időjárás 3°C Andor , András 2022. november 30.
logo

Homokszem

Tóth Szabolcs Töhötöm
2004.02.06. 23:00

Az iraki tömegpuszító arzenál köddé vált. Washingtonban és Londonban most egyaránt a hírszerzőkön kérik számon, ők hogyan láthatták azt, ami nincs. Vajon rákenhető-e a CIA-ra és az MI6-ra az, hogy a politikusok szemüvege bizonyosságá növelte a gyanút, és oda mértek megelőző csapást, ahol nem volt mit megelőzni?

A hét elején George Bush amerikai elnök és Tony Blair brit miniszterelnök egyaránt vizsgálatokat helyezett kilátásba annak kiderítése érdekében, hogy milyen módszerek alkalmazásával jutott az amerikai és a brit hírszerzés arra következtetésre: Irak bevethető biológiai- és vegyifegyver-arzenállal rendelkezik, valamint atombomba előállítására is képes lesz a közeljövőben.

Az amerikai elnök a kongresszusi könyvtárban elmondott szerdai beszédében már nem említette a háború okaként a tiltott tömegpusztító fegyverek fejlesztését, ehelyett úgy fogalmazott, hogy az iraki invázó olyan rezsim ellen irányult, amelynek megvolt a „szándéka és képessége” arra, hogy saját népét és a világot fenyegesse.
A Fehér Ház hangsúlyváltása azt követően vált érezhetővé, hogy az Irakban tevékenykedő fegyverzetellenőrök napokban leköszönt vezetője, David Kay kijelentette: nem létezett Irakban tömegpusztító-fegyverarzenál az ország

lerohanása idején. Colin Powell külügyminiszter már egyenesen arról beszélt, nem biztos benne, hogy akkor is az invázió mellett tört volna lándzsát, ha tudja, hogy Bagdad nem rendelkezik tiltott fegyverekkel.
„Hogy mennyire közeli veszélyt jelentenek az iraki tömegpusztító fegyverek? Ma vagy legalábbis néhány hónapon belül Irak kémiai vagy biológiai töltettel felszerelt rakétákkal intézhet támadást szomszédai ellen (jóllehet ez elnagyolt, pontatlan és korlátozott méretű csapás lenne).

Öt-hat éven belül Iraknak meglenne a képessége arra, hogy a legtöbb közel-keleti országot és Európa egyes részeit atomrobbanófejjel ellátott rakétákkal fenyegesse, amelyek Irakban előállított hasadóanyagot tartalmaznának – valamint, hogy az Egyesült Államokat is ilyen fegyverekkel fenyegesse, amelyeket nem konvencionális eszközökkel juttatna célba, például a kereskedelmi forgalomban használt szállítókonténerekkel.”
Minden látszat ellenére a fenti idézet nem a sokat kárhoztatott washingtoni neokonzervatívok egyikétől való. Ezeket a szavakat Robert Einhorn, a Clinton-kormányzat egyik volt államtitkára mondta 2002 márciusában, tehát egy évvel az iraki invázió megindítása előtt egy kongresszusi meghallgatáson.
Egyébként Kenneth M. Pollack idézi őket terjedelmes cikkében, amely az Atlantic Monthly című tekintélyes amerikai hetilap legutóbbi számában jelent meg. Pollack korábban a CIA-nál dolgozott elemzőként, és 2002-ben megjelent könyve (The Threatening Storm) – amely amellett érvelt, hogy az Irakból jövő fenyegetésnek csak katonai fellépéssel lehet elejét venni – nem kevés muníciót szolgáltatott a háború előtt álló Amerika közvéleményének megdolgozásához. (Pollack most jó adag önkritikával elemzi cikkében a téves helyzetértékeléshez vezető körülményeket.)

