Rajzórán vonultak ki a kecskeméti piarista gimnázium diákjai erre a művészeti performance-ra, amelynek az volt a célja, hogy érzékeltessék, milyen hatalmas tömegű a történeti városközponttól mintegy százméternyire tervezett bevásárlóközpont. A Bács-Kiskun Megyei Építészkamara szakemberei a környezeti hatástanulmány alapján megadták az épületkomplexum magasságának adatait. A diákok ennek megfelelően eregették fel a léggömböket. A szél kissé elfújta ugyan a lufikat, de a kísérlet mégsem volt hiábavaló. Újra felhívta a figyelmet arra, hogy a rendszerváltozás után tizennégy évvel itt volna az ideje annak, hogy újra foglalkozzunk a közösség tulajdonával. Kerényi József Ybl- és Kossuth-díjas építészprofesszor, a Műegyetem tanszékvezető tanára beszélt erről egy nemrég megrendezett nyílt fórumon (lásd: Malomsirató. Magyar Nemzet Magazin, 2004. január 31. és Kecskeméti városképtelenség című írásunkat uo., 2004. február 12.). Húsz évig, amíg Kecskeméten dolgozott főépítészként, műemlékek sorát mentette meg a pusztulástól, és több mint tíz éve komplex környezettervezéssel is foglalkozik. Ő hívta fel a kecskeméti fórum résztvevőinek figyelmét arra: Európa jó néhány országában műemléki előírás, hogy a beruházónak meg kell építenie a tervezett építmény kontúrjait, hogy a település lakói lássák, mi kerül a környezetükbe. Nem véletlen, hogy a város vagy a kerület szabályozási tervét a képviselő-testület hagyja jóvá többszörös egyeztetések, nyílt fórumok után, a közösség bevonásával. Ha pedig még nincs érvényes új szabályozási terv, csak olyat szabad építeni, ami illeszkedik a környezetéhez – szól a törvény. Az önkormányzat illetékes hivatala által kiadott elvi építési engedély sem mentesít e kötelezettség alól. Az elvi engedélyezési eljárás során azonban a közösségnek nincs szava! Az engedély kiadóinak felelőssége tehát hatalmas.
A most zajló kecskeméti vita túlmutat a városon, sőt az építészeten is. Országos gondokról szól. Többek között arról, hogy lehet-e a közösségnek beleszólása a környezete hosszú távú alakításába. Arról, hogy van-e demokrácia Magyarországon. Ha demokratikus államban élünk, akkor mindannak a védettségét, amit a közösség, a helyi önkormányzat képviselő-testülete védetté nyilvánít, csak a képviselő-testület oldhatja fel. Ha pedig valamit egyediségében, „helyi ipartörténeti” emlékként védenek – mint a Kerényi József és a lokálpatrióták többszöri tiltakozása ellenére lebontott 133 éves kecskeméti gőzmalmot –, mindegy, hogy milyen az épület állaga. A közösségnek csak az lehet a feladata, hogy megmentse, felújítsa – érvel egyik cikkében Boros Pál Ybl-díjas kecskeméti építész. Ha viszont a közösség nem védi azt, amit védenie kellene, a felelősség is őt terheli.
Gyakran hivatkoznak az utóbbi években magánberuházók Európára, korszerűségre, XXI. századi építészetre – éppen kereskedelmi-szórakoztató központokkal összefüggésben, amelyek viszont néhány évtizedes és tőlünk távoli divatokat idéznek. Európában a nyolcvanas évektől az új szemléletű várostervezés abból indul ki, hogy visszaadja köztereink eredeti agorafunkcióját. Nem a pótlékát. Nem kell feltétlenül szakembernek lennünk ahhoz, hogy lássuk: Európa XXI. századi építészetében, ahogy már a XX. század végén is, egyre határozottabban fogalmazódik meg – és valósul meg a gyakorlatban – a megőrizve megújító értékmentés. Oldalakon keresztül lehetne sorolni a példákat arra, hol, hogyan találnak új funkciót régi épületeknek. Most csak Európa tavalyi és idei kulturális fővárosából: az ausztriai Grazból, illetve a franciaországi Lille-ből idézünk néhányat.
