Angol anatómia

Ötven évvel ezelőtt a mélyponton voltunk, de a csúcsra repültünk. Rákosi és Puskás egyszerre, egy időben. Az Apa és az Öcsi. Meg a félelmetes Wembley, amely természetesen már nem létezik. Mint ahogy nem létezik az a frenetikus játék sem. Az a nyirkos és hideg, amelyben a béketábor meg az a másik feszült egymásnak. S ami mégis megmelengette a diktatúrába dermedt szíveket. Az évszázad mérkőzése immár egy másik évszázadé. Legenda. Történelem. A csuda gólokat, a szpíker eksztatikus hangját archívum őrzi. Ma már mások a szabályok is. Nagy pénz, semmi foci. Igaz, az újmódi hidegháborút sem a futball szabályai szerint modellezik. Ebben a globális nyomulásban látszólag mindnyájan egy csapatban játszunk. Egykapuzunk kifulladásig. Azért az aranycsapat most már örökre mi vagyunk. Nyolcéves gyerek a matekórán annál az osztásnál, hogy 6:3 = ?, előbb vágja rá, hogy visszavágó 7:1, mint azt, hogy „annyi mint kettő”. S ez így van rendjén, még akkor is, ha a mi aranyunk mindig csak leheletnyi füst az ezüstérmen. Ezüstöt kaptunk abban a világtörténelmi párviadalban is. Elvesztettük a huszadik századot, hogy indulhassunk a huszonegyedikért. Előny ott, visszavágó a Puskás Ferenc-stadionban.
Az angolok persze mások. Összeraktak egy játékot, amelyet közel egy évszázadon át ellentmondást nem tűrően uraltak, aztán mégis elorozták tőlük. Jött sorban Uruguay, Brazília, Argentína. Csupa régi gyarmat. No meg a németek, olaszok, franciák. Csupa régi európai vetélytárs. Nagy-Britannia is elvesztette a múlt századot, csak nem annyira. A legnagyobb gyarmattartóként lépett az ezerkilencszázas évekbe, s a fellázadt tengerentúli öcskös büszke segédcsapataként hagyta el őket. A korona még megvan, ám a királyi ház fénye erősen megkopott. Hol vannak már a dús Indiák! Hol a birodalom, ahol soha nem nyugodott le a nap!
A ködös Albion valahogy mégis ebben az állapotában vált számunkra igazán szeretetre méltóvá. Persze ha úgy adódik, elmegyünk megnézni Egyiptom és Görögország elrabolt kincseit is – de nem ez a lényeg. Tanácsosabb a stílust figyelni. Hogy mit tesz egy ország, egy nép, ha összezsugorítják a köreit. Hogyan teremt bensőséges, otthonos kultúrát a régi fennhéjázó helyett. Miként őrzi meg egyrészt a lélekmentő életmódot, a megtartó szokásokat, másrészt a maradék világ iránti kiapadhatatlan kíváncsiságot. Miért tudják jobban, milyennek kell lennie egy városi busznak, egy hídnak, egy telefonfülkének? Miből merítve kreálnak méltóságteljes szertartást egy szörnyűséges gasztronómiából? Mitől olyan büszkék magukra, ha esik, ha fúj? S hogy a csudába tudták megfékezni vérszomjas futballhuligánjaikat?
London persze ma is inkább nosztalgia a kontinensről érkezőnek. Déjá vu érzés kerülgeti már Dover szikláitól kezdve, pedig ez az emlékezet nem az ő emlékezete. Mintha otthon volna a Sohóban, kedvtelve járja a piacot, a Temze-parti múzeumokat. Hogy Anglia más és több, annak felismeréséhez vidékre kell mennie. Oda, ahol három ember halászik egy csónakban, viktoriánus komótossággal kanyarog a folyó, s a repkénnyel befuttatott kastélyban versenyautókba való szupermotorolajokat tesztelnek patikatisztaságú, számítógép vezérelte laboratóriumokban. Még nyitva tart a sarki fűszeres, de már a végtelen hangáráruházakból szerzi be portékáját. Még ott lüktet a múlt, de a külső patinát szétfeszíti a lopakodó jövő.
Azok az összehordott kincsek persze nem enyésztek el, nem lettek semmivé. S pénzért – a klímán kívül – jószerivel minden megvásárolható. Sok évszázados gyepet meg nem szükséges venni: nő az magától, csak nyírni kell. Anglia csupa sztereotípia, s nem keveset dolgozik az imázsán, hogy így legyen. Ha James Bondot valaki más találja ki, talán meg is sértődnek – ám ehelyett idomulnak a heroikus paródiához. A briteknek még a deheroizáló kivételek is jól állnak – az angol humort azonban inkább hagyjuk: az nem igazán humor; az valami egyéb. Angliát elviselni nem a humor segít, hanem a humorérzék. Az a valami, ami a feltétlen derű helyén van. A merkantilista szellem mindig kitölti a rendelkezésre álló űrt, de korántsem mindegy, hogy mivel.
Fanyalogni persze nem ildomos. Gondoljunk Széchenyire: ő se a véres bifsztektől volt elragadtatva, hanem a hidaktól meg a gőzgépektől. Eresszük le a gőzt, s kalandozzunk egyet a sherwoodi erdőben, amelyből a szorgos fűtők majdnem minden fát kivágtak, hogy etetni tudják mozdonyaikat. Kutassuk fel Camelotot, hátha mégsem csaltak el évszázadokat homályos középkorunkból. S menjünk tovább az elhagyott bányavidékeken keresztül a walesi tartományba, ahol Edward király, angol király léptet fakó lován; meg skót földre, ahol sör helyett whiskyt készítenek a silány árpából a megbékélt klánok. Próbáljuk előcsalogatni a víz alól a sztereotip Loch Ness-i szörnyet, s bóklásszunk egyet a Stevenson vázolta fenyéren. Csináljunk mindent úgy, ahogy az angolok csinálták a kontinensen oly hosszú ideig. Aztán írjunk szubjektív útijegyzeteket, hadd bosszankodjanak a bennszülöttek.
Ötven év múlva pedig elmegyünk egy vadiúj aranycsapattal, s ismét megmutatjuk, hogy mi nem leszünk angol gyarmat…