Nem kétséges, hogy a szocialista rendszer összeomlása óta egész Közép- és Kelet-Európában népesedési gondok vannak. A század első éveiben mindenütt népszámlálásokat tartottak. A Teleki Intézet kutatói, Gyurgyik László és Sebők László szerkesztésében megjelent fontos kötetből ezek részleteibe is bepillanthatunk. A nyugati szlávok, a lengyelek, a csehek és a szlovákok lélekszámának stagnálása mellett az összes államban jelentős mértékben csökkent a népesség. Ukrajnáé több mint három-, Romániáé több mint egymillióval, Szerbia-Montenegróé mintegy félmillióval, Magyarországé kétszázezerrel lett kevesebb, mint egy évtizeddel korábban.
Csak látszat, hogy hazánkban viszonylag jó a helyzet, mert ha közelebbről vizsgáljuk meg az adatsorokat, kiderül, hogy valójában nálunk a legrosszabb. Ugyanis Magyarországon már 1981-ben elkezdődött a népességfogyás, ami akkor – a német területek kivételével – egészen szokatlan jelenségnek számított Európában. Az anyaország mellett a szomszédos országokban élő magyarok demográfiai helyzetét is meg kell vizsgálni. A Magyarország határain túl élő magyar etnikum, Jugoszláviát leszámítva, még gyarapodott, amikor az anyaországi magyarság elkezdett fogyni. Húsz éve még a Kárpát-medence népességének – ami körülbelül megfelel a történelmi Magyarország területének – valamivel több mint a felét magyarok tették ki. Napjainkban jó, ha negyven százalékra tehető ez az arány, pedig Magyarországról, szemben Romániával, Ukrajnával és az egykori Jugoszláviával, nem volt jelentősebb mértékű kivándorlás.
Hazánk lakossága 1956 után viszonylag kiegyensúlyozott életet élt, még a politikai rendszerváltozás is itt ment végbe a legsimábban, mégis szinte járványos méreteket ölt a népesség fogyása.
Nemzetiségileg csaknem homogén ország vagyunk, mivel százkilencvenezer cigányságát vállaló állampolgáron kívül csak néhány tízezer kisebbségi él itt. (2001-es adatok szerint 62 ezer német, 18 ezer szlovák, 16 ezer horvát, 8 ezer román, 5 ezer ukrán [!], 4 ezer szerb, 3 ezer lengyel és szlovén.) Ez a 10 millió 198 ezres populációnak alig három százaléka, szemben a szomszédos országokkal, ahol a nemzetiségi kisebbségek erőteljes csökkenése ellenére – Lengyelország és Csehország kivételével, ahol a helyzet Magyarországhoz hasonló – még mindig nagyszámú kisebbség él. Ukrajnában az oroszok aránya hivatalosan 17,3 százalék, Romániában és Szlovákiában a magyaroké 8, illetve 9,7 százalék.
A magyarok számát minden elképzelhető demográfiai faktor negatív irányban befolyásolja. Az itthoniakét, bár a Nyugatra vándoroltak számát senki sem tartja nyilván, elsősorban a természetes fogyás csökkenti, míg a külföldiekét – Szlovákia kivételével – elsősorban a kivándorlás, és csak másod- vagy harmadsorban a születések és a halálozások negatív egyenlege. Nem hagyhatjuk számításon kívül az asszimilációs tényezőt sem.
