Hodorkovszkij eltaktikázta magát

Elszámította magát Mihail Hodorkovszkij. A Jukosz vezetéséről a napokban lemondott oligarcha a Kremllel vívott hatalmi harcban érezhetően annak tudatában feszítette a végsőkig a húrt, hogy nyugati beágyazottsága megvédi a támadásoktól. Mint Vlagyimir Putyin római és párizsi látogatása jelzi, a politikusok szintén orosz belügynek tekintik a történteket, s a Jukosz várakozásaival ellentétben még Amerika is csak óvatosan bírál.

Mi vezetett az oligarchák és a Kreml közötti háború kiújulásához? Miért szánta rá magát a hatalom a frontális támadásra? Miért éppen Hodorkovszkij a célpont, s ki lesz a következő? E kérdésekre a nyár eleje óta keresik elemzők a választ. A harc az energiaforrások ellenőrzéséért folyik, s a fő erővonal a jelcini régi elit és a Kremlbe Putyinnal érkezett szentpéterváriak között húzódik. A leggyakrabban hangoztatott magyarázat egyrészről kiemeli, hogy a hadsereghez, rendőrséghez és titkosszolgálatokhoz kötődő úgynevezett „szilovikok” az utóbbi három évben a hatalomban szerzett főképp adminisztratív pozícióikhoz immár tulajdonra, gazdasági befolyásra is vágynak. Másrészt a konfliktushoz vezető okok között aláhúzzák, hogy Mihail Hodorkovszkij felrúgta a Kreml és az oligarchák közötti egyezséget, miszerint a tulajdonviszonyok érintetlenül hagyásáért cserébe utóbbiak távol tartják magukat a politikától. A Jukosz többségi tulajdonosa pedig 2008 utáni terveiben elnöki ambíciókra utalt, s mindezt alátámasztva nyíltan politikai lobbit épített a törvényhozásban: mintegy száz képviselőt és ellenzéki pártokat – ő a szociálliberális Jablokót, míg a cég más vezetője a kommunistákat – támogatott anyagilag is. Befolyásukra jellemző, hogy az adóvitában már idáig is sikerrel torpedózták meg a Kreml azon törekvését, hogy a társadalmi igazságosság jelszavával plusz járulékokat vessenek ki a nyersanyag- és energiaforrások felett rendelkezőkre.
A politikai ambícióknál azonban a Kreml vélhetően veszélyesebbnek ítélte, hogy főként a Szibnyefttel történt egyesülés után a világ negyedik legnagyobb olajvállalatának számító, az orosz kitermelés harmadát adó Jukosz túlságosan önjáró lett. Az önmagában is komoly súlyra szert tett cég feletti állami kontrollt pedig tovább csökkentené az amerikai ExxonMobil résztulajdonossá válása. A fő problémát tehát az jelentette, hogy Hodorkovszkij az orosz állam számára stratégiai fontosságú energiaszektor egyik legbefolyásosabb vezetőjeként – mint szakértők megjegyzik – fejlett demokráciákban, így az Egyesült Államokban is megengedhetetlen külön játszmába kezdett. Látványosan nem konzultált a Kremllel a külföldi tulajdonos bevonásáról, s ütközött az állammal olyan biztonságpolitikai fontosságú kérdésben is, mint az Angarszkból Kínába vezető olajvezeték terve. A Jukosz ezt magánerőből építené, míg az állam a stratégiai fontosságú vezetékeket nem engedné ki a kezéből. De keresztezték egymást Putyin és Hodorkovszkij útjai egyéb stratégiai kérdésekben is. Így az iraki háború idején az oligarcha óvott az ütközéstől Washingtonnal, és látványosan bírálta az orosz külpolitikát. A Jukosz tovább növelte volna a kitermelést is, míg a Kreml az olajár magasan tartása érdekében megegyezést készített elő Szaúd-Arábiával, az OPEC-kel.
Hodorkovszkij veszte tehát az lett, hogy stratégiai kérdésekben többször is átlépve a határt sértette az orosz állam érdekeit, önmaga nagyságától és kétségkívül az orosz cégek közül a legkiválóbb nyugati kapcsolataitól elszédülve elfelejtette az évszázados igazságot, miszerint a cár és a bojárok összecsapásából még mindig az előbbi került ki győztesen.
Továbbiak a 26. oldalon