Moszkva délnyugati részén, a híres körgyűrűn túl 150 millió dolláros beruházással épült fel Európa legnagyobb bevásárlóközpontja. A méretek lenyűgözők: 11 mozi, jégpálya, 220 üzlet. A várakozások szerint az éves bevétel eléri majd a 675 millió dollárt. Az egész orosz fogyasztói piac felvevőképessége – 15 százalékos növekedés melletti évi 250 milliárd dolláros forgalmával – a mai átmeneti állapotban is vonzó. Különösen e receszsziós világban. Árulkodó az is, hogy Oroszországban az idén az előzetes számok alapján 2,72 milliárd dollárt költenek reklámra, s a becslések szerint 2005-re ez az összeg 3,23 milliárdra nő. Nemkülönben lenyűgözők a hitelpiacot vezető Rosszijszkij Kregyit üzleti adatai, hiszen 1,2 milliárdnyi kishitelt nyújtottak 410 millió dollár értekben. A szovjet hiánygazdaság évtizedeiben a jólétre kiéhezett oroszok vásárlási lázban égnek. A világ nagy cégeinek élénk érdeklődése tehát érthető. A tőkebefektetések nagysága tavaly 8,36 milliárd dollár volt, s először haladta meg az 1998-as pénzügyi válság előtti szintet: ott van már a Metro, az IKEA, a Spar, az OBI, a Carrefour, az Auchan. Tavaly egyedül a német ruhaipar 260 millió euró értékű készárut adott el ezen a piacon. Mindezt annak ellenére, hogy az orosz lakosság 40 százaléka még mindig a létminimum alatt él, egy hétvégi bevásárlásnál pedig az ilyen üzletekbe járó, egyelőre csöppet sem népes középosztály tagjai átlagosan 2800 rubelt (egy dollár 30 rubel), a statisztika szerinti orosz átlagkereset felét hagyják a kasszánál.
Mindez a problémákkal együtt is arról árulkodik, hogy az orosz gazdaság a 90-es évek mélyrepülése után lassan magára talál. Szeptemberig az öt alapágazat teljesítménye 6,7 százalékkal haladta meg a tavalyit, a GDP növekedése 6,5 százalékos, így aztán nem csoda, hogy éppen a minap 5,9-ről 6,3 százalékra emelték az éves előrejelzést. Persze az is igaz, hogy az orosz gazdaság összezsugorodott, súlya az ország nagyságához mérve elenyésző, s a nemzeti össztermék értéke a rendszerváltás előttinek csak a 65 százaléka. A jelenlegi ütemet tehát mindenképpen tartani kell ahhoz, hogy teljesüljön a Putyin által kitűzött cél, a GDP nagyságának tíz év alatti megkétszerezése. Ez a növekedés az utóbbi három évben 20 százalékos volt, miközben az ország 2000-hez képest – elsősorban a magas olajárnak köszönhetően – csaknem megháromszorozta valutatartalékát, amely jelenleg 61 milliárd dollár. Figyelemre méltó az is, hogy a reáljövedelem 15 százalékkal nőtt, az infláció pedig még felülről ugyan, de közelít a 10 százalékoshoz. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a moszkvai tőzsde, az RTS indexe a Jukosz-ügy okozta zuhanással együtt is sohasem látott magasságokba szökött, s januártól 50 százalékkal emelkedett, akkor nem nagyon lehet panasz a makrogazdaság eredményeire. Ezt értékelte a Moody’s is, amikor a minap a nemzetközi hitelminősítő intézetek közül elsőként Ba2-ről a Ba1 szintet átugorva a már befektetői szintnek tekintett Baa3-ra sorolta az orosz szuverén devizaadósságot.
Az elismerésre méltó eredmények azonban nemcsak az új gazdaságpolitikát dicsérik, hanem egyúttal a 90-es évek első kétharmadában Oroszországban is mindenhatónak tekintett neoliberális receptek teljes csődjét is. Az IMF guruinak áldásos tevékenysége révén a hiteltől hitelig tántorgó Oroszország 1998-ra a szakadék szélére jutott. A rubel túlértékelt árfolyamát többmilliárdos kölcsönök révén tartották fenn, a termelés csökkent, a szegénység drámaivá vált, az import pedig dőlt az országba. A leértékeléskor kiderült, hogy hatalmas kapacitás áll Oroszország rendelkezésére, hiszen az importhelyettesítés még a pénzügyi felfordulás közepette is megkezdődött. A behozatal már az első évben a felére esett, miközben fellendült a hazai termelés. Mint a 2001-es közgazdasági Nobel-díj nyertese, Joseph E. Stiglitz professzor fogalmaz, a mai növekedést tehát a gazdasági környezet megváltozása indította el, amelyet Oroszország maga hajtott végre.
