Baloldal és szakmaiság

Van-e értéktől független szakmaiság? Nincs eme állítólagos kapcsolatnál nagyobb blődli manapság régiónkban. (Negyven év erkölcstelen kommunista diktatúra és az erkölcs nélküli kapitalista átalakulás után aligha lehet indulat nélkül írni e témakörben.) Olyan embereknek tulajdonítanak szakszerűséget, akik évtizedeken keresztül – kis, hatalomközömbös területeket leszámítva – tagadták a szaktudást, mindazt, ami a józan észen alapult. Hiszen, ha nem ezt tették volna, ésszerűtlen rendszerük felszámolását azonnal el kellett volna kezdeniük. A baloldal szakmaisága mindig bizonyos hatalomtechnikai rutinokban merült ki. Viszont még ez is hamis, hiszen a hazugság szolgálatában kialakult rutin erkölcsileg és az egész közösség szempontjából értéktelen, csak szűk csoportok uralmi igényeinek felelhet meg.
A baloldali újságírás ennek az ellotyósodott szakszerűségnek különösen is csúnya, repedtsarkú változata. Az, mert nálunk alapvetően lenini fogantatású, tehát transzmissziós szíjnak (= szellemi bilincsnek) készült, s az is maradt annak ellenére, hogy az idők során technikailag, tehát technokratán korszerűsítették. A nyugati újságírás manipulációs módszereit átvették, s a magukhoz szabott célszerű gátlástalanságot is alkalmazták. A hazai baloldali újságírás tehát formailag lehetett színvonalas, de nem lehetett minőségi jellegű, mivel önző csoportérdekeket szolgált. Ma már nyugodtan állítható, hogy ez a sajtó nem képviseli még saját tömegeit sem, sőt bizonyos pontokon szembemenetel a magyar társadalom abszolút többségének érdekeivel.
Itt nem sokat számít, hogy átmenetileg tömegek hiszik el egy pártról és esetleg lapjairól azt, hogy az egykori diktatúrahívőkből lett mai demokraták legfőbb gondja a kisemberek védelme. S az még kevésbé, hogy megszokott rutinos nyelvezettel műveletlen tömegeket lehet megszólítani. Ügyes technikát bárki megtanul és megtanít rövid időn belül. Ha egy újságírásnak viszont nincs (vagy csak osztályalapon van) erkölcsi dimenziója, akkor nem lehet szó színvonalról és szakszerűségről sem. Mit ér a sok és ügyes hír, ha annak céljai valójában nem, vagy csak részben céljai az adott célközönségnek? Szakszerűségnek nevezhető-e az, hogy jól eladjuk a hamisságot? Ügyesen írni, szórakoztatónak lenni persze nem árt, de a tájékoztatás szíve mégis az, hogy egy újságíró ne vállaljon meggyőződésével ellentétes irányvonalat.
Egy olyan, politikailag enyhén szólva is erősen megosztott országban, mint a mai Magyarország, szakszerűségi alapon nem lehet megközelíteni a sajtót. Nem kell élethalálharcot vívni mindig, de nálunk – sajnos – a frontvonalak indokoltan élesek mindaddig, amíg a nem jogállami előnyöket érvényesítő, etikailag-politikailag messzemenően amortizálódott emberek nem tűnnek el a magánélet koktélozásaiban s a szokásos társasági lötyögésekben. Még jótékonykodni is lehetne, sőt önízlés-nemesítéssel és mecénáskodással is. Csak a politikától kellene szépen, sportszerűen távolabb húzódni. Az eszmét – főleg, ha lenne – rá kellene bízni az ifjú új undokokra, akik már úgyis megtanultak mindent a régiektől, amit e szegény népnek jó lenne elfeledni.
Miért nevezzük színvonalnak azt, hogy óriási – zömmel kétes eredetű – pénzekért újra ontani lehet nálunk félrevezető eszméket, „liberális” alapon persze? Ami csak annyit jelent – az egykori erkölcsi tartalom kilúgozása a romantikus individualista idealizmus elvesztésével –, hogy az erőseknek mindent szabad. Ahelyett, hogy megértetnénk végre: a gyengének, a hátrányos helyzetűnek a szabadság szinte semmit nem ér. A szabadsághoz, az azzal való éléshez eszközök, feltételek kellenek, s az egyébként önmagában nem garantálja a jót, az igazat és a szépet (a szentről már végképp nem is szólva).
Ma nálunk a baloldalnak még az a régen tételezett erkölcsi alapja sincs, hogy az – elvileg – a szegényekért harcolt. Ma nálunk a baloldal egy olyan uralmi érdekszövetség, amelynek a szavai/jelszavai és tettei között irgalmatlanul nagy szakadék van. S ezt nem lehet erkölcsösen médiatechnikával áthidalni. Azt a kétségtelenül ügyes és hatékony manipulációt azonban, amelyet évek óta űznek, nem a szakmai felkészültségük, hanem a magyar társadalom zömének szellemi és erkölcsi állapota teszi lehetővé – mindig tisztelet persze a kivételeknek.
Ha e téren jobb lenne a helyzet, akkor teljesen hiábavaló volna a profi baloldali tájékoztatás. A 2002-es országos választás egyértelműen mutatta azt a szövetséget, amely a tudatlanság és a tisztességtelenség között jött létre a politikai gátlástalanság segítségével. Ez utóbbi nem lehet része a szakmai kompetenciáknak. Vagy ha az, akkor viszont annak igénybevétele becsületes embereknél tilalom alá esik.
A mennyiség és egy nyelvezet, gondolkodásmód akadálytalan használata – úgy is, mint a divat, a mainstream megvalósulása – csak azok számára lehet színvonal, akik a tartalom- és értékfüggetlen sikerességet díjazzák. A becsületes politikának ilyen szakértelemre nincs, nem lehet szüksége. Ez a „szakértelem” a horni 1994-es és a werberi 2002-es parasztfogás logikája szerint működik. Persze használta Iliescu is, s nyilván az amerikai médiokráciának is erős irányzata. De szüksége van-e ilyesmire egy polgári-erkölcsi-nemzeti újjászületést célul kitűző politikai erőnek? Azt hiszem, nincs.
Ma a magyarországi baloldali média-„elit” zömében nemcsak a nem jogállami múlt kiszolgálásának erkölcsi terhét, hanem az elmúlt tizenöt év etikátlan vonalvezetésének bűneit is hordozza. Tehát nem alkalmas az előbbiektől mentes politika alakítására. Az eszménytelen szakemberek csak a hasonszőrű megbízóknak lehetnek jó szolgái. A mai magyar, oly sokat emlegetett árkok még akkor is tisztesség körül húzódnak, ha tudjuk: önmagában a polgári táborhoz tartozás nem keveseknél nem jelent feltétlen becsületességet és tiszta kezet. De ennek követelményéről egyszerűen nem lehet lemondani. E követelmény alól a vélt vagy valós színvonal, szakértelem sem menthet fel.