Öreg katonák hálózata

A magyar kormány legutóbbi, halva született védelmi reformjának sírkövére a hősi halott lehetne a legtalálóbb felirat. Míg a nagyvilág olyan stratégiai kérdésekről vitázik, hogy mi a teendő az amerikai megszállás alatt álló Irakkal vagy a feltehetőleg nukleáris fegyverrel rendelkező Iránnal, a harcias Észak-Koreával, a jelenlegi reformkommunista kormány a jelek szerint, elvetette Juhász Ferenc miniszter védelmi felülvizsgálati csomagját. Úgy tűnik, egyetlen kormány sem tud sikereket elérni azon a területen, ahol most maga Juhász is megbukott. Először az MDF, majd a Horn-kormány, legutóbb pedig a kisgazda miniszter mind reformot hirdetettek, de csak felfordulást és pazarlást idéztek elő. Miért van ez így? Az okok sokfélék és változatosak.
Nem könnyű feladat a tervgazdaságon alapuló kommunista diktatúra átalakítása piacgazdaságra épülő liberális demokráciává. A múltban volt példa arra – így Salazar Portugáliája, Franco Spanyolországa vagy legutóbb Szingapúr –, hogy egy ország megreformálja gazdaságát, de ezt gyakran csak a politikai szabadság rovására tehette. Térségünk minden posztkommunista országa előtt álló feladat kétszeres kihívást jelentett: a gazdasági életképesség megteremtését a politikai pluralizmus és demokrácia biztosítása mellett. Követhető példák híján a feladat igen nehéz volt. Az az ágazat, amely talán a leginkább megsínylette az átalakulást Magyarországon – a bűnös módon mellőzött egészségügy mellett –, a honvédelem volt. Mindegyik kormányzat nagy reformokat hirdetett, de nem tudták végigcsinálni, mert alkalmatlan, illetve a témában nem érdekelt minisztereket neveztek ki, vagy olyan reformot próbáltak bevezetni, amelyből hiányzott az átgondoltság és a koncepció. Ez annál inkább meglepő, mivel mindegyik kormány erőteljesen lobbizott a szövetség meghatározó államainál a NATO-csatlakozásért, illetve reformtörekvései elismeréséért.
A megfelelő koncepció hiánya és a (jövőbeni) szövetségesi feladatokhoz való hozzájárulás kényszerének hatására – talán nem szándékosan – kettősség alakult ki a Magyar Honvédségben (MH). Ahol azt nem lehetett megkerülni, olyan alakulatokat kellett felállítani, amelyek képesek együttműködni a NATO-val és a Nyugattal, s olyan fitt, erős, angolul és franciául beszélő hivatásosokat alkalmazni, akik eredményesen tudnak szolgálni többnemzetiségű csapatokban és műveletekben, a Balkánon az IFOR-ban, Cipruson az ENSZ-nél, a Sínai-félszigeten az MFO-ban (Multinacionális Erők és Megfigyelők). Ezen férfiak és nők hűségesen szolgáltak ezekben a missziókban, és elismerést szereztek országunknak. Sajnos, az MH teljes erejének csak kevesebb mint negyedét teszik ki. A többi egység gyengébb személyzettel rendelkezik: gyakran alulképzettek, alulfizetettek, gyengén felszereltek és körükben inkább a Varsói Szerződés tömeghadsereg mentalitásának öröksége a meghatározó, mint a szabad és független Magyarország általi modern elvárások. Az MH-ban ennek eredményeként egyfelől a külföldi akciókban egymást váltó, néhány szerencsés, másfelől olyanok szolgálnak, akik elég őrültek ahhoz, hogy itt maradjanak, vagy nem tudnának megélni a civil életben, és így nincs más választásuk.
