Gyurcsány-ököl: vasököl

Nem akarom elvenni az Ufi (Utolsó Figyelmeztetés) című fiatalos hetilap kenyerét, amely a régi Magyar Narancs-os időket idéző szemtelenséggel pécézi ki a posztkommunista ostobaságokat, de volna egy jelöltem a Doromboló Cicus-díjra. Ezt az elismerést azok a sajtómunkás kollégák érdemlik ki, akik fenséges talpak bűvöletében próbálnak kedvében járni a balliberális hatalomnak. A radikális baloldali Népszavánál e téren különösen nagy a tülekedés, ám Petri Lukács Ádám elsőségét senki és semmi nem veszélyezteti. Szomorú dolog ez, hiszen az atya, Petri György minden ellentmondásosságával együtt kiváló költő és jeles publicista volt – ez a márkanév még akkor is nemzeti örökség, ha az érintettek netán tiltakoznának a nem eléggé nemzetközi jelzőhasználat ellen.
Petri (a továbbiakban a „kis” Petri értendő e néven) nálam azzal szolgált rá a doromboló cicus kategóriára, hogy bevallottan liberális alapállásból nemcsak Medgyessy Péter apológiáját kísérli meg, de Gyurcsány Ferencet sem átallja felmagasztalni. Ez új elem a taktikázó baloldali sajtóban is, ezért különös figyelmet érdemel. Gyurcsány – úgy is, mint kormányfőönjelölt – rendelkezik a saját politikai felépítéséhez szükséges anyagi háttérrel, jó ütemben halad a pártbefolyás maximalizálásában, s mostanság éppen a szellemi hátteret adó hadra fogható értelmiségi zsoldosokat toborozza. Képes elterjeszteni pártban, pártsajtóban és parlamentben, hogy ő Orbán Viktor ellentétpárja, aki alulról jött és szívós kitartással vitte sokra. (Hogy mennyire hamis ez a képlet, annak bizonyítására van egy legendaoszlató javaslatom: holnaptól cseréljenek vagyont.) E párba állítási törekvés tudatosságát és erőszakosságát jól mutatja: Orbánnak még a Teller-búcsúztatáson való részvételt is le kellett mondania (ahol pedig szíve szerint még magánemberként is megjelent volna), hogy a jól kiötlött formális alárendeltség helyzetét elkerülje.
E nem titkolt átfogó gyurcsányi offenzíva ismeretében is jeles pillanat azonban, amikor a milliárdos sportminiszter első ízben jelenik meg a haza aktuális bölcseként az országos nyilvánosságban. Petri egy közelmúltbeli publicisztikájában erre épp a Fidesz „aknamunkája” szolgáltat okot: „Hosszú ideje látszik, hogy az Orbán főmérnök művezetése alatt álló Fidesz – MPSZ az európai parlamenti választásokból olyan belpolitikai protestszavazást kíván csiholni, amely arra épül majd, hogy ha esetleg a jobboldal nyerne, az eredményre való tekintettel megkérdőjelezzék a kormány legitimitását.” Érdekes kiindulópont, hiszen egyelőre még az európai parlamenti kampány sem igen látszik; de tételezzük fel, hogy Petri a jövőbe lát. Akkor is furcsa, hogy a hipotetikus ellenzéki szándékra máris készen áll a valóságos kormánypárti válasz: „A szocialisták pedig – messze túlmutatva az Európai Parlament választási kampányán – végre megtalálták az adekvát választ a Fidesszel szembeni helyes politikára és arra a modern, baloldali közbeszédre, aminek irányát Gyurcsány Ferenc jelölte ki egy Népszabadság-interjúban.”
Helyben is vagyunk. Az a bizonyos nyilatkozat dobta be a közbeszédbe az árnyékállam képtelen fogalmát, ami miatt baloldali gondolkodók is pironkodva szabadkoztak. Petrit ez a körülmény nem zavarja az ítéletalkotásban: „Pontosan fogalmazott Gyurcsány Ferenc, amikor megállapította, hogy ez nem más, mint az árnyékállam építésére tett antidemokratikus kísérlet.” Sőt, a lelkes közíró később meg is toldja: „Igen jó, hogy végre a szocialista párt erőt mutatott és a párt modernizációján, egy attraktív és hiteles – az igazságosságra, esélyegyenlőségre, a verseny és a tudás tiszteletére épülő – program megmunkálásán dolgozó politikusa, Gyurcsány Ferenc, a köztársaság és a rendszerváltás során megszerzett alkotmányos jogaink érdekében felemelte a hangját s jelezte: eddig, s ne tovább.”
