Reagan háborúja

Helmut Schmidt német kancellár 1982 elején Washingtonba utazott, hogy megvitassa a lengyelországi válság miatt kialakult helyzetet. Nem sokkal korábban, 1981. december tizenharmadikán hirdették ki ugyanis lengyel földön a szükségállapotot, s helyezték egyúttal törvényen kívül a Szolidaritást.
Az amerikai külügyminiszterrel, Alexander Haiggel reggelizve Schmidt arról elmélkedett, milyen nevetséges is Ronald Reagan elnök, midőn úgy gondolja, hogy „meghaladhatja Európa második világháború után kialakult megosztottságát”, ha az olyan országokat, mint Lengyelország, kivonja a szovjet ellenőrzés alól.
Öt esztendővel később, mikor a nevetségesnek minősített Reagan elmondta híres beszédét a berlini falnál – „Gorbacsov úr, söpörje el ezt a falat!” –, jó néhány német és amerikai is elképedt: ilyen naiv volna az Egyesült Államok elnöke? Hitetlenkedésük egészen addig kitartott, míg lengyel földön hatalomra nem került a Szolidaritás, Berlinben le nem dőlt a fal, s nyomában össze nem omlott az egész szovjet impérium.
Reagan háborúja címmel erről az egyszer naivnak, másszor nevetségesnek minősített kemény politizálásról jelent meg könyv a minap az Egyesült Államokban. A szerző, Peter Schweizer a konzervatív Hoover Intézet kutatója. Amellett érvel, hogy Reagan igenis sokkal jobban megértette a Szovjetuniót, mint az úgynevezett kremlinológusok és egyéb szakértők. A nyilvános beszédekre, emlékiratokra, dokumentumokra támaszkodó Schweizer színes, olvasmányos, anekdotákkal megtűzdelt beszámolót nyújt olvasóinak arról, hogyan „nyerte meg a hidegháborút” a nemegyszer lekicsinyelt és kinevetett Ronald Reagan.
A korábbi amerikai elnökök másként látták és alapvetően másként is értékelték a Szovjetuniót, mint Reagan. Eisenhower például gyorsan visszalépett a Kelet-Európa országainak felszabadítására irányuló politikájától, belenyugodott a háború utáni status quóba, sőt még a védelmi kiadásokat is gondosan megnyesegette. A vietnami háborúból való kilábalással bíbelődő Henry Kissinger, Nixon külügyminisztere – Schweizer citátuma szerint – azt mondta Anatolij Dobrinyin szovjet nagykövetnek, hogy a Kreml nyugodtan fittyet hányhat Washington Kelet-Európát illető pikírt megjegyzéseire, hiszen azok csak választási célból hangzanak el, az „amerikai társadalom bizonyos rétegeinek” megnyeréséért. Nixon, Ford és Carter fegyverzet-ellenőrzési tárgyalásokat és tényleges fegyverkorlátozást szorgalmazott, s az enyhülés nevében gazdasági együttműködést sürgetett az akkori Szovjetunióval. Nemcsak hangoztatták, hanem meggyőződésük is volt ugyanis, hogy a Nyugatnak jól felfogott érdeke a Szovjetunió jóléte! S a Kreml ezt a politikát, a maga szempontjából okosan, úgy értékelte: szabad az út a katonai elsőbbség megszerzéséhez…
Ekkor jött egy valahai színész Hollywoodból, akit persze fölöttébb csacsiság volt lecsepűrágózni, hiszen elnökké választása előtt már jó ideig Kalifornia állam kormányzójaként serénykedett, vagyis nem volt teljesen zöldfülű a politikában. Reagan világéletében eltérő felfogást képviselt: egyáltalán nem értett egyet hazája nagyra becsült és köztiszteletnek örvendő politikacsinálóival a szovjet birodalom megítélésében. Bosszantotta, hogy a nukleáris háborútól való félelem egyfajta konszenzust alakított ki, mégpedig abban, hogy Moszkvával együtt kell élni, mi több, együtt kell működni! Minek következtében a Nyugatot mintha egyenesen jobban izgatta volna a Kreml irányítóinak egészsége és helyzete, mint a népé, melyet ezek az irányítók elnyomtak.