Magyarország lakossága, mint láthattuk, 2001-ben 10 millió 198 ezer volt, alig 185 ezerrel kevesebb csupán, mint 1990-ben, amikor 10 millió 375 ezret regisztráltak, pedig a természetes fogyás ennél jóval több, mintegy háromszázötvenezer fő volt. Hogyan született mégis ilyen jó „eredmény” a tavalyelőtti népszámláláson? Bár sok szakember a statisztikai felvétel módszertani hibáira is rámutat, meglehetősen egységes a vélemény abban, hogy a bevándorlók egyenlítették ki valamelyest a demográfiai számlát. Ezt igazolják a szomszédos országok népszámlálási adatai, mert Romániában százkilencvenezer, Szlovákiában negyvenhétezer, Szerbia-Montenegróban több mint ötvenezer, Ukrajnában hat és fél ezer, Horvátországban hatezer fővel fogytak a magyarok. (Szlovéniában még nem tették közzé a népszámlálás előzetes adatait, de ott is számolni lehet néhány ezer fős redukcióval.) E között a háromszázezernyi magyar között kell keresni azokat, akik bevándoroltak Magyarországra. Pontos vagy akár megközelítő számukat nehéz meghatározni, mert a rendszerváltozások utáni átalakulások, elsősorban a határok tartós vagy ideiglenes átlépésének könnyebbé válása és a nyilvántartások használhatatlansága, azok esetlegessége és bürokratikusan nem egységes szempontrendszere azt lehetetlenné teszi. A migráció terén annyi a bonyolult, latens, sőt illegitim elem, hogy még a stabil igazgatási rendszerrel rendelkező nyugati országok sem képesek nyilvántartásaikkal követni, nemhogy a sok helyütt valóságos káoszba fulladt közép- és kelet-európai bürokráciák. Jellemző, hogy – talán Németországot kivéve – sehol sem tudják a statisztikusok követni a ki- és bevándorló tömegek útját.
A Magyarországgal határos hét ország közül egyedül Ausztriában gyarapodtak némiképp a magyarok, mintegy hétezer fővel. Ez a tény segíti felrajzolni azt a demográfiai körképet, amely az utóbbi tíz év változásai következtében kialakult az egykori szocialista világban. A nemzetközi migráció általános iránya keletről nyugatra mutat, a fejlettebb munkaerő importjára szoruló országok felé. Ezt a képet csak némiképpen árnyalja, hogy a két legnagyobb európai nemzeti kisebbség, az oroszok és a magyarok s talán a moldovai románok migrációs iránytűje nem égtáj szerint, hanem az anyaország felé van beállítva, bár a két utóbbi esetében ez az irány is nyugati.
A magyarság demográfiai vesztesége tehát a rendszerváltozás utáni első évtizedben közel félmillió fő. Ennek a hiánynak a hatvan százaléka a Magyarországgal szomszédos országokból származik, míg csaknem negyven százaléka az anyaországból fogyott el. Annak ellenére, hogy a Nyugatra emigrált magyarok adatait nem ismerjük, behatárolhatjuk a veszteség mértékét: a magyarság három-négy százaléka fogyott el alig egy évtized alatt. Természetesen ez a megállapítás csak képletes, hiszen a legtöbben csak helyet vagy identitást változtattak. A mérleg mégis riasztó.
Igen nehéz a magyarok fogyásához vezető komponensek, a kivándorlás, a természetes fogyás és az asszimiláció között rangsort állítani. Részben az adatok hiányossága, részben az országonként különböző helyzet miatt. Magyarországon valószínűleg a természetes fogyás következtében csökkent leginkább a népesség, de több tízezren innen is távoztak. A német adatok elemzése alapján megállapítható, hogy ott mintegy hatvanezer magyar tartózkodik állandóan. Ausztriába is kikerülhetett közel húszezer magyar, különösen a romániaiak közül.
Meglepő, hogy Magyarországon az identitásváltás nem csak a kisebbségeket érinti. Érdekes és egyedülálló jelenség, hogy a vizsgált évtized alatt a románok kivételével minden nemzeti kisebbség száma nőtt, nem is akármilyen mértékben. A cigányoké közel ötvenezer, a németeké pedig harmincezer fővel! Az összes Magyarországgal szomszédos országban sokkal többen vallják be anyanyelvüket, mint nemzeti identitásukat a kérdezőbiztosoknak. Szlovákiában például a magyar nyelvűek valamivel több mint tíz százaléka nem vállalta nemzetiségét. Ez feltűnően magas arány, hiszen például Romániában alig egy-két százalékra tehető a különbség a magyar anyanyelvűek javára. Valami biztosan nincsen rendben Szlovákiában a kisebbségi kérdés hivatalos és közéleti kezelése körül. Erre mutat az az adat is, hogy a 9,7 százaléknyi magyar nemzetiség politikai képviselete, a Magyar Koalíció Pártja 11,3 százalékot ért el a legutóbbi választásokon. Néhány naiv elemző erről azt írta ugyan, hogy a párt politikája olyan vonzó volt, hogy szlovákok is szavaztak rá, pedig csak arról van szó, hogy a magyarellenes légkörben a „választási magyarok” érezhetően többen vannak, mint a statisztikaiak. (Egyébként az identitás ilyen furcsa kinyilvánítására a polgári Csehszlovákiában is volt példa, amikor a hivatalosan húszszázalékos statisztikai határ alá szorított magyarság képviselői sorra nyerték az önkormányzati választásokat Kassán, Ungváron, Rozsnyón stb.)
