A havak is megindulnak, eget-földet beborítnak

Megkésetten érkezett meghívóm az egykoron a Hortobágyra kitelepítettek találkozójára, ezért kutatni kezdtem ismerőseim körében, mert ezt a hazán belüli munkatábort, illetve táborok történetét nem tárta fel a történelem. Ezreket érintett. A nagy pusztán a jószágoknak épített istállókban ott raboskodott szinte minden országrészből valaki. A legszomorúbb megpróbáltatások a gyerekkorúakat érték, akik igazán nem értettek semmit, de a bánásmódot jobban megszenvedték, mint a felnőttek. Akit megkerestem, még nem volt iskolás száműzetésekor. Jó barát, hűséges munkatárs, aki sokáig nem beszélt megpróbáltatásaikról. Mégis: egy havas tél beköszöntekor, amikor kettesben vártunk nyomdából érkező olvasnivalóra, elkezdett hullani kint a hó. Én örvendeztem, ő elszomorodott. Aztán beszélni kezdett, mit juttatott eszébe a hóhullás.
*
„Sokszor jut eszembe, amikor magamban maradok, a nagy hóesések ideje ott a pusztán. Már felnőtten fogalmaztam magamnak, félelmetes volt. Kietlenség fogott körül bennünket. A hó szinte omlott és az ég alatt semmi sem látszott. Még a szél is elült, és a gyöngefalú hodályra nehezedett a súly. Mintha nyögött volna a tető, ami a vaskos szalmafedelétől egy-egy helyen különben is megereszkedett, és kicsalta az öregekből a félelmet: ha ez ránk szakad, mind itt veszünk, de azzal is ki törődnék, suttogták egymásnak. Aztán csak azt láttam, összekulcsolják a kezüket az idősebb száműzöttek. Én is, közöttük alig hatévesen. És nem Szibériában voltunk, csak a Hortobágyon.
Amikor este nehezen alszom el, de végül úgy belezuhanok az álomba, a látások mindig apró gyerekéletem megpróbáltatásait merítik föl. Újraélem azt a kegyetlen világot. Állok a hodályajtóban, leskelődök kifelé a résen, és zuhog a hó. De a hószemek mintha mind egy-egy apró ütés vernék egész testemet. Hideg van, csontkaparó. Ha ilyenkor van erőm, fölkeltem magamat, megfordulok, merő víz a rajtamvaló, de legalább nem esik a hó, csak a lábam zsibong, azt a furcsa érzést is onnan hoztam, Hortobágyról.”
A havak is megindulnak, eget-földet beborítnak – ahogy a régi hortobágyi nóta mondja. Milyen más számomra a téli látogatás a pusztán, amikor fűtött autóban hóesésben kiszállunk, egyet járunk a frissen esettben, amikor ropog az ember talpa alatt, azután benyitunk a Kilenclyukú csárdába, ahol a muzsikások éppen ezt játsszák: befújta az utat a hó…
Régi barátomból a tél érkezésére kibomlott a történelem.
*
„Még nem voltam iskolás. Tél előtt pakoltak le a teherautóról bennünket sárba-vízbe. Előttünk egy hosszú jószágszállás épülete, vastag szalmafedéllel, más semmi. A mindenkinek parancsoló egyenruhás azt mondta: a dolgozó nép ellenségei még ennyit sem érdemelnek! Maguk ide lettek telepítve. Megértették? Ezt a helyet el nem hagyhatjátok, élelmezés végzett munka után. A kizsákmányoló osztálynak ez is sok. Most pedig mozgás, ne álldogáljanak, rendezkedjenek! Öregmama összetette a kezét, anyám csak befelé sírt, de öregpapa kezdte leszedegetni a holmijainkat. Más asszonyok sóhajtoztak: Istenem, azt sem tudom, hova jutottunk.
