Mikor az Orbán-kabinet 1998-ban megkezdte működését, Magyarország adósságállománya körülbelül a GDP 60 százalékát tette ki, amelyet négy év alatt sikerült 52 százalékra lefaragnia. Hazánk adósságbesorolása mind kedvezőbbé vált, ezért egyre olcsóbban tudott hitelekhez jutni.
Mára azonban ez a trend megfordult: az eladósodás növekedésével az országnak egyre költségesebb a kölcsönfelvétel, hiszen a kereslet erősödése s a hitelezők hazánkkal szembeni kockázatának növekedése ebbe az irányba hat – magyarázza a problémákat Boros Imre parlamenti képviselő.
*
„A maastrichti kritériumok közé tartozik az a direktíva is, hogy az inflációs ráta nem haladhatja meg 1,5 százaléknál nagyobb mértékben a tagországokra számolt átlagot. 2001-ben már az 5 százalékot közelítette a hazai infláció, jövőre viszont már 6 százalékot helyezett kilátásba a kormány, de valószínűsíthető, hogy a ráta a 7,5–8 százalékot is eléri” – mondja Boros Imre.
Fentiek alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy nem egészen fél évvel a csatlakozás előtt Brüsszel olyan megállapításokat tett hazánkról az országjelentésben, amelyek már „lábmetszést jelentenek”.
Odáig jutottunk, hogy az államadósság már újragenerálja magát, önfejlesztővé vált, ami utoljára az 1985 és 1989 közötti időszakban fordult elő, amikor nagyjából a jelenlegi színezetű kabinet irányította az országot. Medgyessy Péter például előbb pénzügyminiszter-helyettesként, 1987-től pedig pénzügyminiszterként szolgált azokban az esztendőkben.
Az adósság újragenerálódása mellett a monetáris politikában is súlyos hibák történtek. Azt követően, hogy Járai Zsigmond lett a Magyar Nemzeti Bank elnöke, fokozatosan javult a forint árfolyama (az euró és a dollár is gyengült a magyar fizetőeszközzel szemben), s az erősödő nemzeti valuta és a tartósan hazánkban lévő tőke hatására 6,5 százalékra csökkent a jegybanki vezető kamatláb, és a kereskedelmi bankok is olcsóbban kínálták a hiteleiket. Így például a lakáskölcsön vagy az autólízing is kedvezőbbé vált.
Ilyen viszonyok közepette, a kormányváltás előtt Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltként s szocialista társai képviselőjelöltekként azzal álltak elő, hogy az ország gazdasági érdeke gyenge forintot kíván, le kell értékelni a nemzeti valutát. Nem csoda, hogy a befektetők úgy ítélték meg, hogy el kell hagyni az országot. A hatalomátvételt követően az új kormány pontosan ugyanazt a modellt alkalmazta, mint 1994-ben Békesi László expénzügyminiszter, aki kiadta a jelszót a hosszú távon erős forint ellen. Kétszer is leértékelték a nemzeti valutát, s Bokros Lajos munkája „gyümölcseként” beköszöntött a 28 százalékos infláció.
Amikor Medgyessyék beindították a leértékelést, Járai nem tudott mást tenni, mint hogy külföldi pénzekre magasabb kamatot ígért. A jegybanki alapkamat 9,5 százalékra kúszott fel, s ma is folytatódik a támadás a forint ellen, amelyet az euróhoz képest 260 körüli árfolyamon lebegtetnek. Így nem kizárt, hogy az alapkamat 10 százalék fölé emelkedik.
„Az ország jelenlegi adósságállományát a lélekszámmal elosztva kiderül, hogy egy lakosra egymillió forint adósság jut. Ez azt jelenti, hogy minden magyar családnak egy nagy értékű lakáskölcsönét kell törlesztenie anélkül, hogy tulajdonába kerülne egy ilyen ingatlan, illetve egy vagy két olyan többletgyermek után kell a nevelési, eltartási költségeket állnia, aki meg sem született. Az adósságállományunkra vonatkozó 3 százalékos kamatnövekedés miatt a költségvetésünket évente 300 milliárd forintnyi többletkiadás terheli. Ezt pedig az államnak be kell szednie az adók növelése révén. A kormány ráadásul az általa végrehajtott adóemelésekből származó kiadásokat nem utalja át az önkormányza-toknak, gyakorlatilag deficitet és nem pénzt oszt ki a helyhatóságoknak” – állapítja meg Boros Imre.
A rendszerváltás kezdetén úgy hangzott az ige, hogy azért kell külföldieknek eladni a magyar gazdaságot, hogy a befolyó pénzből kifizessük az adósságainkat. Más kérdés, hogy a hatalom képviselői húszmilliárd dollárnyi adósságról beszéltek, s Németh Miklós így tudott még meglepetéssel szolgálni a képviselők és a közvélemény számára, amikor bejelentette a parlamentben, hogy az a húsz nem húsz, hanem huszonkettő.