A kedvező külpiaci viszonyok, a magas olajárak további lökést adtak, ám mindez kevés lett volna a Putyin-csapat reformer szellemisége nélkül. Az adó-, föld- és nyugdíjkérdésben, a vállalatirányítás vagy a munkajog terén sok olyan intézkedés történt, amelyek együttesen alapjaiban változtatták meg az orosz gazdasági környezetet. Hatalmas előrelépés ez akkor is, ha az apparátus hatékonysága alacsony, a versenyképesség még kívánnivalókat hagy maga után, a bankrendszer reformokra szorul, s a jogbiztonsággal is súlyos bajok vannak. Ennek ellenére, amint azt a Deutsche Bank londoni befektetési üzletágának feltörekvő piacokért felelős alelnöke, Jeff Gable elmondta: drámai piaci következményeket nem vár a Jukosz-ügytől. A tőkebeáramlás kissé lelassult, de mint többen megjegyzik, az elnökválasztásig a politikai bizonytalanság miatt amúgy is „holtszezon” van, a befektetők s a hitelminősítők addig mindenképpen kivárnak. A főügyészség szelektív igazságszolgáltatást sejtető lépését senki sem helyesli, de a Kreml piac-, tőke- és befektetésellenes magatartásáról inkább csak az oligarchákhoz közeli orosz, illetve a nemzetközi sajtó neoliberális elvektől vezérelt részében lehet olvasni. A politikusok hallgatnak, a gazdasági szakértők a fejüket csóválva ugyan, de egyedi esetként, a hatalmi játszma részeként s nem a visszaállamosítás nyitányaként értékelik a történteket, a befektetők – így a Statoil, az ExxonMobil vagy a BP – pedig figyelnek, de nem módosítanak a terveiken.
Putyin pedig halad a maga útján. Miután kiszorította az oligarchákat a politikából, és megnyirbálta a kiskirályok, a régióvezetők hatalmát, az „irányított demokrácia” keretein belül a stabilitás, a kiszámíthatóság jegyében tovább erősíti az állam szerepét. Mindez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a piacorientált gazdaságpolitika, reformkurzus alapjaiban változna meg. Moszkvai elemzők az elnök második ciklusra kirajzolódó programját elemezve megjegyzik, hogy a háttérben még feltehetően folyik az alku a Jukosszal, s előbb-utóbb Hodorkovszkijnak is be kell állnia a sorba, ami politikai ambícióinak feladását jelenti. A nagytőke feletti ellenőrzés azonban nem lazul, s ha kell, szükség esetén az átláthatóság, a tisztaság jelszavával lép fel az állam. A Jukosz elleni támadás is beleillik ebbe a koncepcióba. A Szibnyefty megvásárlásával a teljes orosz kitermelés harmadát fedező, 45 milliárd dolláros piaci értékű cég túl nagyra nőtt, s a Kreml most igyekszik „méretre szabni”. Kilépett az „irányított demokrácia” kereteiből a Kína irányába építendő magán-olajvezeték terve is, ráadásul a cég még ellenőrizhetetlenebb, ha az ExxonMobil is beszáll, így az ügylet elhúzódása miatt aligha bánkódik Putyin. A külföldi tőkét azonban továbbra is bátorítja a Kreml, igaz, csak oly mértékig, hogy az államnak rálátása maradjon az illető cégre. Ha bírja erővel, az sem kizárt, hogy az állam néhány esetben növeli részvénycsomagját az ország természeti kincseit ellenőrző stratégiai vállalatokban. Néhányan felvetik annak a lehetőségét is, hogy az egykor kopejkákért privatizált óriáscégekre egyfajta adót vetnek ki, s az igazságos elosztás jegyében ebből a bevételből kompenzálják a kommunális reformok miatt még tovább leszakadókat. Ezzel együtt fennmarad a nyitott külpolitika a Nyugat irányában, s felgyorsul Oroszország integrációja a világgazdaságba, amelynek egyik látványos jele lehet a WTO-tagság. Mindez hasonlít kicsit az egyes latin-amerikai, délkelet-ázsiai országok vagy bizonyos tekintetben a Kína által választott modernizációs útra, amely nem mindig elegáns, ám ismerve Oroszország állapotát, a neoliberális recepteknél talán hasznosabb.
origo.hu
Elbénázott bankrablás – saját bombája végzett egy nővel Görögországban