Véleményünk szerint problematikus a szlovák népszámlálás technikája is, mert bevezették ugyan a népszámlálási kérdőívek anonimitását, ami látszólag csupán a válaszoló személyiségi jogait védi, de ez kétélű, mert a névtelenség az utólagos ellenőrzést is lehetetlenné teszi. S ha buzgó szlovák hazafi volt a kérdezőbiztos, akkor torzulhat a végeredmény.
A kárpátaljai magyar értelmiség szinte befejezett emigrációja ellenére viszonylag keveset veszítettek a magyarok Ukrajnában, ahol 157 ezren vannak, és csak négy százalékkal lettek kevesebben. Viszont az eddig abszolút magyar többségű Beregszászon már csak relatív többséget alkotnak.
A romániai magyar népesség fogyásának okait elemzők nem értenek egyet abban, hogy a kivándorlás vagy a természetes fogyás-e a meghatározóbb. Az valószínűnek tűnik, hogy Erdélyben, ahol a magyarok túlnyomó többsége él – a lakosság csaknem húsz százalékát kitéve –, az asszimiláció szintje alacsony. Kimutatható, hogy a szórványban élők között jóval gyakoribb a beolvadás, mint például a tizenötezer négyzet-kilométeres tömbben együtt élő csaknem egymillió székelyföldi magyar körében. A fogyás mértéke ezzel együtt kétségbeejtő. Olyan százötven–háromszáz ezres középvárosokból, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Marosvásárhely, Temesvár egy évtized alatt külön-külön tizenöt–húsz ezer magyar is eltűnt, radikálisan megváltoztatva a korábbi etnikai összetételt. A negyven éve még magyar többségű Kolozsváron már húsz százalék alá szorult hivatalosan a magyarság, ami azért kínos, mert e limit fölött jár a közéletben a kétnyelvűség. A tendencia megfordíthatatlannak látszik, számolni kell egykor magyar lakosságú területek kiürülésével, még akkor is, ha az évekig vitatott kedvezménytörvény, amely anyagiakkal jutalmazza a „szülőföldön maradást”, beváltja valamennyire a hozzáfűzött reményeket.
A Vajdaságban is megrendülni látszik a magyarság demográfiai helyzete. A mintegy húszszázalékos fogyást nagymértékű szerb betelepülés kísérte, ami feloldotta a korábban csaknem összefüggő magyar településterületet. Az utóbbi évtizedben sokat szenvedett szerb nép demográfiailag csak ebben a régióban vigasztalódhat, mert aránya tíz év alatt ötvenhét százalékról hatvanöt százalékra növekedett, végképp majorizálva azt a soknemzetiségű tájat, ahol egykoron csak kisebbség volt.
A horvátországi magyarokat szétszórta a horvát–szerb konfliktus, amelynek egyik frontvonala az ő falvaik között húzódott. Akik visszatértek Magyarországról vagy Németországból, azok zöme a horvát városokba húzódott. Nemzetiségi jövőjük ugyanúgy megpecsételődni látszik, mint a néhány ezres szlovákiai magyaroké.
Itthon örökzöld téma a népesedési válság. Abban, hogy a népességfogyás komoly probléma, a jobb- és a baloldal egyetért. Egyezik a véleményük abban is, hogy a határon túliaknak a nemzetiségi jogok és a gazdasági fejlődés révén mai hazájukban kellene boldogulniuk. Azonban a tennivalók mértékét és lehetőségét tekintve már szembekerültek az utóbbi években, amikor törvényt hoztak a határon túliak megsegítéséről. A nemzeti jobboldal megpróbálta rászorítani a szomszédos országok kormányait az engedményekre, ám csak ott ért el valamit, ahol Magyarország támogatására is szükség van az európai integrálódáshoz.