Grazban egy ipari üzemből lett a város hipermodern új hangversenyterme, a Helmut List Hall (List úr gazdag helyi befektető, ő finanszírozta az építkezést a város javára, a koncertterem a városé!). Egy megújult régi épület lépett elő az Irodalom Házává. A környezetébe extravaganciája ellenére is tökéletesen illeszkedő, XXI. századi új Kunsthaus tervezői – Peter Cook és Colin Fournier – magától értetődőnek tartották, hogy belekomponálják ebbe a „barátságos idegenbe” a rossz állagú Eisernes Haust, a város első vasszerkezetes épületét. Lille-ben és környékén tizenkét helyen alakítottak át textilüzemeket és nagyon rossz állapotban volt műemlékeket kulturális-szórakoztató központtá. Lille-ben az egyik nagy egyetem jogi kara is felújított ipari üzemben kapott helyet. A modern szárny békében él a vele egybeépült régivel. A Lille melletti Roubaix-ban egy lepusztult uszodából alakítottak ki gyönyörű múzeumot. (Persze mindegyik épület országos vagy nemzetközi pályázat nyerteseinek a tervei alapján újult meg. Nálunk a pályázat ritka, mint a fehér holló.) Ha XXI. századi építészetet akarunk látni, érdemes megnézni a világörökség részeként nyilvántartott grazi óvárosnak a XXI. századi Kunsthausszal gazdagodott sziluettjét a Mur-partról – ha van időnk, este is. Régi és új izgalmas összhangját tapasztaljuk. Graz közel van, csak hetven kilométert kell autóznunk Rábafüzestől.
– A város sziluettje – amelyet egy oda nem illő épület tönkretehet – nem egyszerűen esztétikai érték, hanem maga a látható történelem, a közösség tulajdona – hangsúlyozza Kerényi professzor.
Ha az egyéni és a közösségi érdek ütközik, csak a helybeliek védhetik meg érdekeiket. Ahogy a napokban a pécsiek a Zengőt – akár a saját testükkel. Vagy korábban a buldózerekkel szemben élő falat alkotó lyoniak a Lumiere-fivérek kiskastélyát, amelyet egy Monsieur Betonnak nevezett polgármester le akart bontatni a hetvenes években. Ez az épület ma filmtörténeti múzeum, az egész világról látogatják.
A nemzetközi műemlékvédelem alapdokumentumát, az 1964-es velencei chartát kiegészítő, a történeti városok védelméről szóló 1987-es washingtoni charta egyébként kimondta: „A város védendő értékeit az anyagi és szellemi elemek összessége alkotja”: a városszövet, a város különböző területeinek kölcsönös viszonya, az épületek külső és belső formája, megjelenése, a város történelme során szerzett hivatásának ismertetőjegyeiből kialakult kép. Az értékőrzés csak akkor lehet sikeres – szól a szöveg –, ha „az egész város lakossága közreműködik benne, ezért erre kell ösztönözni, fel kell kelteni a nemzedékek felelősségtudatát. Soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy a történeti városok és városnegyedek megőrzése elsősorban lakóikra tartozik.”
Ha viszont egy város nem alakítja saját jövőképét, ha a várostervezésben nem tud egyszerre demokratikus és nagyon határozott lenni, kiszolgáltatottá válik. A kereskedelmi szempontú építészetnek semmi köze az építészeti értékhez – állítják vezető építészek. Rossz példákra pedig nem ildomos hivatkozni, különösen a régi rendszerbeli hatalmi gőg monumentumaira nem. Legalább az akkor elkövetett hibákat ne ismételjük meg.
***
Egy kis építészettörténet.
Az első befelé forduló, zárt épületegyüttest, az Eaton Centert Kanadában (Toronto) építették fel a hatvanas években, de ott volt funkciója. A nagy hideg elleni védekezésül építették kifelé teljesen zártnak, s alakítottak ki benne fűtött utcákat. Hasonló bevásárló- és szórakoztatóközpontok épültek később jellegtelen amerikai városokban is, olyan helyeken, ahol nincs semmi – tudtuk meg Ferkai András építészettörténésztől, a Magyar Iparművészeti Egyetem tanárától. – Többségük nagy doboz, építészeti szempontból nem értékelhető, és Európában nincs funkciója, mert a mi városainknak van történeti központjuk. Ezeknek a dobozoknak a városok vagy lakótelepek szélén lehet helyük – Nyugat-Európában ott is vannak. Európának megvan a saját nagyáruháztípusa, csak itthon elfeledkeztünk róla. Bécsben, Londonban, Párizsban ma is használják őket. A Divatcsarnokként ismert budapesti Párizsi Áruház viszont évek óta üresen áll.
origo.hu
Orbán Viktor elárulta, mi kell a békés együttéléshez – videó
