Ebből hamarosan földcsuszamlás lesz

Úgy gondoltam, elmegyek, megnézem közelről, miért tüntetnek a gazdák. Nem járja, hogy másodkézből tudjam meg, mi vitte ki az országútra őket. Ehhez jött még a háborgás: nem értem a magyar értelmiség közönyét. Most, amikor mindennek az alapjáról, a földről van szó, hallgatnak.
Szomorú.
*
Pápa felé mentem, gazdaügyben jártas kollégám javasolta az irányt. Órákig beszélgettem a 83-as út szélén az emberekkel, s azt terveztem, másnap korán nekiülök, és megírom a riportot. Noteszem megtelt, volt hozzá bőven matéria.
Csakhogy közben történt valami.
Fél hat után a Falurádióban nyilatkozott a miniszter. Megnyitott valami kiállítást, s a gazdák egyike odaszólt neki: „Ön nem akar, vagy nem tud segíteni?” Németh Imre úgy gondolta, nem ereszti el a kérdést a füle mellett. Szokás szerint belefogott egy többszörösen összetett mondatba, amelynek egyik fele abszolút felejthető, a másik annál pikánsabb: „Önök, akik az előző kormány szekerét tolták…”
Önök?
Ez azt jelenti, hogy a gazdák mind.
Vagyis a parasztember újra ellenség. És a vidéket meg kell büntetni, amiért nem a szocialistákra szavazott.
Akárhonnan nézem a dolgot, muszáj a szemébe mondanom, miniszter úr: bután fogalmazott. Kiélezett helyzetben egy kormánytag olajat önt a tűzre, ha indulatoskodik. Ha sértettként válaszol.
Miniszternek lenni annyi, mint szolgálni. Az említett mondat viszont nem ezt bizonyítja, hanem az ellenkezőjét. Hogy inkább erőt fitogtat.
Ne fitogtasson.
Jobbat ajánlok. Jöjjön ki a 4-es, a 7-es vagy épp a 83-as útra, hadd lássák az emberek, nem fél közéjük menni, szembe mer nézni a bajjal.
Minthogy eddig nem kerített sort rá – tudjuk, a sok munkaértekezlet, egyeztetés, pénzátcsoportosítás nem engedi ki a négy fal közül –, úgy gondoltam, elviszem egy kicsit levegőzni. Elég pápista színe van, jót fog tenni a februári szél. Utánanéztem, a nacionáléjából kiderül, korábban se járt sokat a szabadba, jószerivel nem is dolgozott istállók környékén vagy a földeken: az egyetem után rögtön a minisztérium felé vette az irányt.
Önt igazolta az idő, bár ezenkívül semmi más.
Ezért nem érti, miről beszélnek a gazdák. Jöjjön, ideje, hogy érezzen egy kis földszagot!
*
Mit csinál? Nem érdemes számolni, hány traktor, hány kombájn, hány teherautó áll itt sorban. Sok. Ahogy a panasz is rengeteg. Ide álljon, a tűz mellé, látom, vékony cipőben jött, nem szeretném, ha megfázna.
Ez a néhány ember Malomsokról való, a második falu innen. Tíz éve még annyi marha volt az istállókban, hogy két csordát hajtottak ki reggelente, mindben legalább száz tehénnel. Kétszer száz az kétszáz – ez az egyszerű művelet lesz a bemelegítés a sok számolgatáshoz, amire a kormány kényszerítette elvonásaival az embereket. Ma már minden magyar gazda félig-meddig számtantanár.
De folytassuk. Abból a kétszáz tehénből tíz év után csupán öt maradt. Kétszáz mínusz öt, az annyi mint százkilencvenöt. Ugye tud követni? Ennyi marha tűnt el egyetlen faluból. Miért? Ez a szakállas ember elárulta: becsukott a csarnok, többé nem vették át a tejet.
És most induljunk: megnézzük, mi lett a Hunyadi téesz marhaistállóival. Ne aggódjon, itt van a szomszédban.
Tetszik, amit lát? Merthogy mosolyog… Ha tavaly jár erre, sírt volna. Rogyadozó épületek, „halálhörgés, siralom”, hogy egy kis költészettel is segítsem a képzeletét. Idetévedt akkoriban egy olasz, s nagyon nyújtogatta a nyakát, van-e valami eladó. Mutatták neki a tizennégy istállót. Mi az ára? Mondtak egy összeget. Az olasz belenyúlt a mellényzsebébe, volt benne némi aprópénz, gondolta: miért ne?
Ahogy elkészült a papír az üzletről, körbekerítette, kicsit igazított rajta, majd szólt egy holland–kanadai párosnak, amely – mint oly sokan a Lajtán túlról – keselyűként röpköd az ország felett, lesve, hol van baj, hol adnak túl valamin fillérekért.
Az olasz nekik adta el az istállókat.
