Aki kicsit is tisztában van a költészet hatásmechanizmusával, tudja, hogy a Schiller által is boncolgatott, a természetben megnyilvánuló fenséges – az öröm s fájdalom – micsoda áttételek folytán jelenik meg a versben. Nem beszélve arról, hogy különleges léthelyzetben – a kisebbségi sors ilyennek mondható – a szülőföld látványemlékei (egy hegy, egy szoros, egy hasadék, egy vihar, egy naplemente) a költői transzformációval benső lélektükörré válnak.
A hagyományos természetélmény, amely például legzseniálisabb költőnket, Petőfit olyannyira magával ragadta, szinte hiányzik a romániai magyar lírából. Mert mindvégig – különösen Trianon óta – létfeszültségben élő költőink, ha látták is a hegyek és a különleges kilátóvá avanzsált tetők zord fenségét, egy pillanatra sem feledhették: az övéikkel együtt rabok ők, politikai kényszerhelyzet foglyai.
Áprily Lajostól véve a példát, kacaghattak a vígan szaladó vízzel („Barna patakja / napra kacagva / a lomha Marosba csengve siet” – Március), de minden felhőtlen pillanatuk mögött ott húzódott a megmagyarázhatatlan fájdalma. A történelmi helyzet hozta végenincs vesszőfutásé. A Kós Károlynak, egy magatartásforma – Kiáltó szó – reprezentánsának ajánlott Tetőn című költemény talán a legérzékletesebben mutatja a természeti szépből kiérzett fájdalom elemi erejét. A vers kezdése is érdekes – „Ősz nem sodort még annyi árva lombot, / annyi riadt szót: »Minden összeomlott…«” –, de a befejezés még inkább megmutatja a csak a szem hódításaival kibírható állapotot: „Távol, hol már a hó királya hódít, / az ég lengette örök lobogóit. // Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot, // s tetőit, többet száznál és ezernél – / s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…”
Erdély az alfa és az ómega, a kezdet és a vég, a megmaradás és az újrakezdés. Bármennyire is misztifikálódott a szó az idők folyamán, az erdélyi költőtriásznak – Ápriliy Lajosnak, Reményik Sándornak és Tompa Lászlónak – ugyanazt jelentette: a helytállás fegyelmét. Jékely Zoltán is e magatartásformának áldozott. Mi más volna megannyi verstündérkedése – a Pisztráng-balett és A marosszentimrei templomban című remekléstől a Körgallér roskadt vállra című költeményben Tamási Áron megidézéséig hosszú a sor –, mint főhajtás az őt élethossziglanig fogva tartó élmény előtt. Az erdélyiség mint életérzés, mint sorstudat, mint sajátos – mert több összetevőt magában foglaló – világmagyarázat természetesen az idők során változhatott (mint ahogy változott is), de alapjában megmaradt fő jellegzetessége: a mindenfajta érték megbecsülésében jelentkező tolerancia.
Érdemes megfigyelni azt is, hogy ez az egyszerre társadalom-lélektani és filozófiai fogalom – az öröm megélése és kimondása, ami egyúttal kaloda – miként alakította a csak a már említett költőtriászhoz mérhető figurákat. Hiszen a képi gondolkodássá alakult tájszemlélet ott található minden kiteljesedett életműben. Hogy más-más módon, a viharok (a természeti viharok és a nemzetiségi harcok) aktívabb vagy passzívabb megéléseként, az Szilágyi Domokos, Székely János, Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár költészetének – eme egymástól jól elütő karaktereknek – nagyszerűségét is jelzi.
Szilágyi Domokosnak, aki végül is a filozofikus létvers műfajában (példa erre a Bartók Amerikában) találta meg az alkatához és műveltségélményéhez legadekvátabb formát, természetesen „Máramaros (volt) a legszebb tartomány” (Bányavidék), és Nagybánya, Felsőbánya, Láposbánya, Kapnikbánya, valamint Erzsébetbánya képe akkor is ott volt emlékezetében, mikor egészen más tájon szemlélte a naplementét („Röptükben gyújtja föl az alkony / a madarakat” – Alkony), vagy éppen egy fiatalkori versben Radnótit megidézve forma és muzsika tekintetében csaknem zenévé tette a tájat: „Kék tetejű ég ajtaja tárul a hajnali fényben. / Mint anyaméhben a magzat: felhők drága hasában / csöndes esők mocorognak – Pásztor, ugye te láttad, / láttad a zengő barna-szeműt és hallod a hangját” (Májusi zápor).
Megmagyarázhatatlan fénnyel teli ez a bukolika: ringása édesség, kitárulkozása kozmikus ragyogás. Ha Szilágyi Domokos nagy versei – az említett Bartók Amerikában mellett a Napforduló, a Vád s a kötetnyi kompozíció, A láz enciklopédiája – nem vagy csak igen áttételesen mutatják is a természetélmény mindent átható jelenlétét, egyik aránylag korai verse, a költeményes költeménynek mondható (Burns-idézettel indító) Hegyek, fák, füvek a legteljesebb gyónás. Kozmikus erejéhez kétség nem fér. „Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai, / kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani, / izmaim emlékeznek ernyedőn, erdő, titokösvények, farkas-szagúak, / lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak, / fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget, / róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket, / libegő muzsikát, lobogó kedves mosolyos fák alá, / nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná, / nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fénysuhogás, / szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás, / mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok / – pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott –, / a várakozás, hogy olvashassam remény-virágbetűitek, / s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.”
