Mert elmegy ez az első filmes amerikai-olasz rendező Dél-Szicíliába pihenni, és még csak nem is sejti, hogy nem fog visszavágyni New Yorkba, választott otthonába, hanem újra rabul ejtik a kabócák, a vakító fehér sziklák, az Afrikába hajló mediterránum köznapjai, hát ott marad. Begyűjti a tengerparti falu legendáit, és forgatni, rendezni kezd, ahogy illik. Viscontihoz és De Sicához nyúl, majd megspékeli a neorealista alapot a sziget mágikus erejével, és mi, melankóliába konyuló, őszi magyarok, elmosolyodunk: hát mégis? Hát lehet örülni önfeledten? Hát lehet szenvedélyesen szép a realizmus, a valóságábrázolás és az egyszerűség?
Adott tehát a rendező által Lampedusa szigetén nemrégen fellelt legenda. Abban pedig egy nő, aki csak az ösztöneinek képes élni. S mint minden ősi ösztönlényt, őt is kiveti a társadalom emésztő rendszere, hiába a férj, a gyermekek, az izzó napsütés: az elvárásoknak megfelelni képtelen asszonynak menekülnie kell a szabadságnak tetsző börtönből. Mégsem veszünk el a balladai homályban, csak semmi halálra táncoltatott lány, semmi Kádár Kata, mert mi, a nézők, nem maradunk le a titokról: a nőt elbújtatja a kamasz fia egy tengerre néző barlangban, s miközben az asszony a sziklák hűvösében vezekel, az őt száműző falu népe öngyilkosnak hiszi, a tengert kémleli, fohászkodik, és végül erőre kap, megtisztul. Valami ilyesmi lenne tehát a lampedusai mitológia, s ebbe bolondult bele az Államokba szakadt olasz rendező. Megfilmesítette Lampedusa legendáját, a vérbő Grazia történetét, aki szoros testi kapcsolatban él minden hozzátartozójával, és annyira nem européer, annyira fájdalmasan ősi; Nő, akiben még annyira parázslik az emberiség először meggyújtott örömtüze, hogy kipirosodik az arcod majd neked is, néző, odabújva a nézőtér székei közé, nagyon. Pokolba Hollywooddal. Na nem a filmgyár, az ipar, hanem az egyetlen, halálosan unalmas valóságkép miatt, amit a tengerentúli civilizáció átprodukál Európába. Csak kell egy New Yorkba szakadt fiatal olasz rendező (Crialese) és egy szintén arra kóválygó gyönyörű, olasz színésznő (Valeria Golino), néhány lelkes amatőr, helybéli kölykök, kell egy csipetnyi honvágy, és már rendben vagyunk. A Grazia szigete gyógyír. Lelki sebekre, kedélybántalomra, zug-szorongásra, „européerségre”, nagyvárosiasságra. És aztán megelevenednek a fehérre meszelt kőházak, a kóbor kutyák és gyermekbandáklepte utcácskák, a kőkerítések, a halászhajók, a piacok, a kaktuszokkal megtűzdelt fennsíkok. Csak szívod a tenger sóját, hallgatod a zsivajt, nézed az azúrkék horizontot, várod a viszszatérő Graziát és titkolod, te (neo)realista, hogy romantikus vagy. Mert a romantika Európában csak cukrozottan divat. Halk szavú idézet a rendezőtől: „azt akartam, hogy egyfajta fehér fényárban fürödjön minden, hisz ez jellemző a déli napfényre. Ebben a fényben van valami primitív, mágikus erő. Ebben a fényben bármilyen káprázat lehetséges”.
(Grazia szigete, olasz–francia film, 2002. Írta és rendezte Emanuele Crialese, Budapest Film.)
origo.hu
Egy szélsőbaloldali provokátor kerül Gyurcsány helyére
