A Balatoni Ingatlanforgalmi Egyesület az északi és a déli part tíz legnagyobb irodáját fogja össze. Elnöke, Szász István ügyvéd megjegyzi, a megalakuláskor céljuk az volt, hogy kiemelkedjenek az üzletágat uraló „káoszból”. Különösen szem előtt tartják az üzletfelekkel és a szakmával kapcsolatos etikai szabályokat, az európai uniós jogi, társadalmi környezetet. A gond az – teszi hozzá –, hogy hiába kérték a kamarai, törvényi szabályozást, eddig nem sikerült előrelépni. Sokan tápláltak illúziókat a tó körüli ingatlanok értékesítésével kapcsolatban, ezt az is mutatja, hogy az elmúlt öt évben az ügynökségek száma hússzorosára nőtt.
– Mi a véleménye arról, hogy menekülnek innen azok a külföldiek, akik négy-öt éve jutottak tulajdonhoz?
– Ez túlzás. A valóság az, hogy túlkínálat van. Az is igaz, hogy az ingatlanokat értékesíteni kívánók hetven százaléka külföldi. Ők abban a reményben vásároltak itt nyaralókat öt- és tízmillió forint közötti áron, hogy azok gazdasági befektetésként évente legalább tíz–tizenkét százalékos hasznot hoznak majd. Továbbá, hogy az európai uniós csatlakozás után az ingatlanok értéke jelentősen megugrik. Időközben rájöttek arra, hogy egy kertes ház fenntartása időigényes és többe kerül, mint egy apartmanházban lévő lakás. Van, aki a közbiztonságra panaszkodik, mások az emelkedő kommunális költségekre. Osztanak, szoroznak, és úgy gondolják, áthelyezik ezt az anyagi tartalékot oda, ahol kedvezőbben kamatozik majd. Ilyen helyszínnek ígérkezik például a horvát és a spanyol tengerpart. Az ottani apartmanházak árai pedig nem különböznek attól, amit itt kínálnak. Hangsúlyozom, hogy gazdasági átcsoportosításról van szó, amellyel az emberek logikusan élnek.
A fentieket egy fontos tapasztalattal egészíti ki: azok a külföldi tulajdonosok, akik annak idején úgy számoltak, hogy megtakarításaikból vagy nyugdíjukból a Balaton környékén még mindig jobban élnek, mint a hazájukban, és valamiért a szívük is idehúzza őket, tartósan berendezkedtek nálunk.
– Újabban mintha megszaporodtak volna a part menti nyaralókra vevőt kereső hirdetések.
– Itt is kétféle tendencia tapasztalható. A víz mellé „odatett”, régebbi építésű, kisebb házaktól egyre inkább szabadulni igyekeznek. Közrejátszanak ebben a területrendezési tervek is, amelyek kulturáltabbá és a széles közönség számára is hozzáférhetővé szeretnék tenni a vízpartot. De az is igaz, hogy vannak, akik megijedtek az idei nyáron bekövetkezett szárazságtól, a vízszint csökkenésétől. Ugyanakkor a part közeli, új építésű lakóparkokat, társasüdülőket kétszer annyiért kínálják, mint a mögöttes területen lévőket.
– Mit gondol, ezek a szintén terjedelmes épületek nem telepednek ugyanúgy a környezetre, mint az egykori, nem túl esztétikus vállalati üdülők?
– Valóban egyedi Európában, hogy egy ilyen csodálatos tavat szinte „eldugaszolnak”.
Irreális volt az ingatlanárak meredek emelkedése, amely 1989-ben érte el csúcspontját. Az ezt követő évek lanyhulása is érezhető volt, s az is logikus, hogy az áraknak valahol meg kellett állniuk – magyarázza tovább Szász István. Adódik a kérdés, hogyan lehet a jelenlegi körülmények között a piacon megélni, netán új lehetőségeket felkutatni?