Székely János, ez a még ma is ismeretlen (vagy csak kevésbé ismert), konzervatív hangú, ugyanakkor a Szabó Lőrinc-i önfeltárás-élveboncolás jegyében modernnek ható költő a filozófia megszállottja volt. Legérzékibb, nyugatos versmuzsikájú kitárulkozása mellett is elsőbben a gondolati konstrukció mestere. A természet nála lelket megborzasztó, előtte minduntalan élet-halál kérdéseit fölvető élmény. Ahogyan korai (1949-es) verse, az Egy őszi levélhez már fölöttébb sugallja: „Elgondolom, egy sors beteljesült, / S bárcsak juthatnék magam is a drága, / Szép, gyümölcshozó, nesztelen halálra.” Ezért volna a megannyi többrészes költemény (A folyó, Parti füzes, Mogorva tenger), hogy jéghideg logikájú, mégis forró képzelgéseik fokról fokra haladva örvényszerűen magába húzó kráterré álljanak össze? Miként a Mogorva tenger című versciklus 6. része, a Himnusz wagneri zenéje, érzékeinket fölkavarva, tudtunkra adja: „Tenger! Mogorva tenger! Kietlen, szürke nagyság! / Roppant hatalmad láttán betölt a társtalanság, / Jeges magányod gyáva szívünket elszorítja, / Mégis: ragadj ki minket töretlen útjaidra! / Ölelj magadhoz, áldott! Acélozz! Üss! Fürösszél / Lesimított hajunkat hadd dúlja szét a sós szél! / Hadd részesítse elménk a végtelenség üdve! / Fanyar tajtékod cseppje hadd vágjon a szemünkbe! / Hadd kóboroljunk rajtad, nem tudva tán neved sem! / Zengésed hallatára a szívünk hadd nevessen! / S ha úgy tetszik, s alávetsz fagyos hullámaidba: / Hadd táruljon ki mélyed halálos, ősi titka!”
Kányádi Sándor lírája sokáig az illyési verset próbálgatta. Ám azzal, hogy a költő a népdal és -ballada szürreális képépítkezésétől sem idegenkedett, egészen sajátos érzéssé tette a tájélményt. Remek kis versek (Nagyküküllő; Kicsi behajló nyárfa) tanúsítják, hogy az efféle egyszerűségnek is helye van a nap alatt, ha tiszta a dallam, ha úgy ringat, mint az anyaöl. Ám nekem a már említett szürreális, az erdélyi tájat szinte kozmikussá növesztő líradarabjai tetszenek jobban. Például a Vén juh az ősz című: „Vén juh az ősz, kolompja egyre halkabb, / gyapja gubancos, gizgazzal tele, / mételyes szemmel baktat / a hegyről lefele, // Hátába keni vérét az égalja; / és már senki se tudja, hogy / a sáros holdat hozza-e két kajla szarva közt vagy a vizenyős napot.” A nagy erdélyi polihisztort is úgy idézi meg – „Barázdált orcádról / az idő aláfoly, / mint az olvadó hó / a vén Maguráról” (Kós Károly arcképe alá) –, mintha az élő személy valamely hegyi rengeteg sziklája volna. Nádszál című költeménye pedig – hiába a figyelemelterelés (cenzúra!) a nádast fölégető gesztussal – kilép a tájból, és az övéiért küzdő, szenvedő vátesz sorsának példázata lesz. „Egyedül egy szál rongyos / befagyott nád rikoltoz; / – önmaga váza már –, // vijjog, verdesi véres / szárnyát a fényes jéghez, / mint egy madár.”
Lászlóffy Aladár, a ma már klasszikussá érett mester instrumentumnak használja a szülőföldet, a tájat. Játszik rajta, jó kedvében (és keserűbb hangulatában is) zeneszerszámát úgy fogja meg, hogy egyik végét az óceán partja tartja, a másik meg a nyelvében is muzsikáló erdélyi helységek valamelyikén (Szépkenyerűszentmárton) nyugszik. A természet, mint egyetemes emberiségélmény, ebben a lírában mindig át van poetizálva. Ha maszkot használ a költő – például Berzsenyiét –, csak azért teszi, hogy még elevenebben égesse belénk az emberarcú táj megtisztító szenvedéseit. „Lehullt az első idei köd a földre, / Ceruzám feldőlt tornya kiáll belőle. / Az írás útja feketéll a tájig. / Arc ablakán nézek ki a halálig.”
Az ő tengere, mert sirálytollat is ringat, nem olyan tajtékosan habzó, mint Székely Jánosé; sokkal inkább Kosztolányi opál tintásüvege ömlött ki, hogy új igét avatva (őszlik) furcsa foltot hagyjon a lélek-mezőn. Ebben a „furcsa” jelzőben nincsen semmi lekezelés, sőt dicséret van. A Lászlóffy-vers szokványostól való elemelése azt eredményezi, hogy a mozarti esőfüggönyön keresztül – paradox – tisztábbá válik minden. Jó, ha rávilágítunk: ez a nagyság jele. Azé az utolérhetetlen, mert sallangtalan voltában is érzelemdús egyszerűségé, amely a Fohász. Titkozatos című költemény sajátja.
***
Az első találkozó résztvevői. Első sor: Áprily Lajos, Kós Károly, Nyírő József. Második sor: Gyallai Domokos, Molter Károly, Bartalis János, Kuncz Aladár, Kádár Imre, Tabéry Géza, Reményik Sándor, Hunyady Sándor, Szentimrei Jenő, Ligeti Ernő. Harmadik sor: Makkai Sándor, Berde Mária, Gulácsy Irén, Kemény János, X… X…, Bánffy Miklós, Olosz Lajos. Negyedik sor: Kacsó Sándor, Finta Zoltán, Kovács László, Tamási Áron
origo.hu
TEK-akció a belvárosban – videón mutatjuk a kitoloncolt ukrán kém elfogását
