Filmvásznon a volt kancellár drámája

Mintha a kamera lencséjére fátylat terítettek volna. A film jelenetei – az első beállítástól az utolsóig – misztikus fény hatása alatt peregnek, dramaturgiailag alátámasztva a harminc esztendővel ezelőtt lezajlott események sötét hangulatát. A közszolgálati ARD televízió egyik műsorának keretében sugárzott kétszer kilencvenperces alkotás az NSZK legnagyobb politikai botrányának befejező szakaszát dolgozza fel, a kilátástalan helyzetbe kényszerített szociáldemokrata kancellár, Willy Brandt lemondásának drámaian tragikus pillanatait.

A új német „keleti politika” előharcosa, a Varsóval és Moszkvával kötött szerződések megtestesítője, az NDK-hoz fűződő kapcsolatok konszolidálásának prófétája – ilyen és ehhez hasonló jelzőkkel méltatták regnálása idején a kancellárt. Aztán, amikor eljött a bukás pillanata, a Nobel-békedíjas politikus kudarcának magyarázatát felesége, Ruth egyetlen rövid mondatban foglalta össze: „A politika világának idegenje embertelen gépezetnek esett áldozatul.”
A rendező és egyben a forgatókönyvet is író Oliver Storz, a magát a valós történelmi tényektől függetlenítő játékfilm szabadságát kihasználva, de ugyanakkor a dokumentáció határmezsgyéjén járva igyekszik bepillantást nyújtani a hetvenes évek szövevényes belpolitikai útvesztőjébe, ahol a belügyminiszternek éppen olyan átláthatatlan szerep jut, mint a titkosszolgálat vezetőjének, az SPD parlamenti frakcióját hathatósan befolyásoló, hajdani kommunista emigránsnak és természetesen annak a keletnémet ügynöknek, aki a kormányfő közvetlen közeléből informálhatta megbízóit az NDK állambiztonsági minisztériumában. Így indult az a lavina, amely végül maga alá temette a kancellárt. A film különleges varázsa: a beépített Günter Guillaume szerepét Willy Brandt fia, Matthias alakítja.
A liberálisokkal kötött koalíció révén 1969-ben hatalomra jutott SPD-kancellár egyik legközelebbi munkatársa, Egon Bahr szerint a film a valóságnak megfelelően adja vissza a végül drámai finálét eredményező affér eseményeit. A száznyolcvan perc feszültségét elsődlegesen a különböző érdekeket képviselő protagonisták összeütközése garantálja. A népszerű, de egyéniségében magába forduló, depreszszióra és rezignációra hajló, különc Brandt; a kancellárral őszintén szimpatizáló, de ugyanakkor Kelet-Berlinnek dolgozó Guillaume; a hírszerzőszolgálat ajánlatát elfogadó belügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher; Herbert Wehner, az SPD kiszámíthatatlan főporkolábja, a kamarillamegoldásokkal ügyeskedő és szoros moszkvai kapcsolatokat ápoló frakcióvezető; a Willy Brandt mellé kirendelt biztonsági őr, aki túl későn döbben rá arra, hogy az alkotmányvédő hivatal és az államügyészség emberei már régen nem a kémet leleplező információk után kutatnak, hanem a kancellár ellen felhasználható értesüléseket szorgalmazzák. Willy Brandtnak közismerten sebezhető pontja volt a nők iránti rajongás. Guillaume-nak jutott a feladat, hogy a hölgyeket – hivatalos útjai során – hozzá vezesse. Letartóztatása után erről az intimitásról soha nem vallott. Az a jegyzőkönyv, amelyet a kompromittáló részletekkel Genscher juttatott el a kancellárnak, a biztonsági személyzet vallomásaira támaszkodott.
A film két kiemelkedő drámai jelenettel éri el tetőpontját. Wehner négyszemközti beszélgetése Brandttal brutálisan juttatja kifejezésre a közöttük fennálló ellentéteket. A parlamenti frakció puritán vezetője támogatásáról biztosítja ugyan az elbizonytalanodott kormányfőt, de kijelentései csak üres szólamok, hiszen az SPD politikai hatalmának megőrzése érdekében hajlandó feláldozni a kancellárt. Willy Brandt e felismerés hatása alatt fordul végső tanácsért feleségéhez, abban a reményben, hogy legalább ő kitart mellette. Megdöbbenéssel, mély keserűséggel kénytelen azután tudomásul venni, hogy Ruth is a lemondást szorgalmazza. 1974. május 7.: Willy Brandt feladja a kilátástalan küzdelmet.
A száznyolcvan perc kiábrándító következtetése: a szociáldemokrata–szabad demokrata-koalíció maga buktatta meg – maradéktalanul nem tisztázott egyéni érdekekből – a Nobel-békedíjas politikust.