A Ferencváros lemeztelenítése

Heteken át találgatta mindenki, vajon fizet-e Kovács Ádám a Ferencvárosnak, vagy ő sem lesz sikeresebb elődeinél, ő is dicstelenül, idő előtt távozik. A befektetőnek a támogatási szerződés szerint március elején 300 millió forintot kellett volna letennie az asztalra, ám hosszas ígérgetés után egyáltalán nem fizetett. Végül rendkívüli elnökségi ülés tette semmissé a megállapodást. Drámai helyzet, arra kifejezetten alkalmas, hogy elterelje a figyelmet a még drámaibbról, miszerint éppen mostanában veszíti el az esélyét az FTC arra, hogy biztos lábakon álljon. Hiszen a létesítményekhez tartozó, az Üllői úti stadion mellett elterülő 28 ezer négyzetméteres terület háromnegyedét kormányelhatározásból a Sportfolió Kht. már meghirdette, s fel sem merülhet, hogy belőle a Fradi bármikor is hasznot lásson.
A napi politikai érdekek ismét beleszólnak a klub életébe. Lassan tizenöt esztendeje váltják egymást a befektetők az Üllői úton. Minden érdeklődő ragyogó üzletet látott az FTC-ben. Ám a megváltóként üdvözölt üzletemberek egyike sem hozott megváltást, s a bohózatba illő eseménysor végén a klub lassan ellehetetlenül. Az elmúlt másfél évtized történései mind a stadion melletti, beépítésre váró terület körül forogtak, s most úgy tűnik, az állam éppen ettől a mentőövtől fosztja meg a klubot. Hogy a Ferencváros névnél vonzóbb ez a 28 ezer négyzetméter, az már 1991-ben kiderült, amikor Jean-Claude Bras színre lépett. Akkor a terület hasznosítása címén egy jégcsarnokkal gazdagodott volna a klub. Bras az akkori futballszakosztályt egy alapítványon keresztül szerette volna működtetni, s bár opciós szerződése volt az építkezésre, végül kihátrált. A hivatalos indoklás szerint a magyar körülmények késztették meghátrálásra – értsd: az ügyészség nem találta közérdekűnek a labdarúgók pénzelését, továbbá a klubot féltők ellenséges hangulatot keltettek vele kapcsolatban –, sokan viszont úgy vélték, az építkezéshez szükséges milliárdok hiányoztak a francia üzletember mögül.
Valami hasonló történet játszódott le az emlékezetes Dicobe-ügy idején. 1998 elején, amikor tartozások fojtogatták a labdarúgókat, feltűnt egy rejtélyes cég – soha nem derült ki, kik is állnak valójában a háttérben –, amely a világhírű IMG és ENIC ajánlatát is felülmúlta. Ötmilliárd forinttal hitegetett, majd a májusi választások számára kedvezőtlen alakulása miatt váratlanul visszalépett az üzlettől. A meghökkentő eltűnés még inkább megerősítette azokat a híreszteléseket, amelyek szerint a háttérben MSZP-s politikusok álltak. Ők elsősorban abban bíztak, hogy politikai kapcsolataikat kiaknázva szabadon hasznosíthatják majd az értékes területet. Mert értékes, afelől kétségünk sem lehet, erre utal a nagy tolongás a klub körül. Pedig 1998-ban még csak a tervekben szerepelt a szomszédos buszpályaudvar, a fél várost keresztülszelő villamos sem érkezett meg a Népligethez, igaz, a metró már akkor is ontotta az embereket. A forgalom tehát csalogató, annál is inkább, mert a környék szegényes bevásárlóhelyekben.
A baloldali választási vereség és a Dicobe felszívódása után Torgyán József csapott le a klubra, aki azonnal leszögezte, hogy a Fradi nem eladó, nemzeti érték, megengedhetetlen a lenyúlása. Kezdetben talán némi népszerűséget hozott a konyhájára a jelszó, ám ettől még nem lett több a klub pénztárában. S bár a földművelésügyi minisztérium cégein keresztül megpróbálták betömködni a lyukakat, 2001-re ismét kritikus méreteket öltött a hiány.