Reagan arról is meg volt győződve, hogy a kelet-európai gazdaságok gyöngesége azonnal megmutatkozik, s bukásra ítéli ezeket a rendszereket, amint versenyre kényszerül például a Nyugattal.
Amikor elnök lett, ennek szellemében is cselekedett. Tetteit szilárd meggyőződéséhez igazította. A „gonosz birodalmát” minden adandó alkalommal megcsipkedte. Ínszakasztó és végzetes versenyre kényszerítette Moszkvát. Meghirdette összetett védelmi programját, benne a sokat bírált és „csillagok háborúja” névre keresztelt stratégiai védelmi kezdeményezéssel. Szankciókat vezetett be a szükségállapotot kihirdető lengyel kormány ellen, s ugyanakkor megkezdte a lengyel ellenzékiek támogatását. Kormányzata nehézfegyverzetet küldött a szovjet megszállás ellen harcoló afgán gerilláknak is. A szaúdi királysággal az olajárak csökkentésében állapodott meg, és ezzel rendkívül nehéz helyzetbe hozta a szovjet gazdaságot. Mint később volt szovjet tisztek Nyugaton elmondták: Moszkva azonnal felismerte, hogy Reagan elnök fölött nincs hatalma, a Reagan-féle politikára nincs igazán jó válasza.
Schweizer idézi Richard Pipes – a nemzetbiztonsági tanács akkori szovjetszakértője – 1982-ben elhangzott jóslatát: ez a kikényszerített verseny Moszkvában előbb-utóbb felszínre hoz egy reformert, aki „kedvezőbb külpolitikába fog majd, hogy szélesíthesse, bővíthesse kereskedelmét a Nyugattal, mert így remél enyhíteni belgazdasági gondjain…”
Három esztendővel később Mihail Gorbacsov volt a főnök Moszkvában.
Jóllehet az amerikai és a szovjet vezető lassacskán igen tisztelni kezdte egymást, Reagan mégsem segítette hozzá Gorbacsovot, hogy megmentse a rendszert. Ahogyan Gorbacsov fogalmazott a politikai bizottságban a híres reykjavíki amerikai–szovjet csúcstalálkozó után: „Nyugaton figyelnek bennünket, s arra várnak, hogy összeomoljunk…”
Igaza volt. Miként Reagannek a maga hajlíthatatlanságával.
Reagan politikáját igazolja a történelem, bár az egykori elnök illethető kritikával is. Az iráni kontrabotrány egyértelműen fiaskó volt. És Peter Schweizer joggal idézi fel könyvében egyfajta kudarcként az 1975-ös helsinki megállapodás Reagan-kritikáját is. Ronald Reagan ugyanis erőteljesen bírálta a helsinki egyezményt, mondván, hogy ezzel az Egyesült Államok gyakorlatilag szentesítette a Kreml uralmát Kelet-Európa felett. Ugyanakkor az emberjogi aktivisták mind a mai napig hálával emlegetik a megállapodást, hiszen meggyőződésük, hogy ez fontos eszköz volt az akkori ellenzékiek számára a rendszer belülrő történő fellazításához.
Mindent egybevetve azonban Schweizer korrekt: Reagannek igaza volt. Azok szerepét, akik a szovjet impérium területén a szabadságukért küzdöttek, már a birodalom összeomlása előtt elismerték. Erre Andrew Nagorski mond el egy példát. Nagorski akkoriban a Newsweek című amerikai hetilap moszkvai és kelet-európai tudósítója volt, s ma anekdotaként eleveníti fel, hogy 1988 tavaszán, amikor Lengyelországban a rohamrendőrség még mindig azon igyekezett, hogy szétverje vagy legalábbis lehallgattassa az ellenzéket, sok lengyel reménykedve kérdezte tőle: igaz-e, hogy Reagan elnök harmadszor nem jelöltetheti magát? És mit lehetne tenni, hogy ez mégse így legyen? – sopánkodtak a naivak.