– Úgy – kapom a választ –, hogy már kezdetben jelentős összeget fektettünk be az informatikába. Az interneten többezres adatbázisunk található három nyelven. Nemzetközi kitekintéssel, pontos számításokkal, naprakész kínálattal, referenciákkal. A tíz iroda között szoros az együttműködés. Így pillanatok alatt össze lehet kötni a szálakat.
A pesti illetőségű, háromgyerekes Révész család még a múlt télen kezdett keresni a tó mellett garzont vagy újonnan épülő lakást. Egyikbe, másikba bele is szerettek. Ám most mégis másként gondolkodnak.
– Ugyanazért az árért Horvátországban is vásárolhatunk. Hitelhez ott is hozzájuthatunk, a szezon hosszabb, mint itt. Az ingatlanok értéke pedig arrafelé felfelé kúszik – magyarázza a családfő. Megtudom még, hogy a beruházásnak szánt vásárlások szempontjából a magyarok már a török Riviéra felé kacsingatnak. Hitelt ugyan ott nem adnak, de az árak elképesztően kedvezőek.
Fúj a szél, az eső hol nekiered, hol az őszi napsütésnek adja át az eget. A Balaton vize fölött lebegő enyhe ködben, akár egy múlt század végi látomás, átsiklik egy aranyozott, cirkalmas betűkkel díszített hajó. A Jókai kapitánya dudál egyet, mi visszaintegetünk a szántódi kompról. Osztrák, német és magyar rendszámú autók zökkennek le a rámpáról, hogy a tihanyi apátság felé kanyarodjanak. A falut még nem uralja a szezon végi csend. Az éttermek nyitva vannak, a csecsebecseárusok és a turistabuszok sem tűntek el. Azt is látni lehet, hogy az északi part mellett húzódó bicikliúton még mindig karikáznak a hátizsákos turisták. A Balaton-felvidéken jó ideje rájöttek arra, hogy az úgynevezett szelíd turizmus is hozhat valamit a konyhára. Szükség is van a szemléletváltozásra, hisz a balatoni üdülőkörzet idegenforgalmi szövetsége a 2003-as szezonról legutóbb azt állapította meg, hogy az előző évhez viszonyítva általában tíz–tizenöt százalékkal esett vissza a vendégforgalom. Sőt némely területen ez az arány még magasabb.
Hogyan befolyásolja mindez a helyi lakosság életét? A Balaton-felvidék községei közül Révfülöpön érdeklődöm erről. A település lélekszámát tekintve nem túl nagy, 1270-en lakják, ám fekvése és kulturális gazdagsága miatt igen ismertté vált a hazai és külföldi turisták körében. Már évtizedekkel ezelőtt így írt Cholnoky Jenő, a néhány országot bejárt földrajztudós:
„… A Fülöp-hegyről nyílik a világ egyik legszebb tája, ahol a széles víztükör találkozik a vulkáni kúpok sokaságával. Vannak nagyobb vizek és nagyobb hegyek, de ez a pompás harmónia utolérhetetlen.” Talán ennek az áldásnak köszönhető, hogy most is jó hírekkel fogadnak. A kereskedelmi szálláshelyek és a vendéglátás forgalma ugyanolyan volt, mint az előző esztendőben. Szerencsére még mindig szép számmal vannak olyan vendégeik, akik ragaszkodnak hozzájuk. Igaz az is, hogy a sokáig hűséges németek száma fogy, helyükbe viszont dánok, hollandok érkeztek.
