Vaskalapács a mocsárban

Rijád, Násziríja, Isztambul… E három egymást követő merénylet jelzi a terrorizmus ellen két éve indult világméretű harc és az ennek örvén a Közel- és Közép-Kelet stratégiai viszonyainak átrendezésére irányuló amerikai politika kudarcát. Az első robbantás megkérdőjelezi az Egyesült Államok régi szövetségesének számító szaúdi uralkodóház jövőjét. Egyúttal felveti azt a 2001. szeptember 11. óta nyilvánvaló tényt is, hogy a királyságnak több köze volt a nemzetközi terrorizmushoz, mint Szaddám Huszeinnek. A diktátor bukásával persze mindez már Irakra sem áll, a hatalmi vákuumba ugyanis benyomultak az iszlám szélsőségesek is, pokollá téve nemcsak az amerikaiak, hanem általában a sivatagi köztársaságban lévő nyugatiak életét. Az ENSZ, majd a Nemzetközi Vöröskereszt alkalmazottai elleni támadások után legutóbb a Násziríjában állomásozó olasz csendőrök elleni öngyilkos merénylet árulkodott erről. A világszervezet jóváhagyása nélkül indított Irak elleni támadás azonban nem csak az iszlám világ érzelmeit korbácsolta fel, ennek nyomán látványos repedések keletkeztek Európa és Amerika viszonyában is. Az egymást érő öngyilkos merényletek azt is mutatják, hogy a terrorizmusnak inkább erőt adott az amerikai fellépés. Mint ahogy a közel-keleti rendezés szénája is rosszabbul áll, mint néhány éve. Erre figyelmeztet az isztambuli merénylet. Az Izrael melletti kritikátlan és egyoldalú amerikai kiállás ugyanis csak ront a térség biztonságán.

Mindez az Egyesült Államokat is eddigi politikájának átgondolására készteti. Washingtont jelenleg elsősorban a mindinkább Vietnam mocsarát idéző iraki állapotok nyugtalanítják. A harci cselekmények májusi lezárásának bejelentése óta az amerikai áldozatok száma már a kétszázhoz közelít, egyre kiterjedtebb a nemzeti ellenállás, s a Fehér Ház naponta kénytelen cáfolni, hogy lényegében háború folyik Irakban. A jövő évi választások közeledte miatt is egyre kényelmetlenebb helyzetben lévő amerikai vezetés azonban nem dughatja homokba a fejét. Cselekvésre sarkallja a CIA friss helyzetértékelése, valamint Paul Bremer kormányzó minapi washingtoni panaszáradata is. A probléma közben már túlmutat Irakon, és korántsem csupán Amerikát érinti. Egy vereségnek a következményei is globálisak, s hogy mást ne említsünk, tovább destabilizálják az amúgy is robbanásveszélyes közel-keleti régiót. Valamiféle megoldás tehát immár a nemzetközi közösségnek is érdeke, így aztán például az eddig Amerikával látványosan haragban lévő Európa is Washington segítségére siet. Bush pedig nem tehet mást, mint hogy feltétel nélkül elfogadja a békejobbot, sőt, még fizet is érte. Ami most történik, hosszú időre meghatározhatja Európa és az USA viszonyát.

Washington két lehetőség között választhat. A helyzetet a mostaninál megnyugtatóbban csak a katonai kontingens létszámának növelésével ellenőrizheti. Ez az út a választások miatt nem járható, hiszen jövő őszig éppen úgy kellene az egyre türelmetlenebb amerikai közvélemény számára eredményt felmutatni, hogy közben a csapatok egy részét legalább látványosan kivonják. Az Egyesült Államok ezért közvetetten beismerve vereségét előveszi a „régi Európa” által támogatott forgatókönyvet, s a jövő nyártól igyekszik egy bábkormány kezébe átadni legalább névlegesen az irányítást. Az iraki Vietnam mocsarából tehát egy új Vietkonggal próbál menekülni Bush. Közben még le-lecsap a Vaskalapács, a Fehér Ház pedig egyfolytában azt harsogja, hogy a háborúnak vége.