Ezek a mondatok egyben bizonyságul szolgálnak arra, hogy az iraki tömegpusztító fegyverek létezéséről szóló elképzelések nem Donald Rumsfeld, Paul Wolfowitz vagy Dick Cheney, a sokat kárhoztatott washingtoni héják agyában születtek meg. Vagy legalábbis nem csak ott.
Amikor George W. Bush elnök elfoglalta hivatalát, ezek az elképzelések már régóta érlelődtek a korábbi Clinton-adminisztráció Pentagonjának és külügyminisztériumának folyosóin.
Az iraki fenyegetés és a rá adandó amerikai válasz valóságos pszichózissá érlelődött az első öbölháború után Washingtonban. Ez a pszichózis kétségtelenül a hírszerzői berkekben is jelen volt, hiszen az amerikai hírszerzés 2002 októberében olyan becsléssel rukkolt elő Irak tömegpuszító arzenálját illetően, amely mindenben tükrözte a háborúra készülő Fehér Ház vélekedését.
A becslés nyilvánosságra hozott főbb pontjai Pollack összefoglalása szerint a következők voltak:
– Irak továbbra is folytatja tömegpusztítófegyver-programját, biológiai és vegyi fegyverekkel rendelkezik, valamint olyan rakétákkal, amelyek hatótávolsága meghaladja az ENSZ által engedélyezettet. Tíz éven belül atomfegyverre tehet szert; amennyiben sikerül beszereznie hasadóanyagot külföldről, akár egy éven belül elkészülhet az iraki atombomba – állt a becslésben.
– Mióta 1998-ban megszűnt Irakban a nemzetközi fegyverzet-ellenőrzés, Bagdad újjáélesztette rakétaprogramját, és sokkal több pénzt fordított tömegpusztító fegyverek fejlesztésére.
– Bagdad biológiaifegyver-programjának minden eleme aktív, sőt a legtöbb területen átfogóbb és előrehaladottabb, mint amilyen az öbölháború idején volt. Bagdad olyan hálózatot hozott létre a veszélyes anyagok előállítására, amelynek részeként mobil laboratóriumokat üzemeltet. Ezeket sikerrel el lehet rejteni az ellenőrzés elől.
Ezzel szemben Pollack röviden összefoglalja, mi az, amit most „tudni vélünk” az iraki fegyverzetprogramról:
– Irak megőrizte korábbi nukleáris programjának egyes részeit, ám semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy 1998 után bármilyen jelentős lépést tett volna nukleáris fegyver elkészítése vagy hasadóanyag beszerzése érdekében.
– Nem nagyon merült fel bizonyíték arra nézve sem, hogy Irak folytatta a vegyi fegyverek gyártását. Például kiderült, hogy a hírszerzés által sokat emlegetett Fallúdzsa II. üzem az öbölháború óta nem működött.
– Bagdad azonban erőfeszítéseket tett biológiaifegyver-programjának megőrzése érdekében. Be nem jelentett laboratóriumok hálózatát üzemeltette a titkosszolgálatok keretein belül, és az ezeken a projekteken dolgozó tudósok fedőtevékenységgel próbálták meg álcázni valódi munkájukat.
– Bagdad kísérletet tett rakétaprogramjának újjáélesztésére is. Egyéb, nem sok eredménnyel kecsegtető próbálkozások mellett az ellenőrök kiderítették, hogy 1999–2002 között Irak tárgyalásokat folytatott Észak-Koreával arról, hogy nagy hatótávolságú Nodong-rakétákat szerezzen be a kommunista országból.
Pollack megállapítja: Kay csapatának eredményei azt bizonyítják, hogy Irak valóban folytatott tiltott tömegpusztító-fegyverprogramokat, ám ezek a programok nem voltak olyan kiterjedtek, előrehaladottak és fenyegetőek, mint ahogy azt a hírszerzés 2002-ben felbecsülte.
Most, hogy már David Kay és Colin Powell amerikai külügyminiszter is arról beszél, Irakban esetleg mégsem voltak tömegpusztító fegyverek, többen elérkezettnek látják az időt arra Washingtonban, hogy feltegyék a kínos kérdést: miképpen volt lehetséges az, hogy az amerikai hírszerzés majd egy évtizeden át becsapta saját magát és a politikusokat? Hogyan jutott a CIA olyan téves következtetésekre, amelyeket hangoztatva Amerika háborút indított a közel-keleti ország ellen?
Pollack szerint az amerikai hírszerzés azon következtetése, hogy Szaddám Huszein újraindította a tömegpusztító fegyverek előállítására irányuló programját, a Clinton-kormányzat éveire nyúlik vissza. Megemlíti, hogy nem csupán az amerikai, de a területen hagyományosan kitűnőnek számító francia és német titkosszolgálatok is meg voltak győződve arról, hogy Szaddám Huszein azért távolította el 1998-ban a fegyverzetellenőröket Irakból, mert ekkorra már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy ismét fegyverkezésbe fogjon.
Ezek az elképzelések nyilvánvalóan a helyszínről érkezett adatok értékeléséből származtak. Mielőtt elítélnénk a CIA vagy a német és a francia szolgálatok elemzőit, tegyük hozzá, hogy megbízható forrásnak az idő szerint csupán az Irakban dolgozó fegyverzetellenőrök számítottak. (Az iraki elnök környezetéből dezertált vezetőkről sorra kiderült, hogy a tőlük származó információk a legjobb esetben is erős fenntartásokkal kezelendők.)
A fegyverzetellenőrök pedig nemigen hittek Szaddám Huszeinnek. Erre minden okuk meg is volt, hiszen az iraki elnök az első öbölháborút követő öt évben valóságos macska-egér játékot játszott velük, amelynek során az éber ellenőrök titkos fegyverlerakatokra vagy éppen az Eufrátesz folyóba sebtiben beleszórt, rakétákhoz rendelt giroszkópszállítmányokra bukkantak. Jellemző, hogy a fegyverzetellenőrök akkori vezetője, Scott Ritter, aki később azzal vált ismertté, hogy minden lehetséges fórumon elmondta: Bagdad nem rendelkezik tömegpusztító fegyverekkel, sőt később dokumentumfilmet is forgatott Irakban igaza bebizonyítására, még 1998-ban is úgy vélekedett, hogy Szaddám Huszeinnek lehetnek eltitkolt helyszínen vegyi és biológiai anyagai.
Scott Ritter, aki 1998-ig volt fegyverzetellenőr Irakban, egy 2002-ben megjelent interjúkötetben már (bővebben: Magazin, 2002. december 14., Szép kis Armageddon) kerek perec kijelentette, hogy Szaddám Huszeinnek nem lehetnek ilyen fegyverei, mivel a hozzájuk szükséges biológiai és vegyi anyagok rendkívül instabilak, legfeljebb öt évig tárolhatók. Scott Rittert akkor sokan árulónak kiáltották ki nyilatkozatai miatt. Ma már az amerikai kormányzat közvetlen befolyása alatt álló fegyverzetellenőr-csoport legutóbbi vezetője, David Kay is gyakorlatilag osztja elődje véleményét.

