Agrárpolitika és kerekasztal

A nemzetinek jelzett agrárkerekasztalon a kormány megtagadta a szembesülést a végzetdrámájuk utolsó felvonásához ért termelők tömeges pusztulásával, mert – úgymond – e fórumnak uniós agrárstratégiánkat kell megalapoznia. A kormány szerint a távlatos cél mellett a vergődő vagy épp a gazdálkodás végóráit élő gazdák sorsa érdektelen magánügy. Játsszunk el a gondolattal: a kerekasztal csakugyan a nemzetnek alkot agrárstratégiát. Valós intézményrendszert, önvédelmi eszköztárat, amely az unióban a magyar mezőgazdaság és az egész társadalom létérdekeit hatékonyan, tartósan érvényesíti. Mi ennek az elemi, minimális követelményszintje?
A közös uniós agrárpolitika (KAP) 2003. június 26-án elfogadott új rendjéből kell kiindulnunk, amely a 25 tagállamra bővülő egységes agrárpiacon belül a keleti térség tagjait a rájuk kényszerített új intézményekkel a profitcentrum globális tőkehatalmának veti alá. E rendszer alapja az az alkotmány, amely a tagállami önrendelkezés kioltását, a közösségi jognak feltétlen alávetését szavatolja többek közt a nemzeti agrár- és földpolitikánál is. A KAP a megosztott hatáskörökbe tartozik, e tárgyban a tagállam csak akkor hozhat önálló döntést, ha az EU a hatáskörét nem gyakorolta vagy arról lemondott (11. cikk). Második elem a földpiac korlátlan, közérdekű, állami beavatkozást nem tűrő megnyitásának kényszere a szabad tőkeáramlás előtt. Eszerint az állam a saját területét (szuverenitása tárgyát) alkotó föld tulajdonáról és használatáról nem rendelkezhet, mert e döntést át kell engednie a tőkehasznosulás igényeinek. Tilos megkülönböztetni a természetes és a szervezeti (jogi) személy földtulajdoni szerzőképességét, e címen biztosítanunk kell a nemzetközi agrárcégóriások földtulajdoni monopóliumát.
Harmadik elem a KAP jövőstratégiája, amely – ésszerű szakosodás és regionális munkamegosztás címén – nagybirtokrendszert tervez hazánknak. Negyedik elem az új tagok termelőit súlyos hátrányokkal terhelő, versenytorzító, az egyenlő elbánást felszámoló támogatás. Ez biztosítja, hogy 2014-ig – egy szűk, kiváltságos réteget kivéve – a gazdák zöme a versenyt feladja, földjük és kvótájuk a nagybirtokrendszerré szerveződő külföldi tőke tulajdoni monopóliumába olvadjon. (Az összes uniós támogatásunk 64 százaléka közvetlen termelői kifizetésre jut, csak 36 százaléka szolgálja a vidékfejlesztést. Az előbbi juttatások 90 százalékát viszont a termelők alig 5 százaléka, vagyis a gabona-, olaj- és fehérjenövények nagyüzemi termelői élvezik.) Végül a rendszert a parancsuralmi, piacidegen kvótarend teszi teljessé. Ez elsorvasztja mezőgazdaságunkat: nemcsak az export-, hanem az önellátási képességét is felszámolja, és a nyugati árudömping felvevőpiacává tesz bennünket. Emellett 2005-től a kvóta (mint támogatási jog) önálló – tehát az üzem és a föld tulajdonának eladása nélkül is elismert – forgalomképessége a külföldi tőkének utat nyit a gazdálkodói túlsúlyhoz és az ágazati irányításhoz szükséges kvótatulajdon megszerzéséhez.
Ez hát a KAP intézményi stratégiája. Az nyilvánvaló, hogy magyar agrárstratégia – akár fogalmilag – csak úgy jöhet létre, ha saját érdekű intézményrendszerrel fékezi, semlegesíti és a legveszélyesebb pontoknál kiiktatja a KAP diktátumát. Melyek itt az intézményi védelmet követelő létérdekeink?