– A fizetővendégszolgáltatás helyzete viszont valóban katasztrofális a térségben, s ennek jelei már itt is mutatkoznak – bocsátja előre Mihovics István polgármester, aki 1987 óta tölti be ezt a tisztet. – Amikor a kilencvenes évek elején a nagy vállalati üdülők által fogadott szociálturizmus halódni kezdett, a lakosság számára nálunk még mindig a német vendégek jelentették a többletjövedelem-forrást. Leginkább a táj szépségét és a környező vidéket értékelő közönség kötődik ide. Az elmúlt években a helybéliek Tapolcán és Zánkán találtak munkát, de most ezek a lehetőségek is beszűkültek. A községben öt-hat százalékos a munkanélküliség, amin közhasznú munkahelyek teremtésével is igyekszünk enyhíteni. A környéket ellátó kereskedelmi és vendéglátó-ipari szolgáltatások száma viszont meghaladja a száznegyvenet.
– A közvélekedés sokáig úgy tartotta, hogy aki a Balaton mellett éttermet, sörözőt, üzletet nyit, egy-két szezon alatt akar meggazdagodni. Még mindig meg lehet élni ezzel a cápamentalitással?
– Úgy látom, azok a családi vállalkozások képesek talpon maradni, amelyek hosszabb távra terveznek. A tisztességtelen üzleti magatartásnak, a vendégek megkárosításának hamar híre megy.
– Tudnak-e valamit tenni, ha egy vállalkozóra sok a panasz?
– Ha magántulajdonról van szó, amit annak adnak tovább, akinek akarnak, igen korlátozottak a lehetőségeink. Viszont, ha megválaszthatjuk, hogy mi kinek adunk el egy éttermet vagy cukrászdát, a tradíció, a jó hírnév sokat számít.
– Azt hallani, hogy sokan igyekeznek megszabadulni ingatlanaiktól. Errefelé mi a helyzet?
– Most inkább az a szembetűnő, hogy néhány régóta üres, leromlott állapotú nagy villa gazdára talált.
– Az önkormányzati munkában hogyan egyeztetik a vendégek és az állandó lakosok olykor eltérő érdekeit?
– Amikor megtervezzük az esedékes karbantartásokat, a fejlesztéseket, a pályázati pénzek felhasználását, úgy gondoljuk, hogy azoknak mindkét felet szolgálnia kell. Talán ezért is van, hogy manapság községünkben nincsenek túl nagy viták.
– Lépést tudott e tartani a közművesítés az utóbbi évek építkezéseivel?
– Nagy felzúdulás volt 1989-ben, amikor a helybéliek amiatt tüntettek, hogy a víz- és csatornahálózat nem tart lépést a megnövekedett igényekkel. De 1994-ben már sikerült befejezni a megfelelő vízhálózat kiépítését, harmincnégy kilométernyi csatornarendszer készült el.
– Milyen mértékűek a helyi és az üdülési adók?
– A környékbeli települések adóihoz viszonyítva mi a középszinten vagyunk.
– Az a tény, hogy a tó vizével „baj van”, s ennek a következményeivel is számolni kell, hogyan hat az itteniek hangulatára?
– Mindenkit aggaszt, ez természetes. De a vészharang kongatása azért túlzás. A pánikkeltés nem segít rajtunk, és az sem, ha a politika „ráerősít” minderre. Ha már olyan természeti jelenségről van szó, amelyen most emberi erővel nem tudunk változtatni, arról kellene beszélni, hogy a károkat miként lehet mérsékelni. Készíttettünk egy hatástanulmányt a császtói strandunk állapotáról. A meder mélyítése 100 millió forintba kerülne. Az utóbbi években jelentős összeget fordítottunk úthálózatunk javítására. Nyilvánvaló, hogy most a vízvédelem és a part állapotának javítására kell nagyobb erőket összpontosítani.