S mi lett a privatizáció eredménye? Az alapvetően állami tulajdonból álló nemzeti vagyon 85–90 százalékának privatizációja után hazánk adósságállománya jelenleg 45 milliárd dollárra (40 milliárd euróra) rúg. Pedig a rendszerváltás nem csupán politikai okokból – a szabadságjogok, a parlamentarizmus, a demokratikus jogrend, a nemzeti függetlenség megteremtése céljából – szükségeltetett, amely célok az első szabad választásokat követő kormányzati ciklusban megvalósultak. A lakosság abban is reménykedett, hogy a piaci viszonyok bevezetésével az ország komoly gazdasági fejlődésnek indul, amelynek következményeként az itt élők életkörülményei is jelentősen javulnak.
Ezek alapján felmerül a kérdés: miként lehet az államadóssággal újra szélhámoskodni, s ezt követően újra választást nyerni? Elemzők szerint az MSZP 1994-ben azzal az ígérettel tudott visszatérni, hogy – a nemzeti oldallal ellentétben – szakértői kormányt állít fel. Négy évvel később össze tudott fogni a polgári vonal, s ügyes visszaléptetésekkel győzelmet aratott, mégpedig úgy, hogy a listát a szocialisták nyerték meg 4 százalékkal.
2002-ben viszont a jobboldal képtelennek bizonyult megfelelő mértékben mozgósítani az embereket, s a jóléti rendszerváltozás ígéretével ismét hatalomra került az MSZP. Most pedig azt mondja, hogy a problémákat az előző kabinet által elkövetett hibák okozzák.
E logika alapján valószínűsíthető, hogy a vezető kormánypárt mivel rukkol ki a 2006-os választások előtt. Vélhetően azzal, hogy ők elindították a jóléti társadalom megvalósítását annak ellenére, hogy az előző kormány ellenállt ennek. A Postabank értékesítése is azt a célt szolgálta, hogy folytatni tudják a jóléti társadalom felépítését. A választások után 300 milliárd forintot kiosztottak, tehát teljesítettek valamit az ígéreteikből. Ám tisztában vannak vele, hogy a választások előtt ez kevés lesz, adni is muszáj valamit a népnek. Körülbelül 500 milliárd forintot kell mozgósítaniuk, hogy 2005 második felében kulcsterületeken fizetésemeléseket valósíthassanak meg. (Ekkora összeg minden további nélkül felvehető a piacon – igaz, romló feltételekkel –, hiszen ez a jelenlegi adósságállomány 5 százaléka.) Igyekeznek majd nyomatékosítani az emberekben, hogy felszámolták az előző kabinet alatt keletkezett „anomáliákat”, s már kezdenek jönni az eredmények, és a választások után folytatják a jóléti programot. Mozgósítani jól tudnak, s ha esetleg sokat hibáznak is, szervezőképességük átsegítheti őket a nehézségeken. A választási törvény megváltoztatása is inkább tőlük függ, mint a jelenlegi ellenzéktől.
A vázolt stratégia már kezd kirajzolódni. Az embereket nem érdekli, hogy mi az az államadósság, s hogy ez a rendszerváltás óta a duplájára dagadt. Nem az számít nekik, hogy mi az igazság, hanem hogy mi látszik annak. Nem az a lényeges számukra, hogy ki becsületes, hanem, hogy ki tűnik annak.
A látszatkeltés igen hatásos fegyver. Amikor megszületett s hatályba lépett a jegybanktörvény, amely rendelkezett arról, hogy az MNB élére elnököt kell állítani, s Antall József nem Surányi Györgyöt nevezte ki, a közvélemény azt hitte, hogy a miniszterelnök leváltotta Surányit.
S egy mostani eset. Hazánkban s a világ többi demokratikus államában a jogrend szerint az ügyészség irányítja a bűnüldözést, a rendőrség csak eszköz ebben a tevékenységben. Mégis sikerült olyan látszatot kelteni, hogy zavar keletkezett a fölé- és alárendeltségben. Pedig országgyűlési képviselők mandátumának felfüggesztése esetén mindig ügyész folytatja le a nyomozást.
E tények tudatában kell a polgári oldalnak felkészülési stratégiát kidolgoznia, de a jobboldali politikai erők összefogása elengedhetetlen. Ennek első próbája az európai parlamenti választási küzdelem lesz. A tét jóval nagyobb a 24 képviselői helynél. Aki ugyanis megnyeri a listát, arra a választók jó része úgy néz majd, hogy az ő elképzelései a legjobbak. Még a két oldal közötti döntetlen (12–12 hely) is azt sugallhatja, hogy a kormányon lévők mégiscsak jól teszik a dolgukat. A nemzeti vonalnak ismét meg kell céloznia például a nyugdíjasokat, az első választókat és a közalkalmazotti, köztisztviselői rétegeket.
A rendszerváltás óta egymást váltogatták a jobb- és a baloldali kormányok. Ha a szocialistáknak sikerül megnyernie a 2006-os választásokat, annak belátható következményei lesznek. S ez rosszabb, mint ha beláthatatlanok lennének.
origo.hu
Itt van, amit mindenki várt: ünnepel Szoboszlai Dominik és Buzsik Borka – fotó
