Tekintély

Sokáig nem szerettem Illyést. Alig múltam húsz, amikor meghalt, temetése országos demonstráció volt, én pedig életkoromhoz illő tekintélygyűlölő hebehurgyaságomban nem tettem különbséget hivatalos hatalmasok és hatalmas nem hivatalosok között. Abba nőttem bele, hogy ő az írófejedelem, aki homályos felhatalmazással morális vitákat dönt el; s boldog tudatlanként mit sem törődtem azzal, hogy ez a munkásmozgalom akkori, hanyatló szakaszában is emberpróbáló hősiesség. Az irodalmat gőzös fejjel nem fejedelemségnek, hanem köztársaságnak gondoltam – ma már tudom, hogy szellemi lovagrend, ahol az egyenlők között (nem tekintélyük, hanem életművük okán) mindig vannak egyenlőbbek. Későn érő típus lévén, csupán húszas éveim közepe táján olvastam újra a tinédzserként elhabzsolt alapkönyveket. A Puszták népét, amely állítólag egy időben Ausztráliában is kötelező olvasmány volt (nem élvén át a klasszikus feudalizmust, ebből próbálták megtanítani, milyen is az); meg a Hunok Párizsban című furcsa tézisregényt, amelyben a rárakódott szociálforradalmi rozsda alól is kiragyogott a szomorú-szép emigránsromantika. Még később pedig a versek jöttek: ezek a komótosan esztergált darabok, amelyek soha nem tartottak igényt az ötvösművek csillogására – inkább egy ezermester hozzáértését dicsérik. Egyszerre van jelen bennük kelet és nyugat, a vidék és a világ dühe és nyugalma, az egyén és a közösség lelkülete. S ennek az epikus hatású lírának a csúcsaként ott a csoda, a katedrális, amilyen egy születik egy évszázadban: az Egy mondat a zsarnokságról.
Egy szó, mint száz: Illyés, akit megfosztottam a világi tekintélytől, holtában visszaszerezte magának. S jó támpontul szolgált, amikor közíróként kellett körbetapogatnom a szellemi tekintély fogalmát. Azzal kellett szembesülnöm: a liberális világmagyarázat tagadja a számára kényelmetlen tekintély fogalmát, meghaladottnak és antidemokratikusnak ítéli, miközben a saját tekintélyeivel szemben nemcsak elnéző, de felmagasztaló is. Sokáig magamban kerestem a hibát, hátha rosszul ítélek a jelekből: hiszen nem létezik, hogy egy kényes demokrata kettős mércével mérjen. De, létezik. Azontúl, hogy nem mindenki szabadelvű, aki liberálisként határozza meg magát, minden bizonnyal a XXI. század is folytatja a XX. század intellektuális gyakorlatát: az eszmék harcában nem csupán elveket állít elvekkel szemben, de saját tekintélyeinek menedzselése érdekében egyúttal az ellenlábas tekintélyeket is kisebbíteni, olykor dehonesztálni igyekszik. Mindez természetes értelmiségi üzemmód – baj csak akkor van, ha ez a nemes (s néha nem is olyan nemes) vetélkedés rágalomba, cenzúrába, retorzióba, könyvégetésbe, netán a célszemély fizikai megsemmisítésébe torkollik. (S ez már újfent az Egy mondat… világa.)
Azt gondoltam, ezek csak az én problémáim, s tűnődéseim idegenek a korszellemtől. Ez a szellem hurráoptimista módon hajlamos Európába tekinteni, s eközben elfelejt magába nézni, holott ő maga is Európában van. Aztán egyszer csak szórakozottan fellapoztam Alföldy Jenő könyvét, amelyet elcsúszott centenáriumi tisztelgésként, Halandó kézzel halhatatlanul címmel jelentetett meg az Orpheusz Kiadó, s elemzéseket és tanulmányokat ad közre Illyés verseiről. Vannak e higgadt és elegáns gondolatmenetekben revelatív megállapítások a szonettíró és a nyelvvédő Illyésről is – hadd koncentráljak azonban a kötetzáró esszére, amely Illyés ürügyén a tekintélyről szól. Gyönyörködjünk Alföldy pontos mondataiban: „A hetvenes–nyolcvanas évek nagyjainak távozása óta hiányoznak irodalmunkból azok a tekintélyek, akik váratlanul felszínre törő közérdekű gondjaink sűrűjében személyesen segítettek eligazodni. Akik megmutatták, hogyan viselkedjünk a fejetlenségben. Akik – nálunk tapasztaltabbak és bölcsebbek lévén – nem hagytak minket a vesztünkbe rohanni. Akik óvtak és óvnának ma is az irodalom talmiságaitól csakúgy, mint a közéletben elhangzó hamis tanácsoktól, a félrevezető haruspexektől s az általuk képviselt jövőtlenségtől.”
Íme az ifjonti tekintélyellenesség – némiképp más fényben. Nem apa kell nekünk, hanem iránytű. „Megteszik ezt ma is, túlélvén halálukat, ha jól olvassuk őket. Ha nem engedjük át őket a tekintély aláásóinak. Az »átértékelés« önjelölt hangadóinak. Az őt túlélő vetélytársak utólagos leszámolási kísérleteinek. Annak, amit ezek sürgetnének: a feledésnek.” A kanonizálási sport bevallottan az élő és holt lelkek fölötti uralomra tör, s fegyvertársa a feledés. De mire volna jó egy emberöltővel Illyés halála után az ő kínos tekintélye? Alföldy ezt is tudni véli: „Napjainkban egyéniségellenes korban élünk, amikor az arctalanság és az arcátlanság követel magának érvényt egyre agresszívabban. Ezért is szükségünk van Illyés Gyulára. Az ő tekintélyére van szükség: a demokratáéra.”
Hát itt a lényeg. Bibótól tudjuk, hogy a demokrata nem fél – ne féljünk hát demokraták lenni. Vessük be a demokrata Illyés tekintélyét, aki lekicsinylői szerint csak demokrata folyóiratot akart – egy évtizeden belül mégis demokrácia lett belőle. S ahol demokrácia van, ott demokrácia van. Ott mindenki szem a láncban. Adjuk a végszót az Illyés-kutatónak: „Illyés Gyula az elrontott életek jobbításáért perel. Nekünk pedig az ő igazáért és az ő tekintélyének védelméért is kell küzdenünk, hogy segíteni tudjon mirajtunk.”
-----------------------------------------------
Szolgálati közlemény. Az ezüstkornak (amely, mint tudjuk, nem aranykor, de nem is vaskor) koránt sincs vége, benne vagyunk a kellős közepében – ám az Ezüstkor sorozat átmenetileg szünetel. Jövő szombattól ezen a helyen – változatlan szerzőtől – az Europa Nova felcímű jegyzetet találhatják. Szubjektív gondolatfutamokat huszonnégy héten át huszonnégy országról – mindannyi társunk lesz az unióban, s nem választ majd el tőlük védett államhatár. Májustól pedig (ha az égiek és a földiek is úgy akarják) az egyelőre idegen Új Európából visszatérünk az otthonos Ezüstkorba.