Sokat változott a lakosság szemlélete a tisztaságot, a környezetkultúrát illetően. Tíz évvel ezelőtt bizony még a falu közepén lévő sportpálya mellé is ledobták a hulladékot. Ha ma tenne valaki ilyet, közfelháborodást váltana ki. A hulladék higiénikus tárolása, a szemétszállítás csak a hegyi, nehezen megközelíthető nyaralóknál megy nehézkesen. A község szellemi élete is igen figyelemreméltó. Az evangélikus egyház oktatási központja évekkel ezelőtt újult meg és bővült, a két települést összefogó iskola külső tatarozását most fejezték be. A kábeltévé-hálózatot az önkormányzat működteti, helyi újságot adnak ki, és a helybéli értelmiség által felkutatott történelmi, földrajzi, kulturális értékeket több színvonalas kiadványban örökítették meg. Nagy bánatuk, hogy bár a tovább tanuló fiatalok ragaszkodnának szülőhelyükhöz, a friss diplomások számára a környéken nincs kellő érvényesülési lehetőség.
Bárkivel elegyedünk szóba Földváron, Akarattyán vagy mint most Balatonlellén, megkerülhetetlen kérdés a tó alacsony vízszintje és ennek hatása az életkörülményekre. Pedig büszkén mutatják a lellei igényes, új polgármesteri hivatalt, az új kikötőben ringó vitorlásokat, jachtokat. Meg kell néznem, mennyi minden épült – irányítanak a város bevásárló- és szórakoztató-központja felé. A helybéli Katus Lajos szegődik kísérőmmé. A mosolygós, korosabb ember fél évszázados álmából ébresztette fel a Balatonlellei Fürdőegyesületet, amelynek ma több mint kétszáz tagja van. Az egyesületet 1904-ben az első nyaralótulajdonosok alapították, kifejezetten azzal a céllal, hogy a mindössze kétsornyi, zsúptetős házakból álló falucskából üdülőhely legyen. A tagok budapesti, jómódú polgárok voltak, akik mindennek anyagi hátteréről is igyekeztek gondoskodni. Ők építtették az első kövezett utat, a járdákat, a hajókikötőt, a vasútállomást. Tekintélyükre jellemző, hogy az alapító elnökük, Vaszilievits János Budapest székesfőváros alpolgármestere volt. Ma már szinte hihetetlennek tűnik, hogy amikor 1896-ban dr. Lisznyai Damó Elemér pesti orvos házhelyét kimérték, a telek mellé, a vízpartra jártak a marhákat itatni. A mai vasútvonal és a víz közötti részt őshomok és fű uralta, a partot 15–20 méternyi sávban nádas övezte. A családi krónika szerint Lisznyai doktor Abbáziába készült nyaralni, s ötletszerűen szállt le itt a vonatról. A víztükröt megpillantva így kiáltott fel: hiszen ez valóságos tenger, miért költsem másutt el a pénzem? Nyaralója, némiképp átalakítva, ma is áll. Az egyesületet, mint annyi erős és jól működő polgári szerveződést, 1951-ben szétverték. A hajdani első „telepesek” közül többen az itteni temetőben nyugszanak. Nevüket ma emlékhely is őrzi azon a helyen, ahol a hajdani fürdőegyesület impozáns, emeletes épülete állott.
Jelenleg Balatonlellének 5100 állandó lakosa van. Nyáron, főképp a hétvégeken a becslések szerint negyvenezer ember is megfordul itt. Igaz, a mozgásuk és a fogyasztásuk többnyire a part menti negyedekben erős. A nyaralótulajdonosok egy része nem rajong a tömegért, hiszen – mint panaszolják – ők azért építkeztek itt, mert csendre, pihenésre vágytak. Az autósok, motorosok nagy részét pedig éppen a diszkók, szórakozóhelyek vonzzák ide. Ezért jó, hogy a polgármester ingyenessé tette a parkolást. Persze ez azok véleménye, akik kisebb vagy nagyobb morzsát csípnek le a hét végi turizmusból. A nyári szezonban alkalmi munkát vállalók a nagyobb környezeti terhelést, a zajt, a fokozottabb hulladéktermelést a „vendégjárás” természetes velejárójának veszik. Úgy tartják, ha ez az állapot csupán néhány hétig tart is, még mindig jobb, mint a semmi, mert lendít valamit az életszínvonalukon. Érdekes azért, hogy a tó jövőjével kapcsolatos aggályok mellett mennyire jelen van a fejlesztés és a bizakodás. Másként miért építettek volna a partra egy új, modern strandot?
