Magyar táj sikollyal

Előző este még ködben araszoltam keresztül a hegyen, azt se tudva, merre járok, most meg minden kitárult. Mint mikor egy asszony kigombolja a blúzát, olyan gazdag volt a látvány fentről, a bástyáról. Boldogkőváralja – sokat ígérő név, jó, hogy így hagyták ránk a századok. Kereshetjük, kitől és mikortól való ez a falakkal védett boldogság. Ki volt olyan bolond, hogy összehordjon a hetyke szirtre ennyi sok követ, hogy aztán falat építsen, amely ellenáll töröknek, múló időnek s végül nekünk, akik az okosság századában születtünk.
Itt nem sokat ér a tudományunk. Ami fontos, vagyis túlnő az időn, az előtt toporogva, tanácstalanul állunk. Majd megnézem otthon, ki volt a vár ura, s mi történt vele, így szoktuk, csak ennyire telik. Múltunkat farba billentettük, s maholnap a magunk portáján is vendégek leszünk.
Kemény tekintettel nézek a messzibe. Senki a közelemben, játszhatom, hogy én vagyok a várkapitány. Semmi gyanús. De hát miért is lenne? Az ellenség ma másként érkezik. Nem lóháton, nem lobogós kopjával. Kezében aktatáska, a táskában számlatömb, tervrajz, birtoklapok. Magabiztosan lépdel, tudja, hogy itt minden vevőjére vár: eladó a föld, eladó a ház, eladó a bástya alja – illetve az utóbbi nem, az már elkelt.
Vendéglő lesz a hajdani istállóból.
A tulajdonos szeretné, ha mielőbb az lenne. Tempósan mozog a burkoló, igyekszik az asztalos, ha lassul az ütemük, csakis miattam. Közelebb lépek, rájuk köszönök. Egyik se viszonozza. Bizalmatlanság tüskéi a szemekben: mit akar ez itt? Szívesen elhajtanának. Jöjjek majd, mikor minden kész, mikor le lehet ülni valamelyik asztalhoz, és rendelni a pincérnél. Sokat. Minél többet. Be kell hozni a kőburkolat árát.
Nézem hát az eget: olyan kék, mintha szeptember volna. De most szebb a föld. Kikelt az árpa, zöldje a barackoskert fáit csúfolja, hogy azoknak csak barna meg sárga gúnyára telik. Várj csak, leszel még csöndesebb, ha ideér a tél – ezt üzenik a széllel.
Lenn a völgyben piros motorvonat döcög. Messziről apró Märklin-vasút, mintha Isten játéka volna. Ugyan látja-e a benn ülők arcát? Tudja-e, mitől fáradtak reggel ugyanúgy, mint este? Tudja-e, hogy a szárnyvonalak utasai nemcsak fáradtak, remény is alig pislákol bennük. Hiába jött el az új világ, nem rakott vékony kenyerükre vastagabb kolbászt. Jön a hideg, a gáz megint drágább, a gimnazista fiú azt mondta, nem jön vissza, ha végez.
Viszi őket a vonat, fejüket néha az ablakhoz koccantja. Nemigen néznek ki. Ugyan mit látnának? Hogy lobog a vár fokán a zászló, a piros-fehér-zöld? Másnak lobog, nem nekik. Aki mindenből kimarad, annak nem vigasz a zászló. Annak már Isten sem az.
Egy kanadai asszonnyal voltam itt pár éve. Tízezer kilométerre vitte el a történelem. Ötvenhatban nagy sodra volt. Nagyobb, mint bármekkora szélnek, pedig azt a magányos szilfát ott a túlsó dombon legalább száz éve nyögeti, mégsem bír vele. Nekünk meg elég néhány tüntetés, kattogó géppuska, máris indulunk, kitépjük magunkat a földből, s át hét határon, át az Óperencián, ahol még a fák növése is más.
Arra fordulok, amerre Kanadát sejtem. Nem láthatok semmit belőle, csak a tudatom ismételi: de igen, arra van. Milyen jó a tudatnak, hogy mint óriás vonalzó, képes összekötni láthatót és láthatatlant. A lélek viszont nem szereti az egyenes vonalat. Ahogy a térképet és a menetrendet sem. Útja a másik lélekig kacskaringókkal van tele. Hogyan, hogy mégis előbb odatalál?
Leérek a faluba.
Gyerek közeledik, hátán színes iskolatáska. Köszön. Faluhelyen mindig köszön a gyerek. De aztán az örömöt elhessenti más, a gondolat, hogy falun ma is sötétebb a sötét, és többet isznak a férfiak. Ez a fiúcska is inni fog vajon? Ha semmi nem változik, akkor ő is. Ingázó lesz belőle, aki indulás előtt a restiben kér még egy féldecit, s minthogy fél deci pálinka csak annyi, mintha a csizmájába pisálna az ember (ezt egy orosztól hallottam, a vodka természetének nagy ismerőjétől), bizony, kérni fog még egyet, ahogy az átszállásnál is. Sötét lesz, mire hazaér, ricsajt csap, földhöz vág valamit. Aztán káromkodik, végül üt, és sírva elcsendesedik minden.
Boldogkőváralja… Azt mondta Vizsolyban egy tanító, hogy Balassi is járt itt. Kijelentésével nem vállalt kockázatot. Balassi minden terepen járt, ahol volt mód vitézkedni, nőket csábítani és hozományt vadászni. Talán jobb lenne mégis egy helyi embertől megtudni. Mondjuk a paptól. Kérdem a szembejövő asszonyt, merre a parókia.
Jézusom, kapja a szája elé kezét. Úgy ejtette Jézus nevét, mintha sikoltana. Hogyan? Hát nem tudja? Messziről jöttem, nem tudom. A papunkat megölték. Két ujjal fojtotta meg valaki. Hogy ki? Semmi nyom eddig.
Továbbsiet, egyszer még visszafordul, aztán eltűnik a sarkon.
Boldogkőváralja…
Boldog?