Igaz, Ritter elkövette azt a hibát, hogy dokumentumfilmje elkészítéséhez egy olyan iraki származású amerikai vállalkozó adta a pénzt, aki most szerepel az iraki diktátor által olajjal megvesztegetett politikusok és üzeletemberek listáján. (Ritter az iraki amerikai inváziót megelőző médiaszerepléseinek egyébként nem csak a háború vetett véget: a fegyverzetellenőrt azzal gyanúsították, hogy kiskorút próbált meg elcsábítani az interneten. Scott Ritter természetesen mindezt a lejáratására irányuló kampányként értelmezi. A minap a brit Independentben és a Guardianban is jelentetett meg cikket, amelyekben Tony Blair brit miniszterelnököt és Bush amerikai elnököt ostorozta. Egyebek mellett kétségét fejezte ki azt illetően is, hogy George Galloway – az a brit parlamenti képviselő, aki élesen bírálta Blairt a háború kirobbantása miatt, és akit ezért ki is zártak a Labourból – szintén szerepel Szaddám olajlistáján.)
Mindenesetre a jelek arra utalnak, hogy a kilencvenes évek közepére Szaddám Huszein előtt is nyilvánvalóvá vált: a fegyverprogram folytatása politikailag előnytelen (az újból és újból leleplezett próbálkozások hátráltatták a szankciók feloldását), technológiailag pedig az embargó miatt kivitelezhetetlen (a régi anyagok helyett újak előállítására lett volna szükség, ehhez új üzemeket kellett volna létesíteni, erre azonban Irakban nem állt rendelkezésre megfelelő technológia).
Ennek ellenére, különös logikával, a diktátor maga is azt sugallta nyilatkozataival, cselekedeteivel, hogy titokban létezik a fegyverprogram. Magyarázatként, bizonyítékként a diktátor hibás helyzetértékelésére felmerülhet az, hogy az iraki vezető ekképp próbálta meg elrettenteni Amerikát országa lerohanásától. Pollack azonban ad egy érdekesebb és hihetőbb magyarázatot is a kakaskodásra. Igaz ugyan, hogy az iraki vezért bizonyos, az erősebb jogán járó tisztelet övezte az arab világban azért, hogy tömegpusztító fegyverek fölött rendelkezik, és az is valószínűsíthető, hogy a diktátornak ez imponált. Az is tény azonban, hogy 1995-től kezdve Szaddám Huszein előtt nyilvánvaló lett, hogy az első öbölháború utánra elmentett biológiai és vegyi fegyvereit nem rejtegetheti tovább az állandóan az országban vizsgálódó fegyverzetellenőrök elől. Valójában tehát a fegyverek létezését sejtető üzenetek nem a nemzetközi közösségnek szóltak, hanem a belső ellenzéknek. Szaddám Huszein ugyanis nemcsak külpolitikailag stabilizálta helyzetét 1998-ra, hanem belpolitikai pozícióit is megerősítette. Hatalmának helyreállításához azonban szükségesnek vélte, hogy országa szerencsétlen polgárait az ilyen félelmetes fegyverek létezésével is riogassa. (Közismert, hogy Szaddám Huszein korábban vegyi fegyvert is bevetett az ellene lázadók letörésére.) A diktátor tehát a síitáknak és a kurdoknak küldött jelzéseket, hogy ezeket a félelmetes fegyvereket újból bevetheti az engedetlenekkel szemben.
Kérdéses, hogy ezt az üzenetet tényleg ennyire félreértette-e az amerikai CIA és a brit MI6. Az viszont tény, hogy az utóbbi időben mintha a megérdemeltnél jóval több kritika érte volna a hírszerzőket, akiknek mégsem lehet ezt az egész, egyre kínosabbá váló háborút a nyakába varrni.
Így gondolja ezt George Tenet, a CIA vezetője is, aki úgy döntött, nem hagyja tovább szó nélkül a szervezetet ért vádakat. Csütörtökön alma materében, a Georgetown egyetemen tartott beszédében utasította vissza a vádakat, és megpróbálta tisztázni, hogy valójában mit jelentett és mit nem a washingtoni döntéshozóknak a CIA. Felvillantott egyet-egyet az utóbbi évek hírszerzői sikereiből is, amelyet az amerikai hírszerzők a világ más helyszínein, Pakisztánban és Líbiában értek el.
Igaz, az Egyesült Államok sem Líbia, sem pedig Pakisztán esetében nem alkalmazta azt az új doktrínát, amelyet Bush elnök 2002-ben jelentett be.
Tenetnek igaza van. Nem a CIA hibázott.
Ha az afganisztáni háborút a 2001. szeptemberi terrortámadások következményének tekintjük, akkor azt kell mondanunk, az iraki kaland volt a megelőző csapás doktrínájának első kipróbálása élesben.
A kísérlet megbukott.
Kiderült, még a világ egyedüli szuperhatalmának sem áll a rendelkezésére annyi hiteles információ, amennyinek a birtokában teljes sikerrel választhatná ki egy ilyen csapás célpontját.
***