A hivatalból optimisták arra hivatkoznak, hogy az utóbbi nyolcvan évben négyszer következett be a jelenlegi állapothoz hasonló, nagyszabású víztömegcsökkenés. Ezt eddig mindig kiheverte a tó, az élővilág. A kérdés persze változatlan: mi lesz közben a beruházásokkal, a turizmussal? A Balaton-fejlesztési Tanács már tavaly a Murából, illetve a Rábából való vízpótlást javasolta. Ezt az elképzelést szakmai okok és civil környezetvédelmi szervezetek tiltakozása miatt elvetették. A Budapesti Műszaki Egyetem hatástanulmánya sem tartotta célravezetőnek a külső beavatkozást. Marad a várakozás – vélekednek a helyi lakosok. Tehát akinek így is „megfelel” a Balaton, az úgyis jön? – kérdezek vissza.
Azért nem egészen erre gondolnak – szabadkoznak. Az idősebbek még jól emlékeznek azokra az időkre, amikor a tó medrét rendszeresen „megdolgozták” a kotróhajók. Az utóbbi években erről elfeledkeztek, helyette minden talpalatnyi helyet lebetonoztak, köveztek, ezzel is gátolván a tó természetes öntisztulását. A károkból tanulva Balatonlellén például bizonyos helyeken megnyitották a partot, az új fizetőstrandnál pedig természetes homokbejárót alakítottak ki. A víz által kihordott hulladékot hajnalonként összeszedik, elszállítják. Az önkormányzatok megnehezült anyagi helyzetük miatt nagyszabású beavatkozásról nem esik szó, inkább a folyamatos kárenyhítésre helyezik a hangsúlyt. Ez sem két fillér.
A déli parton megszokott látvány a különböző nagyságú, típusú nyaralóépületek szomszédsága. A szocreáltól a betonkolosszusig, a karibi szigetvilágot idéző bungalókig minden megtalálható. Az érdekesség ebben az, hogy a különbözőség nem pusztán a tulajdonosok tehetősségéről, ízléséről beszél. Legalább ennyire „üzen” a közelmúlt gazdasági és társadalmi hullámvölgyeiről. Közhasznú társaságok működtetik a panzióvá, hotellé átkeresztelt épületeket. Ez a státus- és címkeváltozás persze csak egyetlen mozzanat, amely a helybéli lakosok megélhetésére, életkörülményeire oly rosszul hatott. Hisz a rendszerváltozás előtt a vállalati üdültetés még a téli hónapokban is biztos kenyeret adott a környékbelieknek.
– A házaikat vagy néhány szobát nyaranta kiadó családok a hetvenes évektől kezdve az akkori keletnémet, cseh és hazai vendégseregre alapoztak. Ez a réteg a mai város belső részén él, s voltaképp még a rendszerváltozás után sem ébredtek rá, hogy ez a megélhetési, gyarapodási forrás nem lesz örök életű. Sőt sokan építkeztek, bővítettek, komfortosítottak, hogy megtartsák vendégeiket – magyarázza Katus Lajos.
A családi vendégfogadásnak a part menti, szállodává, panzióvá átvedlett épületek adták meg a kegyelemdöfést. Főképp, mert ott is egyre lejjebb mennek az árakkal. És akkor még nem beszéltünk az egyre-másra épülő apartmanokról. Szinte hihetetlen – mondják a belső negyedek lakó –, hogy még mindig találnak szabad vízparti telket a nagyszabású építkezésekre. Nyilván a tehetősebb magyarokat és a közepes jövedelmű külföldieket várják.