Meg kell gátolni, hogy a hazai földkészlet nagyobb hányada külföldi földtulajdoni monopóliummá váljék. Ezt az uniós joggal egyeztethető mezőgazdasági üzemszabályozás teljesítheti, amely a földszerzést a letelepedett helyi gazdáknak, vállalkozóknak biztosítja, kizárja a nyerészkedő földspekulációt, útját állja a nagybirtokrendszer uralmának. Szabályozókkal kell biztosítani, hogy az üzemi szintre telepített uniós kvótákat – gazdasági erőfölényével visszaélve – a külföldi tőkeerő ne vásárolhassa fel, hanem azok döntő része tartósan a magyar gazdák tulajdonában maradjon. A földtörvényben vissza kell állítani a helyben lakó családi gazdák és vállalkozók elővételi és előhaszon-bérleti jogának elsőbbségét a nagyüzemek természetes személy részvényeseit, üzletrész-tulajdonosait megillető előjogokkal szemben. Enélkül nem alakulhat ki az életképes kis- és középüzem, a birtokszerkezetet pedig a külföldi tőke bérmunkára alapozott nagybirtokai fogják uralni. A nemzetinek hívott földalapot gyökeresen át kell formálni ahhoz, hogy valóban közérdeket és állami földkészlet-gazdálkodást szolgáljon. Ma ugyanis – állami segédlettel és az adófizetők pénzén – a bel- és külföldi nagybirtokrendszer kiépítésén szorgoskodik, ami társadalmunk elleni merénylet. Ezt cáfolhatatlanná teszi, hogy bármely földügylete (eladás vagy bérlet) alávetett a földtörvény kötelező elővételi és elő-haszonbérleti sorrendjének, ami viszont a nagyüzemi földszerzést szavatolja.
Az agrárstratégiának kell védelmi eszköztárral fellépnie mezőgazdaságunk önellátási képességének elsorvasztása ellen. Például a tej- és szarvasmarha-ágazatban az EU nem titkolható diktátuma, hogy a volt szovjet tömb belépőit már 2009-ig nettó importőrré, vagyis önellátásuk elvesztésével a nyugati árutöbblet lerakatává formálja. Miközben tejtermelő gazdáink a puszta túlélésért küzdenek, Brüsszel már 2002 óta tudja, hogy a tejhasznú teheneink száma az 1992. évi 10 millióról 2009-re 5,5 millióra fog visszaesni. Érdekérvényesítésünk ezernyi gátba ütközik, de így sem esélytelen. Sikeréhez a kistérségi, helyi települési belső piacok integrációját kell kiépíteni a kistermelők és a fogyasztók közvetlen, élő kapcsolataival, a kereskedőláncok kiiktatásával, az önszerveződéshez felhasználva a termékpályás szövetkezést és az EU nyújtotta termelői értékesítő szervezet intézményét.
Az önvédelmi stratégia számos csomópontjáról itt röviden sem szólhatunk. (Ilyen a vidék bankjának megteremtése, az EU két támogatási forrása közül igényeinknek a vidékfejlesztésre összpontosítása, az oktatás megújításával a vidék közösségeinek megőrzése, a tudás- és vállalkozásalapú fejlesztése, a gazdák egységes és erős érdekképviseletének létrehozása stb.) A lényeg az, hogy mezőgazdaságunk az unióban nem maradhat talpon, ha nem tud szabadulni az őt 15 éve sorvasztó, mozgásterét gúzsba kötő, neoliberális agrárpolitikától. Ez nem értékalapú, hanem egyoldalúan haszonelvű: nem közérdeket, a társadalmi szükségletek hatékony kielégítését szolgálja, hanem a tőketulajdon elsajátítási magánérdekének, a profitnövelés igényeinek alávetett, tehát – uralmi képletként – a tőkehasznosulást emeli a társadalom fölé.
Ehelyett a hazai agrárpolitikának értékalapúvá kell válnia, emberközpontúvá, hogy társadalmi közérdeket érvényesítsen. A magyarság legfőbb létérdeke az EU-ban az etnikai, nemzeti megmaradás. Ezért az agrárpolitika homlokterébe a vidék népességmegtartását (nem pedig az erőszakolt és pusztító gazdasági növekedést) kell helyezni, míg ennek kell alárendelni az ágazat versenyképességét, a minőség emelését, az önköltség csökkentését. Az életminőség elsőbbsége az iparszerű nagybirtokrendszerrel való szakítást és a mezőgazdaság ökoszociális modelljének a vállalását jelenti, amely a gazdaság, a társadalom és a környezet közérdekű igényeit azonos értékként képviseli. Az agrárpolitika hazai döntéshozóinak világosan látniuk kell, hogy egyrészt ez az egyetlen modernizációs esély, amellyel a fejlett agrártérségekhez felzárkózhatunk. Másrészt azzal kell számolni, hogy az agrárpolitika ilyen minőségforradalma nélkül a mezőgazdaság és a vidék jövője megpecsételődik: mint ahogy 1997-től már nincs magyar élelmiszeripar, pár év múlva a hiteles elemzők csak magyarországi mezőgazdaságról szólhatnak, mert az a nemzetek feletti tőkeuralom járadékbirtoka lesz.

A szerző agrármérnök, az MTA doktora