A jobb oldali, tavaly készült felvételen George W. Bush elnök mögött George Tenet CIA-igazgató látható. Akkor Tenet azért került kellemetlen helyzetbe, mert az elnöknek olyan információkat adtak át, miszerint Irak Afrikából próbált meg hasadóanyagot beszerezni nukleáris programjához.
Ez az információ hamisnak bizonyult, és Tenet személyes felelősséget vállalt a hibáért.
Csütörtökön a CIA-főnök már nem beszélt hibákról a szervezetet ért támadások kapcsán.
„Az elemzők objektív értékelést adtak a döntéshozók számára egy brutális diktátorról, aki továbbra is arra törekszik, hogy megtévesszen, és hogy olyan programokat alkosson, amelyek újabb és újabb meglepetéssel szolgálnak számunkra, és fenyegetik érdekeinket” – jelentette ki a Georgetown egyetemen tartott előadásán Tenet. Az előadás gyakorlatilag védelmébe vette a CIA-t, amelynek tekintélyét az utóbbi hetekben meglehetősen megtépázta az, hogy világossá vált: valószínűleg nem voltak tömegpusztító fegyverek Irakban az invázió idején.
Tenet mindenesetre kijelentette: még folyik a kutatás a tömegpusztító fegyverek után. „Egyes nyilvános kijelentések ellenére még csak 85 százalékban teljesítettük a feladatot” – hangsúlyozta a CIA-igazgató, amivel gyakorlatilag visszautasította David Kay korábbi fő fegyverzetellenőr minapi kijelentéseit.
Tenet ugyanakkor egyetértett Kay azon kijelentésével, hogy a CIA-nak nem dolgozott elegendő számú hírszerzője a terepen, és hogy a CIA-nak nem sikerült beszivárognia Szaddám Huszein legbelsőbb köreibe. A CIA-igazgató két olyan felsőbb helyről származó iraki értesülésről is beszélt, amelyek 2002 októberében, nem sokkal a háború előtt azt állították, hogy folyik a biológiai és kémiai fegyverek gyártása. Tenet hangsúlyozta: ezek az értesülések megerősítették őt az iraki rezsim által jelentett veszélyről alkotott véleményében. Ezzel Tenet gyakorlatilag közvetlen felelősséget vállalt azért az információért, amelyet a háború előtt a CIA az amerikai elnöknek átadott.

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.