Ez most itt a kulákok honfoglalása, röhögött az egyenruhás, aki a többi őrrel nézte a mi nagy szomorú elhelyezkedésünket. Én is vittem a kisebb batyukat. Négy személy három vaságy! Nekünk ennyi jutott a hodályban. Hívták úgyis, hogy akol, juhszín, akkor tanultam ezeket a szavakat. Ilyen épületet azelőtt sohasem láttam, és ez lett az otthonunk. ”
Laci barátom nem is gondolja, hogy olyan históriás időket bontogat, amiket hétpecsétes titok őrzött sokáig. A szabad sajtó ezekről egyetlen betűt nem írhatott. Ha valaki emlegette, megjelentek nála a hívatlan vendégek, s megbánta egész életére, hogy beszélt. Újságíró-igazolvánnyal sem lehetett megközelíteni ezeket a táborokat. „Ha tudod, hallgass, ha szólsz, odajuthatsz.” Közben a hangszórókból ezekben az időkben azt bömbölte a kórus: kényszer volt egykor a munka, ma hősi tett…
*
„Nem tudom megmondani, hány ízben töprengtem végig ezeket az elátkozott időket, de folytatom tovább, bármilyen nehéz. Hanem először vegyem számadásba a veszteségeinket. Öregmama és öregpapa nem- sokára a szabadulás után meghaltak. Anyámat is eltemettem. Őt, a későbbi gyári munkást, aki az üzem büszkesége lett. Dicsőségtáblán volt a fényképe. Csak az alattomos betegséget hallgatta el a halotti jelentés, ami fiatalon elvitte. Mind a hárman egy bajban mentek el, és én magam is három sebészi beavatkozáson túl azt írhatom: a betegsége oka: hazai számkivetés. Az előzményekhez pedig: az Őrségből kerültünk a Hortobágyra, de az a kulákbirtok tizenhat hold föld, másfél hold erdő, egy családi ház volt jószágokkal, felszerelésekkel. Két ló, két tehén, néhány disznó, a nagykertben negyven almafa, amit öregpapa ültetett és vigyázott. És a Bundás, a házőrző. Az ő története sem mindennapi. Amikor a kitelepítéskor a legszükségesebbeket gyorsan fölraktuk rendőri őrizet mellett, az a drága jószág föl akart ugrani közénk. Lerugdosták. Olyan sírást én még nem hallottam kutyától, de én is zokogni kezdtem, míg már átrakodás után az első vagonbeli álom meg nem szánt. Mert én nem tudom, mit akartak velünk megéreztetni. Teherautó, átrakodás marhaszállítókba, három és fél napig tartó út, végül birkahodály. Ismeretlen apám jut eszembe. Ezt anyám után tudom. Amikor valahol Kárpátalján fölrakott vonatra minket a közeledő háború elől, azt mondta: sietek utánatok. Én akkor még pólyás voltam. Azután ővele is elindult egy másik vonat, de az Távol-Kelet felé, s a vagonok fordultak, de apám nélkül. Műbútorasztalos volt, nem aranycsillagos katonatiszt. És ha már a megpróbáltatásoknál időzök, a táborból szabadulás után haza többé nem mehettünk. Zalába letelepedhettünk, Vasba nem! „Ha megkísérlik, hogy a határzónába bemerészkedjenek, mehetnek vissza oda, ahol voltak, a táborba!” Ezt anyámnak és az öregeknek rendelték el. Ugye, micsoda szabadulás volt?!”
Abban a időben úgy tartottuk számon a Hortobágyot: hetvenkétezer hold, nagyobb részben legelő, a magyar rideg állattenyésztés híres állami birtoka, ahol a szocialista nagyüzemi gazdálkodás valósul meg az új rendszer példájaképpen. Azt a kifejezést: hortobágyi kitelepítettek, vagy egyszerűen rabok, nem írták le sehol.
*
„Sokszor felidéztem magamnak, hogy ott éltem át a halálfélelmet is. Akkor már elmúltam hétéves. A hodálytól, amelyikben éltünk, pár száz méterre volt az állami gazdaság központja, és annak egy kis zugában boltot nyitottak. Volt abban petróleumtól kezdve minden, persze a kenyér hiányzott. Miért is tartottak volna, minden háznál sütöttek. Otthon. De máshol is. Hanem árultak abban valami különös italt, úgy hívták: bambi. Ki emlékszik ilyenekre? Csak a magam sorsát hordozók. Fillérekbe került, de nekem persze nem akadt a zsebembe. Öregmama panaszolta többször is: volt kétszáz forint a szekrényben egy kis vászonzacskóban, de ottmaradt, annyi minden mással. Aki beköltözött, megtalálta, az már az övé. Ez nyár elején történt, amit elmondok. Elég meszsze tőlünk volt egy nagy csordakút, kettős vályúval. Ott itatták a jószágot. Azon túl egy kanális, és annak a két partján mindig zöldellt a fű, még akkor is, amikor nyárra a pusztán kiégett. Kaszások vágták télrevalónak, és nekik a kútról kellett hordaniuk az ivóvizet. Ott ténferegtem és megláttak. Gyerek! Legyél vízhordó, úgy mondták: zsongár. Keresel egy pár fillért. Felcsaptam örömmel. Vehetek egyszer