Például Romániában és Jugoszláviában. A sokáig reményvesztett szerb elit olyan pozitívan áll hozzá a magyarok törvényes támogatásához, hogy még a kettős állampolgárság lehetőségét is felajánlotta. Viszont a román kormány megpróbált kitáncolni az egyezségből, amikor 2002-ben kormányváltozásra került sor Budapesten. Szlovéniában, Horvátországban és Ukrajnában nem komoly statisztikai tétel a magyarság, ennélfogva engedékenyek a magyar kívánságokkal kapcsolatban. Szlovákia és meglepetésre Ausztria negatívan áll hozzá a magyarkérdéshez. Mikulás Dzurinda jobboldali kormánya éppolyan kőkeményen áll szemben a magyar kedvezménytörvénnyel, mint elődje. Teheti, mert útja mind az EU-ba, mind a NATO-ba kikövezettnek tűnik. Ausztria a bevándorlás következtében negyvenezer főre duzzadt magyarságot nem tekinti őshonosnak. Csak a néhány ezer burgenlandi magyart hajlandó támogatni. Úgy tűnik, Magyarországnak s a Kárpát-medencei magyar diaszpórának tudomásul kell vennie, hogy az európai álom – legalábbis a nemzetiségi jogok és elvárások tekintetében – illúziókon alapult.
A sok közép- és kelet-európai közös vonás ellenére mi a speciális a magyar demográfiai helyzetben, miért szólhatunk okkal-joggal morbus hungaricusról? Magyarország továbbra is élen jár az alacsony születésszám terén, s mivel ez évtizedek óta jellemzi, a legjobban elöregedett társadalma van a térségben. Részben a súlyos nemzeti tragédiák – trianoni országvesztés, világháborúk, 1956-os migráció (kétszázezer menekült) –, részben a szomszédait valamivel megelőző modernizáció vezetett oda, hogy ebben az országban alakultak leginkább a nyugati országokhoz hasonlóan a demográfiai folyamatok. Az egészségügyi és a szociális helyzet ugyanakkor mindig nagyon is kelet-európai volt. Az igazi magyar sajátosság azonban a határon túlra került nemzetrész szociológiai állapota és viselkedése. Az új ezredév küszöbén, a demokrácia korszakába lépve ezek a nemzetrészek ki akarnak lépni az áldozati szerepből, és túlnyomórészt Magyarországon keresik a boldogulást. Ezt a magyar politikusok még nem vették tudomásul. A nemzeti oldalon sokan még reménykednek valamiféle jóvátételben, akár EU-s köntösben, a liberális-kozmopolita oldal pedig legszívesebben a globális tendenciákra bízná az egész kérdést, ha nem lennének súlyos választási megfontolásai.
A szakértők körében terjed az a felismerés, hogy a demográfiai kérdés migrációs része, amely leginkább konkrét magyar ügy, hasznára is válhat az országnak, mert a határon túliak fiatalabb generációinak bevándorlása néhány évtizedre elodázhatja az elöregedésből származó gazdasági problémákat. A 2001. évi népszámlálás eredményei azt mutatják, hogy Magyarország a nyugat-európai államokhoz hasonlóan bevándorlóországgá vált, s a migránsok elsősorban, mintegy nyolcvanszázalékos arányban magyarok, akikkel kapcsolatban nincsenek olyan gondok, mint Nyugaton, ahol az emberpótlás java más civilizációkból érkezik. Idővel a terjedő tudományos felismerés nemzetstratégiai koncepcióvá válhat. A forrongó, változó, egységesülő Európában a morbus hungaricusnak tekintett népességfogyás migrációval történő leküzdése ügyes politizálás révén akár előnyére is válhat az országnak.
Irodalom:
Népszámlálási körkép Közép-Európáról (1989–2002). Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. Szerkesztette: Gyurgyik László és Sebők László, 230 oldal
origo.hu
Házasságokkal is épül a hálózat Magyar Péter és főnöke körül – videó