Amennyiben mindez pontos leírása a mai MH-nak, felmerül a kérdés; miért nem volt 13 év elég a csalán kiirtásához és az ország fegyveres erejének átalakításához oly módon, hogy az egyaránt megfeleljen a nemzetközi követelményeknek és a nemzet igényeinek is? Azaz, hogy olyan modern haderő jöjjön létre, amely meg tudja védeni az ország területét. A választ ismernie kellene még azoknak az országoknak is, amelyeknek nem kell megbirkózniuk a kommunista diktatúra rejtett örökségével. Ezek a tényezők: a haverok, a hálózat és a korrupt politikusok befolyása.
Míg Nyugaton a szabadkőművesség, az Etonben vagy Oxfordban folytatott tanulmányok azt jelentik, hogy azokban a társadalmakban néhányan egyenlőbbek az egyenlőknél, tagok az „old boys networknek”, azaz az öregfiúk hálózatának, a MH-ban a speciális hálózati vagy klubtagság feltételei ettől eltérőek. Itt a vezetők körét titkon átitatja a korosodó ezredesek és tábornokok klikkje, akik a régi szép időkben együtt tanultak a Szovjetunióban (leginkább a Frunze Katonai Akadémián), gyakran orosz feleségük van, és általában a Néphadsereg logisztikai fegyvernemében csináltak karriert. Ők azok – és nem a civilek, akik az elmúlt évtizedben a névleges feletteseik voltak –, akik a nagy pénzek felhasználásáról döntenek. A jelenség olyannyira meghatározó, hogy van például egy nyugdíjas tábornok, aki a mai napig befolyást gyakorol a Honvédelmi Minisztérium legnagyobb pénzügyi döntéseire egy, a minisztériumhoz közeli söröző kényelmes asztala mellől.
Érettebb demokráciák, mint például az Egyesült Államok egyik legaggasztóbb hagyománya, hogy a helyi politikai érdekek támogatóinak aránytalanul nagy a befolyása az országos nagypolitika kérdéseiben. Ez vert gyökeret most Magyarországon is. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a miniszter néhány, a támaszpontok bezárásával összefüggő döntése negatívan befolyásolja az érintett körzetek MSZP-s politikusainak népszerűségét, a miniszter párttársai informálisan összefogtak, és a Frunze-tábornokok hálózatával megtorpedózták a több mint 100 oldalas reformcsomagot. Ezért a megbukott magyar honvédelmi reform eredményeként sajnos ismét az adófizetők, az átlagos csapattisztek és tiszthelyettesek fogják a rövidebbet húzni. Az adófizető azért, mert a pénzét, a 350 milliárdos védelmi költségvetést, ismét illogikus és korrupt módon fogják elkölteni: egy zárt katonai elit igényeinek kielégítéséhez és szűk látókörű politikusok részérdekeihez igazítva azt. A katonák pedig azért, mert az MH szélesebb közössége továbbra is megmarad a mozdulatlanság állapotában, ahogy ezt összetételének kettőssége is erősíti.
A probléma az, hogy a honvédelem, mint a politikai érdekek ütközőtere, a jobb- és baloldal árvagyereke volt a kommunizmus látszólagos bukása óta. Arra van szükség, hogy a következő kormány olyan minisztert jelöljön, aki élvezi a kormány és a miniszterelnök támogatását a korrupció és pazarlás elleni harcban. Talán még nagyobb kihívás, hogy az új miniszternek kisujjában legyen egy koherens és modern átalakítási terv az MH korszerűsítésére a posztmodern, posztkommunista stratégiai környezetben. Amíg a minisztériumban csak néhány igazi civil szakértőt alkalmaznak, és amíg a Nyugat (elsősorban az Egyesült Államok) továbbra is drága tanácsadókat küld segítségként, akik nem képesek modelljeiket átültetni az itteni valóságba, addig az adófizetők és a katonák fogják a bukás terhét viselni. Az ország pedig folyamatosan gyengíteni fogja pozícióját szövetségesei körében.

A szerző a Fejlődő Demokrácia és Nemzetközi Biztonsági Intézet igazgatója