– Mi igaz azokból a hírekből, hogy a déli parton pánikszerűen igyekeznek megválni a házaiktól, nyaralóiktól az emberek? – kérdezem Németh Melindát. Csinos kis ingatlanügynöksége a 267-es műút mellett található. A szavakész, talpraesett nő a szállodaiparban dolgozott, s mint mondja, akár másoknak a környéken, neki is megszűnt a munkahelye. Ezért keresett új foglalkozást. Kapitalizmus van – jegyzi meg –, ma az jár jobban, aki minél korábban megedződik.
– Ne tévessze meg a sok üzlet, a McDonald’s étterem, meg a csillogó bevásárlóközpontok. Ezekben nem az itteniek vásárolnak, a többség nem teheti. Ezek az objektumok a foglalkoztatási gondokon sem enyhítenek, mert az üdülési szezon elmúltával csak a legszükségesebb személyzetet tartják meg. Úgy három éve kezdtek az emberek rádöbbeni arra, hogy a házak, nyaralók kiadásából már nem lesz számottevő jövedelmük. Megszűnt a Philips itteni üzeme, a balatonboglári pincegazdaság. Visszatért az ingázó életforma, oda kell utazni, ahol munkát ajánlanak. A közelmúltban számos épületet újítottak fel a Széchenyi-tervből. Magánházakat is. Most ez leállt. Olykor magam sem értem, hogyan képesek az emberek a felszínen maradni. Igaz, próbálkoznak gyümölcs- és szölőtermeléssel, nagyon szorgalmasak. De például az ingatlanvásárlásoknál már meglátszanak az anyagi nehézségek. Nem nyaralót keresnek, hanem lakás céljára használható ingatlant. Itt egy jó helyen lévő, összkomfortos lakóházhoz feleannyiért hozzá lehet jutni, mint városon. Többnyire OTP-kölcsönre veszik a fiatalok, de az önrészt alig tudják összekaparni.
– Egyes gazdasági elemzések szerint a kedvezőtlen természeti körülmények is közrejátszanak abban, hogy a Balaton környéki ingatlanpiacon túlkínálat van. Mit gondol, alapvetően átrendeződhetnek a tulajdonviszonyok?
– Én természetes mozgást látok, vannak, akiknek csökken a jövedelmük, így a nagyobb ingatlant nem tudják fenntartani. Ha sikerül értékesíteniük, kisebbe költöznek. Az apartmanokat főképp külföldieknek szánják. Lehet, hogy most üresen állnak, de én azt látom, hogy előbb-utóbb megtelnek. Szeretik, mert kényelmes, biztonságos, nincs gond a takarításra, a kert gondozására. Az a véleményem, hogy Magyarországon még mindig jutányosabban lehet hozzájuk jutni, mint tőlünk nyugatabbra vagy a horvát tengerparton. Elég sok külföldi érdeklődik nálam az árak, a lehetőségek iránt. Higgye el, a vásárlásnál még senki sem kifogásolta közülük, hogy alacsony a tó vize.
Hiszem vagy nem, az én dolgom. Ám kétségtelen, hogy kettőnk közül Németh Melinda az, aki helyismerettel rendelkezik. Nem kell pánikba esni, ismételgeti. Azok a külföldiek, akik már ideszoktak, ezután is megmaradnak. Különben pedig sosem lehet tudni, hogy kinek mi a hobbija. Most például rohannia kell, mert egy érdeklődő kifejezetten tóparti nádas mellett keres házat.
A hirdetés elég szűkszavú, szőlőket, nyaralókat ajánl a Balaton-felvidéken. Az ingatlanközvetítő iroda tulajdonosa kéri, óvatosan kezeljem az általa mondottakat, és ne adjam közzé a nevét. Nem szeretné sem a saját, sem a környékbeliek üzleti pozícióit rontani. Aztán csak belemelegedünk a beszélgetésbe. Az eredetileg pedagógus végzettségű hölgy három éve Veszprémben végezte el a nyolc hónapos szakmai tanfolyamot. A százezer forintba kerülő kurzusra százan jelentkeztek, többnyire a Balaton környéki településekről. Köztük olyan diplomások, mint ő, akiknek egzisztenciális okokból pályát kellett módosítaniuk. Úgy tudja, hogy mára úgy öten-hatan maradtak az eredeti csapatból.
