Eltört csontok és örök igazságok

A Birodalom határvidéke összeér a barbárok földjével. A határvidéken pedig mindig szakadozik a fegyelem, és felfeslik itt-ott a törvényszövedék; amíg a központban az ellenség csak fogalom, a határvárosokban az ellenség: hús-vér emberek csoportja, akik közül ha foglyul ejtenek egyet-egyet, annak jól hallhatóan reccsen az eltört csontja és látható folt marad a padlón a vére. A foglyokat pedig kínozni kell, ez a Harmadik Irodától frissen érkezett Joll ezredes parancsa, amit az addig békés-poros város vezetője, az öregedő bíró eleinte megpróbál nem látni és nem hallani. De hiába „forog kockán a Birodalom biztonsága”, a kínzókamrákban emberek üvöltenek, és az ajtóban toporgó bíró nem kerülheti ki a diktatúrákban szokásos első kérdést: mikortól cinkos, aki néma? A rendszer addigi kiszolgálója belép az ajtón, hogy segítsen az ellenségen. Innen nincs visszaút, mert az összevert arcot nem lehet elfelejteni, azt csak a kínzók felejtik el, mint például Joll ezredes. (A Joll ezredesek a birodalmak bukása után is jól alszanak, szembesíteni saját embertelenségével ugyanis csak az embert lehet, a diktátorokat, a katonákat és a verőlegényeket soha.)
És elkezdődik a harc a Birodalom ellen, amely, mint minden önkényuralom, az ellenséggel – a „barbárokkal” – igazolja magát, amelytől meg kell védenie a népet.
A bíró útra kel, hogy hazavigyen egy közülük való, nyomorékra vert lányt. Napokig lovagolnak az istenverte tájon, por- és hóviharban, mire szembenézhet a barbár Öreggel valahol a távol-kék hegyvonulat előtt. Nem értik egymást, de ha értenék, se lennének meg a szavak; a hatalom emberétől a bocsánatkérés ilyenkor túl sok – és túl kevés.
A városba már mint áruló tér vissza, és ugyanabba a cellába kerül, mint amelyikbe egyszer belépett. Érezheti hát „az elzártság szabad levegőjét”. Amíg van. Utána elkezdődik a kínzás, és lassan beletanul: a törött csontokhoz képest nincsenek örök igazságok, csak őrjítő fájdalom és makacsság. Közben az ezredes hadjáratot indít a barbárok ellen, a katonák pedig beveszik magukat a városba, és velük jön a félelem. A barbároknak ugyanis nincsenek városaik, ahol rajtuk lehetne ütni. A szabadban élnek, és éjjel a városig lopóznak, átvágják a gátakat, reggelre pedig nyomuk sincs. A barbárok ellen nem lehet harcolni, és ezt lassan a határvidék is megtanulja, sőt az emberei nélkül, rongyosan, éhesen visszatérő Joll ezredes is. A város pedig ott marad élelem, víz és katonaság nélkül, a túlélő áldozat, a bíró vezetésével. Retteg, várja a barbárokat. De a barbárok nem jönnek, sőt „néhányan, kik a határról érkeztek, azt állítják: barbárok nincsenek” (Kavafisz). Végül persze minden birodalom elbukik. Minden diktátor eltűnik egyszer. A barbárok mindig új törvényt hoznak, és új birodalmat építenek. És közben mindig véres valahol egy cellapadló, és mindig van, aki sebeket mos.
(J. M. Coetzee: A barbárokra várva. Fordította: Sebestyén Éva. Art Nouveau, Pécs, é.n., ármegjelölés nélkül.)