az ár ellen egy magántulajdonú konzorcium véd, és árad a Duna. Az infrastruktúra-fejlesztésnek ez a megközelítése pedig alapvetően elhibázott. Az említett PPP-modell lényege nem az, hogy az állam vagy a város nagyvonalúan átengedi a terepet a vállalkozói szférának, hanem az, hogy egyenrangú felek társulnak. Ám ha nincsenek területek, amiket fejleszthet, a sokat emlegetett PPP-modell sem lesz működőképes Magyarországon.
– Összefoglalva: az álomsziget nem is annyira álomszerű?
– Tartok tőle, hogy könnyen rémálommá válhat a budapestiek számára.