– Nagyon meg kell dolgozni a talpon maradásért, lépést kell tartani a változó jogszabályokkal, a földdel, építkezésekkel kapcsolatos helyi rendelkezésekkel. Nem lehet viszont eléggé felkészülni azokra a gazdasági folyamatokra, amelyek a vásárlást fontolgatókat és a földek, nyaralók tulajdonosait elbizonytalanítják. A megnövekedett kiadások miatt a szerényebb jövedelműek ma már – ha időlegesen is – nehezen tudnak fenntartani két háztartást. Az utazás, a sztrádadíj is megterhelő számukra. Ugyanakkor az is tapasztalható, hogy a nyugdíjas városi házaspárok a magas fenntartási költségek miatt eladták panellakásaikat, és a Balaton-felvidéki falvakban telepedtek le véglegesen. Egy biztos: aki most vásárol szőlőt, földet, hosszabb távon nagyon jól jár.
A bizonytalanságra jellemző, hogy a földtulajdonosok közül van, aki néhány hét elteltével meggondolja magát, és visszavonja az értékesítési megbízást. Mint mondják: fogalmuk sincs, hogy hirtelen miért „értéktelenedett el”. De még páratlan panorámájú luxusüdülőnél is előfordult, hogy az ötvenmillió forintra becsült értékből húsz százalékot engedtek volna, ha megvan a vevő.
A Balaton-fejlesztési Tanács elnöke, Kolber István szerint a magántőke változatlanul fontos mozgatóerő a térségben. Nem látja különösebb jelét annak, hogy a vendéglátó, szolgáltató vállalkozások kivonulnának a térségből.
– Persze, ha két hasonló típusú szolgáltatás egymásra települ, akkor értelemszerű az egyik csődje. Hogy helyben mire van szükség, mit támogatnak, mire adnak engedélyt, az önkormányzatok felelőssége. Ami a Balaton környéki ingatlanpiac mai helyzetét illeti, a szakemberek tudták, hogy az 1998–1999 körüli meredek áremelkedés után egy lassuló folyamatnak kell bekövetkeznie. Az eladási szándékokban az egyéni életkörülmények változása és a gazdasági recesszió játszik közre. Ám ezzel egy időben nagy építkezések is folynak, az új közműhálózat úgy épül ki, hogy aki korszerűsíteni szeretne, az is rá tudjon csatlakozni. Azt is látom, hogy a településeken nagy értékű, régi villák felújítása folyik. A mesteremberek még mindig kelendőek. Ami pedig a foglalkoztatási gondokat illeti, a Balaton közelében még mindig jobb a helyzet, mint a mögöttes településeken.
A balatoni idegenforgalom szempontjából az adriai, illetve spanyolországi beruházásokat csak az átlagosnál jóval magasabb jövedelműek veszik igénybe. Mivel a nemzetközi idegenforgalomban sem rózsás a helyzet, minden rossz hír, így a Balaton vízszintjével kapcsolatos is kapóra jött a versengésben. A fejlődést, így a turizmust tekintve új távlatokat nyithat majd a térségben épülő autópálya – véli Kolber István.
Egy dolog biztos: akinek ma jó állása, némi megtakarítása van, az is vívódik, hogy tervezhet-e hoszszabb távra, milyen anyagi kötelezettségeket vállalhat magára. Áttételesen ennek a hatása tükröződik a tó körüli érzékelhető gazdasági-társadalmi „hőmérőn”.
Élni persze akkor is kell, ha elmentek a vendégek…
origo.hu
Ámokfutó tartotta rettegésben Miskolcot, videón az autós üldözés
