A KAJÁN-LEXIKONBAN
A-tól Z-ig szerepel karikatúráinak tömege. A bőség zavarában (kosarából) mutatom a ritka gazdagságú lexikon alkotójának, a 259 ábrából nekem „speciel” melyik a legkedvesebb. Egy lakatlan szigetre melyiket vinném magammal el.
KÁR, HOGY KAJÁN
– rajzaival már utolsó, végső földi menedékünket is benépesítette. A kétmilliárd párosult magányát s még az egy lakatlan szigetet is szögesdróttal kettéosztotta, az emberi faj is egymásnak végleg hátat fordítva, két emberként megosztottan mered skizofrénen maga elé tengernyi fájdalma, szenvedése (és nem a világ) közepette. Senki földje egy csecsemő szeme e puszta és lakatlan égitesten. E csillagpuszták roppant és kietlen fönnsíkjain kallódva egyedül, hogy vissza többé soha ne találjak, úgy eltűnök, örökre felelőtlen – révedezhetett el papírlapja és a két hajótörött ábrája fölött, végzetünk mellett önnön sorsára is ráeszmélve Kaján mester.
IGAZ, MÉG HAJÓTÖRÖTTNEK SE KELLETT LENNI(E) HOZZÁ
– A ma emberének totális magányához mindössze sok-sok, rengeteg karikatura (és ugyanakkor hús-vér) ember szükségeltetik csupán, akik akár egy forgalmas világvárosi csomóponton haladhatnak el saját gondjaikba zártan, önnön fontosságuktól betelten, rést sem hagyva magukban (szelepet) a másik észrevevésére-odafigyelésére (részvétről, szolidaritásról nem is beszélve). Időpánikunkban pillanatot sem szentelve loholunk tovább pótcselekvéseinkben, rá sem hederítve az általunk is végleg magára (és cserben-) hagyott, járdaszigeten csücsülő egykori embertársunkra. (Az úgynevezett – de tényleges! – hajléktalanok kényesen realisztikus mindennapi „megszokott” képe csak látszólag különbözik, a felületen, belső elsivárosodásunktól, elszegényedésünktől.)
KIRAJZOLÓDOM VÉGLEG
A VILÁGBÓL
– mint csupasz falnak állított fogoly, külön kezel, kivételes magányban, a tanúk nélkül dolgozó pokol. Elevenen a csillagok alá, az éjszakák sarában eltemetve, az örök hallgatásból nagy ritkán, kegyelmi pillanatainkban hívogatjuk Azt, Aki idegen egei alól valaha – talán – kiás majdan, reszketésünknek öröme lesz.
ADDIG BOLDOGTALAN EREJŰ
KÉPEKBEN VÁRAKOZUNK
– egy (?) „életen” át. Növekvő fényességben, köztünk s egy távol nádas rajza közt mutál vékonyka földi jelenlétünk.
A HUMORALISTÁNAK
– egyik nagy példaképemnek mutatom a kiválasztott „Befőzés” rajzát lexikonjában, mint amit a boldogtalan erejű képek tömege mellett – ellenükre – boldogan vinnék magammal arra a bizonyos senki(?) lakatlan(?) szigetre, mely sziget és barlang nékünk – is – e társadalomban.
A RAJZON MINTHA A SZÍVÜNK NYÍLT VOLNA MEG (KI)
– egy pillanatra, majdnem egy egész ablakkeretben jelenik meg (majdnem) az egész nap (sugaraival). A hiányzó részeket (napokat, foltokat, tevékenységeket) a Kaján-karikatúrán (?) ábrázolt gazdasszony már föltette – egyet éppen most tesz föl – (el) télire, (még) zordabb időkre, befőttesüvegekben egy stelázsira.
MI KÉSZÜL ITT E TENGER
RAGYOGÁSBÓL?
– ha lehunyom is, süti a szemem; mi kívül izzott, belül a pupillán, itt izzít csak igazán, idebenn! A világ is csak vele fényesül, az örömtől, aminek neve sincsen.
(Egyelőre!)
A tegnap után kis csend. – S akkor jössz te, és látható lesz végre az egész.
József Attilának, Radnótinak, Pilinszkynek, Lászlóffy Aladárnak is, és persze – Karinthynak – Kaján Tibornak köszönhetően:
MINDEN BEFŐTTBEN LÁTNI
A NAPOT!
Üzenet a palackban?
Napkitörés?!
origo.hu
Megöltek egy nőt Budapesten