Ekkor bukkant fel váratlanul és meglepő módon az MTK-hoz kötődő Várszegi Gábor, aki minden vetélytársánál kedvezőbb ajánlatot nyújtott be. Kecsegtetően hangzott a 2,4 milliárd forint, amelyet a futballcsapatot működtető kft. nyolcvan százalékáért kínált, annál is inkább, mert ebből rendezni lehetett a szakosztályok tartozásait, sőt remény volt arra is, hogy a kevésbé kelendő sportágak jövőjét is biztosítani lehet. Várszegi esetében persze fel sem merült, hogy Fradi-szimpatizánsként kezeli az ügyletet. Kőkemény üzletemberként a napnál is világosabb volt, hogy hosszabb távon jelentős hasznot szeretne viszontlátni. Maga ugyan azt hangoztatta, hogy a Fradi-termékek – sör, újság, tévé – forgalmazásából, működtetéséből tervezi a bevételt, ám nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön, őt is a zöld-fehér ugar vonzza.
A Fotex-vezér az éppen induló stadionrekonstrukciós tervbe kívánt beszállni, s ennek kapcsán kicsit áthelyezte volna a pályát, kilencven fokkal elforgatva azt, s a Könyves Kálmán körúti oldalon egy bevásárlóközpont felépítésére maradt volna hely. Szép terv, csakhogy nem nyerte el a tetszést, hiszen a stadion áthelyezésével végső soron állami pénzen jutott volna a bevásárlóközponthoz szükséges területhez. Tovább rontotta az elképzelést, hogy az új stadion felépítését a saját cégein keresztül képzelte el Várszegi, az állam finanszírozzon, ő pedig épít, így még egy bőrt lehúzva a rókáról. Ehhez nem kapott zöld utat, s miközben folyt a vita, építkezésről szó sem lehetett. De Várszegi kivárt, hátha hamarosan új szelek fújnak.
Elképzelése részben bejött, a kormány 2002-ben ment, csakhogy a stadionrekonstrukció is leállt, s hamarosan kiderült, a balliberális kormánynak eszébe sem jut a nagyléptékű terv támogatása. Persze, a terület hasznosítására más elképzelések is voltak. Az új kormány nem rejtette véka alá, hogy a Sportfolió Kht. működtetését gazdaságosabbá kívánja tenni, s ennek keretében bizonyos területek, létesítmények privatizációjára is sor kerülhet. Kézenfekvőnek tűnt, hogy ebbe a körbe a stadion melletti kihasználatlan területek is beleeshetnek.
Arról ugyan tavaly júniusban még nem tudhatott Várszegi Gábor, hogy idén eladásra hirdetik meg a 28 ezer négyzetméter háromnegyedét, viszont a grandiózus építkezési terv kútbaestével már korántsem volt olyan csalogató a futball kft. Így kapóra jött a május végi rendbontás, kiváló alkalmat szolgáltatva a visszakozásra. Várszegi lényegében kiszállt, de korántsem lennénk meglepődve, ha az eladásra meghirdetett 21 ezer négyzetméterre valamelyik cégén keresztül bejelentkezne. A klubelnök, Furulyás János ugyan a Kovács Ádámmal felbontott szerződés ellenére bizakodó, szerinte a jelképes egy forintért negyvenkilenc éves hasznosításra az államtól megkapható a stadion, és a megmaradó hétezer négyzetméter felhasználásával létrehozható az a multifunkcionális létesítmény, amely hosszú távon biztosíthatná az egyesület jövőjét. Kérdés, ki az a befektető, aki tizenöt-húsz milliárdot beruház egy olyan létesítménybe, amelynek hasznosítása negyvenkilenc esztendőre szól, míg a szomszédos ingatlant tulajdonába véve ugyanazt felépítheti.
S hogy mi lesz az FTC-vel, ha az elnök szivárványos tervei mégsem válnak valóra? Ez manapság nem szempont, legalábbis az államot semmilyen szinten nem érdekli. Sem az FTC, sem a többi nagy egyesület. A lényeg, hogy minél több bevételre tegyen szert a Sportfolió. Pedig a klubok többsége nagyon is életképessé tehető, amennyiben az általuk használt ingatlanokat tulajdonként vagy jelképes összegért bérleményként megkaphatnák, mondjuk a mostanában divatos 99 éves hasznosításra. No persze egyben, és nem feldarabolva. Világszerte ilyen alapokon erősödtek meg a sportklubok, ami még akkor sem visszatetszést keltő, ha vállalkozásként működve nemcsak a sportnak hajt hasznot, hanem a kockázatot vállalóknak is. A jelenlegi kormány azonban nem megoldást keres, hanem felszámolóként működik: így a rongyos csapat még nincstelenebb lesz.