Itt most vegyünk egy mély levegőt, s eresszük át tüdőnkön a történelmi ájert. Idézzük fel Vásárhelyi Miklós ellentmondást nem tűrő hangját a Szabad Nép vezércikkéből, amikor Pócspetri ügyében halált kér a klerikális reakcióra, s tűnődjünk el azon: hátha mégis van lélekvándorlás. Majd pedig próbáljuk elképzelni, amint a milliárdos Gyurcsány erejét megfeszítve az esélyegyenlőségért küzd, éjt nappallá téve tiszteli a versenyt és a tudást, szakadatlanul modernizál, dacolva azzal, hogy még saját pártja sem értékeli kellőképpen önfeláldozó erőfeszítéseit. Pedig olyan hiteles és attraktív! (Ő maga is, nem csak a program.) Ne akadjunk fenn azon, miként szerezhettünk alkotmányos jogokat „a köztársaság során”, sem azon, hogy az alkotmányos jogokat a független intézmények elleni támadásokkal kell-e óvni. Örvendezzünk inkább annak, hogy ez a drága ember felemelte hangját (értsd: kiabált), ráadásul pont úgy (eddig, s ne tovább), mint Medgyessy a Gresham-ügyben. (Ebből is látszik, ki lenne Medgyessy utódja.) S ha az elcsukló kiabáláshoz („Nagyon is! Mi az, hogy!”) még erő is társul: ez a mi emberünk! Miért érzi úgy mégis a kibic, hogy ez az újságírói szervilizmus netovábbja?
Ráadásul ugye a gyurcsányi programadásban (hogy stílszerűen marxi terminológiával éljek) antagonisztikus ellentétbe került az ároktemetés lózungja az erőfitogtatással, a fenyegetőzéssel. Petrinek azonban nincsenek logikai fenntartásai: „Azt gondolom, hogy a szocialista pártnak lassan megadatik – kiolvasható ez Gyurcsány munkáiból –, hogy a nyugati világ szociáldemokrata pártjaival egy szellemi nívón legyen. Ez igen jó lesz az országnak.” Szóval ez volna a szocdem nyugati nívó. Ami jó az országnak. Gyurcsánynak meg vannak munkái. De mi lesz a sutba vetett köztársaságvallással meg a szerencsétlen nemzeti középpel? Petrinél (úgy is, mint potenciális kormányszóvivőnél) erre is készen áll a válasz: „A nemzeti közép politikáját, Gyurcsány azon tézisét, hogy »ennek lényege, ami alapvetően eltér a jobboldali hatalomgyakorlás mögötti elvektől, hogy nincs két ország, nincs baloldali és jobboldali választópolgár; ebből nem szabad engedni« nem sérti az, hogyha a kormánypárt visszaveri az antidemokratikus, a kormányzó erők ellen gyűlöletet szító, az alkotmányos berendezkedést sértő politikai felhangokat.” Vagyis majd mi, gyurcsányisták mondjuk meg a nemzeti középről, hogy ki az antidemokratikus. (Definíciószerűen az, aki gyűlöletet szít a kormányzó erők ellen – például úgy, hogy a kormányzó erőket alkotmányos választásokon tiszteletlenül maga mögé utasítva megkérdőjelezi azok rendszerváltozás adta, köztársaságilag hitelesített legitimitását. Arról nem is szólva, vajon miként lehet visszaverni a felhangokat.)
A polgárt mindenesetre aggasztja ez a sok erőt mutató verésmetafora, főleg mióta Újhelyi István is megígérte, hogy mindent háromszor vernek vissza. (Gyurcsány-ököl vasököl, oda sújt, ahova köll?) Hátha még konkretizálják is: „Az sem baj, hogy kimondatott végre (bár a szocialista politikus nem nevezte meg sem Járai Zsigmondot, sem Szász Károlyt, sem mást): látjuk azt, hogy vezető köztisztviselők saját maguk pártszimpátiájára vonatkozó nyilatkozatot tesznek.” Ez azt jelentené doromboló cicanyelvből magyarra visszafordítva, hogy a néven nem nevezett Szász Károly hátán táncoló seprűnyél igen könnyen a néven nem nevezett Járai Zsigmondot is megtalálhatja?