bambit! Elmentünk a kúthoz, csakugyan köny-nyen fel tudtam húzni a csebret. Favödör az a cseber. Azért a kúttól megijedtem. Mély volt, nem szerettem belenézni. De az ottani gyerekek kinevettek volna. Egy-két napig nem is volt baj. Ügyeltem, megfogadtam a kaszások öregének minden szavát. A csebret felhúztam, a bádogkannát a vízmerítővel megtöltöttem, akkor leengedtem a nagy favödröt a kútba. De mi történt? A cseber nem jól merült, amikor felhúztam, elfelejtettem kiakasztani, mint máskor, és szinte üres lett, úgy kimertem a vizet. Akkor a kútostor rántott egyet, én két kézzel elkaptam a nagy favödröt, de az én pille súlyomat felrántotta velem együtt a kútgém végén a kolonc, és felemelkedtem. Nagy ijedségemben sikoltottam: segítsenek! Leugrani nem mertem, mert beleestem volna a kútba, és akkor… de a többit már azután gondoltam végig, mikor az én kiáltásomra ott termett az egyik kaszás, drága Illés bácsi, elkapta a lábamat és magához rántott vödröstől, mindenestől. Úgy emlegette: hát nem sok híja volt, hogy beleessek. Vizet locsolt az arcomra, mikor a földre letett, és mikor elkezdtem sírni-zokogni, azt monda: legény leszel, ne félj! Fut a hideg a hátamon, még ma is. Aztán belém hasított: jaj, csak anyámék meg ne tudják. Most már elmondhattam…”
Hortobágyi gulyáslegény: gulyakútba esett szegény… de hol volt ez a hétéves kisfiú a legénységtől? Ahogyan más, felnőtt kitelepítettektől hallottam: a gyerekféle volt a legágrólszakadtabb. Apja, anyja, ha volt, mind kint volt munkában, s azok szegények csak kallódtak, mint a legelőn elveszett bárányok. Csakhogy azokért elment a pásztor, megkeresni őket.
*
Nem mondtam még, annyi minden mellett, mert egész könyv betelne az ott való dolgokkal, hogy egyszer egy kisfiú is született, ami olyan nagy csodának számított, hogy azt mindig emlegettük. Jani bácsi, ez a fiatal gazda, akit feleségestől hoztak el, már nem tudom, honnan, többször beszélgetett anyámmal, hogy a felesége várandós. Hiába könyörgött a kitelepítőknek, hogy hagyják a feleségét, azt is idehurcolták. Olyan nyugtalanság volt az asszonyokon, hogy mi lesz, hogy lesz, mert a parancsolók megmondták, ide mentő nem jön, nem jöhet, máskor is megszültek a parasztasszonyok otthon. Annyit megengedtek, hogy anyám és még egy asszony az utolsó két napon vele maradhattak. Délután mi gyerekek mind kívül voltunk, és estére eggyel megszaporodtunk. Olyan örvendezés volt, hogy abban a semmitlenben, elhagyatottságban, a vesztésre ítéltek táborában kisfiú jött a világra. Volt ott egy öreg tiszteletes úr. Meghaladta már a nyolcvanadik évet, és olyan gyönge volt, hogy munkára sem tudott kimenni, azt mondta: legszebb szolgálata lesz életemnek, mielőtt elköltözök ebből a világból, hogy megkeresztelhetek egy gyermeket. Ő máskülönben azért volt a lágerben, mert uszított a téeszszervezések ellen. Nem volt igaz, mert már nem szolgált, de internálták, mert a falujában vigasztalgatta a népeket, akik hozzáfordultak egy-egy jó szóért. A gyerekszületés utáni első vasárnap, teljesen titokban, amikor nem zaklattak bennünket, az öreg pap bácsi prédikált, imádkozott, keresztelt. Apja után János, második névnek Dániel lett, aki az oroszlánok verméből is megmenekült, mert véle volt az Isten. Sírtak a felnőttek, mégis utána valahogy mindenki jobban bizakodott, hogy egyszer mi is megszabadulunk. Pedig akkor még sok volt előttünk.
Mindjárt a tél is. Csak azt élje túl a pici. Sóhajtották a nagyok. Mert a tél jött. És körülöttünk egyszerre minden fehér lett. És milyen hidegek jártak ott. Volt egy-egy kis társam, aki néha úgy fázott, hogy elsírta magát. A nagy hodály közepén állt egy kályha, körülötte-mellette egy kis melegséggel. De a birkaszállás két végén a két fa ajtón besüvített a fagy. Berakták kívül kukoricaszár-kévékkel a felnőttek, jó is volt addig, míg a szél szét nem rázta, aztán foltozni kellett. Egyébképpen a hodály magában állt, körülötte se épület, de még fa vagy valamiféle erdő ha lett volna. És most nem vastag bundás juhok éltek benne, hanem egyre lepusztuló öltözetük miatt is, egyre árvább emberek. Száműzöttek. Mi. De az egymásrautaltság, együvétartozás közelebb kerített, egyre összetartóbbak lettünk rokonszálak nélkül is, ott, az ország közepén. Bizony, meg kell ezeket emlegetni!”
Ma van a kommunizmus áldozatainak emléknapja.