Látja, milyen csinosak? És látja, mivel vannak tele? Bármily hihetetlen, a marhaistállókban marhák vannak. Európa keleti felén nagy csoda az ilyen. A szlovák oldalon Párkány és Révkomárom között négy hatalmas téesz-major istállóit látni – üres mind.
És azt tudja-e, miniszter úr, miféle marhák ezek? Ne találgassa, mert a fogalmat a Kossuth téren nem ismerik. Ezek a tehénkék: csődtehénkék. Olyan helyekről vásárolták fel őket, ahol már nincs remény. Egy darabig etetik, combosítják őket, aztán irány Izrael, az Arab Emirátusok, Svédország.
Legközelebb talán épp ezektől a gazdáktól fognak vásárolni, hiszen a csőd szélén áll mind.
Azt mondja, könnyű a hollandnak meg a kanadainak, sok pénz van a zsebében? Ó, igen, no de honnan került az a pénz a zsebbe? Bizony onnan, hogy a holland állam áldoz rá, ne öntse el a híg trágya tenyérnyi országukat. Meghirdették, aki külföldre vonul a marhákkal, támogatást kap. Nem két forintot. Ez a holland koma akkora támogatást vett fel, hogy összekapaszkodva társával 5000 marhát tud adni-venni-kvártélyozni, s emellett fenntart egy másik telepet Bugyin – jó úton vagyunk afelé, hogy az unió trágyatelepe legyünk.
Fotós kollégámat figyeli?
Hát igen, csak innen, a kerítésen túlról kattogtathatja a masináját, és a legerősebb teleobjektívvel próbálja közelebb hozni a látványt. Magyar lábát egy magyar fotós be nem teheti ide, hogy egy magyar lap riportjához képet csináljon.
Vigyázzon, sáros lett a cipője. Vagy trágya az? Törölje le a fűben…
*
Nézze csak, megjött Bolla Kálmán, a tüntetőcsoport irányítója, vezetője. Tekintélye nem innen van. Hatalmas gazdaság, amit vezet: ötvenezer sertést indítanak piacra évente. Kérdezzük meg, ugyan mit szól az egészhez. Azt mondják, megfontoltan, pontosan fogalmaz.
Világosan látja például, hogy az uniós csatlakozás szűkíti a magyar gazdák mozgásterét. Ennek ténye nem öröm, de kétségtelen, hogy Ausztriában is sok kis gazdaság tönkrement a csatlakozás után. Csakhogy van egy nagy különbség. Ott tájékoztatták és felkészítették a gazdákat, mire számítsanak, míg nálunk se tájékoztatás, se felkészítés. A tüntetés a kezdet, mondja, de a folytatásból lehet akár földcsuszamlás.
Ráncolja a homlokát, miniszter úr?
Kérdem én, ezeknek az embereknek mi más lehetőségük volna? Odaát, Ausztriában egy falu: köztársaság kicsiben. Jártam egy helyen Salzburg tartományban, s mit láttam? Van szimfonikus zenekar, két szálloda, aerobikcentrum, templomkórus, teniszklub, három étterem, tízféle üzlet, mindez megtoldva télen egy sípályával, felvonókkal, nyaranta hegyi kerékpáros edzőtábor üzemel – ez mind munkalehetőség, és a falunak alig van 3000 lakosa.
Nálunk a képlet többnyire egy vegyesbolt és egy kocsma. Ebből élj meg, falu népe!
De azt hiszem, Bolla Kálmán még nem fejezte be, s gyanítom, amivel folytatja, önnek szól, miniszter úr! Mert azt mondja: senki nem állt ki eléjük, hogy elmondja, mire számítsanak. Pontosabban: mi rosszra. Márpedig ha megbillen a sertés-, marha- és baromfiágazat, magával ránt mindent a takarmánytermesztéstől a feldolgozóiparig, ez pedig megroppanthatja az egész nemzetgazdaságot.
Bolla járt Amerikában, hallott róla, hogy ott is volt olyan időszak, amikor tömegével mentek tönkre a farmerek. Földjeikre a multicégek istállókat építettek, némelyikbe százezer sertést raktak, és a farmerek náluk folytatták bérmunkásként – jó fizetésért. Lehet, hogy hosszú távon így lesz felénk is, de a rövid távú dolgokat most kell megoldani. Nem lehet földönfutóvá tenni több százezer embert. Ha ez a trend, tessék a magyar gazdáknak tisztességes visszavonulási lehetőséget teremteni.
*
Ennyi sok rossz után nézzük meg Varga Balázs gazdaságát. Fiatalember, harmincéves, napi tizenhat-tizennyolc órát dolgozik, nincs karácsony, nem mehet nyaralni, a disznók visítanak az ólban, de emberünk jutni akar valamire, csinálja hát, nem kíméli magát. Arra viszont nem számított, hogy a mezőgazdasági politika sem kíméli majd, de erről később.
Míg odaérünk Nyárádra, elmondom: ennek a keménykötésű férfinak a nagyapja, a dédapja és minden felmenője gazdálkodott. Miért hagytam ki az apját? Nem én hagytam ki: a történelem. Pontosabban az ön pártjának az elő-előpártja, amely rásütötte Varga Balázs nagyapjára a kulákbélyeget, s a felét se kívánom önnek, amit attól kezdve el kellett viselnie.
Láttam nemrég egy begyűjtési előadónak mondott gazembert, aki nem átallotta a kamerák előtt azt mondani: bizony jó volt úgy, ahogy volt. Cseppet se ártott a kuláknak a rendőrpofon meg a lesöpört padlás, mert huncut volt meg kapzsi, meg a nép ellensége. Nem tudja, miniszter úr, ki ad ezeknek bátorítást, hogy ennyi év után így beszéljenek, ahelyett, hogy elbújnának a világ elől szégyenükben?
Az effélék vitték el Varga Ede istállójából a két lovat, a kocsit és az összes lószerszámot. Adtak érte 11 ezer forintot, de már másnap berendelték a tanácsházára, és közölték vele: 10 ezerért békekölcsönt kell jegyeznie. Más alkalommal míg kinn voltak a mezőn, elvitték a szobabútort, vele azt a szekrényt, amelynek ajtajára az Ige volt írva, amellyel a pap a gazda édesanyját temette. Most, csaknem ötven év után is felsír a két öreg, mikor szenvedéseiket sorolják, az ember csak ül, zavartan hallgat, s szinte szégyelli, hogy neki nem kellett hasonlókat elviselnie.
És most következik az, miniszter úr, ami figyelmeztető lehet – ha van füle hozzá. A „kulák asszonytól” hallottam, aki azóta Nyárád díszpolgára lett.
Vasárnap volt, a sok szörnyű vasárnap egyike abból az időből. Parancs jött, a falu öt kulákjának egy nap alatt föl kell szedni minden krumplit. Ha nem, internálják őket a Hortobágyra. Mindenki tudta, ez képtelenség. És tudja, mi történt? Azon a vasárnapon nem tartottak se misét, se istentiszteletet, mindenki a földekre vonult, hogy segítse az öt agyonkínzott családot. Kiürült a falu, hogy megteljenek a zsákok. És kiszedték a krumplit.
Vagyis az ön helyében én kétszer meggondolnám, hogy fideszezzek-e, mikor a gazdák kinn tüntetnek az országúton, és egyre elszántabbak. Ha netán elfeledte, én szívesen emlékeztetem: ’56 októberében is Gerő Ernő pökhendi beszéde után vonultak az emberek a rádió épülete elé. A folytatás köztudomású…
És még valami. Ha az ön miniszterelnöke csupán két mondatot szánt a gazdákra az országértékelő beszédben, ez azt jelenti, még mindig nem dobták el a valamikori kottát, s még mindig a régi nótát fújják.
*
Varga Balázs megmutatta előbb a disznókat, majd azt, amiről újra csak ez a szó kívánkozott a számra: a disznók! Mert csúnyán becsapták. És nem csak őt.
Hogy lássam, nem a levegőbe beszél, megmutatta a papírokat, amiket a minőség után járó termelési támogatás dolgában írt nemrég. Rögtön világossá vált, hogy a gazdákat a Kossuth téren még mindig együgyűnek tartják.
De lássuk, mi történt.
A Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal, az MVH kiírta a pályázatot, amelyhez kellett állatorvosi tanúsítvány, tagság a Vágóállat és Hús Terméktanácsban, és persze igazolás a falugazdásztól. Az emberek kitöltöttek mindent, de arról nem tudtak, hogy ezalatt a minisztérium utasította a falugazdászokat, 2003. december 1-jétől tagadják meg a kérelmekhez az igazolást.
Az emberek háborogtak. Nyugodjanak meg, jött a csitítás fentről, a tilalmat 2004. január 1-jével feloldják. S tényleg: már másnap a kezükben volt a szükséges papír. Más kérdés, hogy a Magyar Közlönyben addigra megjelent a 127/2003. (XII. 17.) FVM számú rendelet, amely szerint a minőségi támogatásról szóló korábbi lehetőség december 31-én megszűnt. Mikor kapták kézhez a közlönyt a gazdák? Január 3-án. A posta pedig hozza szép sorban a válaszokat, a formamondat mindegyikben ugyanaz: „Támogatási kérelme nem teljesíthető.”
Hogy mennyi pénztől estek el így? Varga Balázs szerint két-, két és fél milliárd forinttól.
Hová lett az a pénz, miniszter úr?
*
A kör tehát, amelyet az ötvenes években kulákozással kezdtek, lassan bezárul. A gazdáknak elegük van. A kommunisták megnyomorították a nagyapjukat, az apjukat, és most ők vannak soron. Nem tűrik.
Ó, mit látok? Egészen kipirosodott, miniszter úr! Mondtam én, hogy nem árt egy kis beszélgetés a friss levegőn a gazdákkal.