Elvek és indulatok a tudományban

Mándoky Kongur Istvánról, a magyar turkológia időnap előtt elhunyt, markáns és kétségtelenül szenvedélyes egyéniségéről emlékezik meg Végh Alpár Sándor sorozatának első részében (Kun áldozat – Magazin, 2004. február 14.). A műfaj természetesen kevés teret enged a szaktudományos teljesítmény áttekintésének, és inkább – szintén természetes módon – az életút nem szokványos, szinte romantikus fordulatait idézi fel. Úgy is mondhatjuk, mintegy kimondatlan párhuzamba állítva Mándoky pályáját Kőrösi Csomáéval, mindenekelőtt a tudósi elhivatottság és következetesség analógiája alapján. Ez a kép hiteles, és abban az értelemben megrendítő, hogy Mándoky napjainkban tette azt, amit utoljára talán csak a késő középkor, kora újkor tudósai tettek: teljes személyiségével és sorsvállalásával teljesítette be kutatói meggyőződését a vélt végső konzekvenciákig. Meggyőződése volt ugyanis, hogy családi tradíciója, nyelv- és szaktudása kötelezi a kipcsak területek – ahogy ma mondanánk – kulturális és nyelvi identitásának messianisztikus szerepű vállalására és megerősítésére. Úgy tudom, elismerést szerzett Almatiban és másutt is azokban a szellemileg és hivataluk szerint is rangos körökben, ahol számított a nemzeti önérzet, illetve ahol fontosnak tartották a pusztító szovjet ideológia hatásainak ellensúlyozását egy másik kultúra talajáról és nevében. Ez a különben valósághű megítélés veti föl az egyik fontos kérdést Végh Alpár Sándor szép esszéjével kapcsolatban. Lesznek majd mások is, nem kevésbé lényegesek. Olyanok, amelyek nem csupán egy jeles személyiség méltatásának részleteit érintik, hanem a tudományetika egyetemesebb kérdéseit, sőt a magyar nyelv és közvetve a magyarság eredetét is. Ez utóbbiak nagy nyilvánosság előtt folyó, zaklatott csörték témái, őrült tempójú száguldásokkal Mezopotámiától akár Malájföldig.


Szükségesek tehát a nyugodt szavak és a félreértések elkerülése. A folytatás (A sánta dervis – Magazin, 2004. február 21.) a Kelet-kutató Vámbéry életpályáját tekinti át hasonló stílusban, itt is az adódó párhuzamok felmutatásával. Ebben a darabban azonban a jó – és ugyancsak hegyesre metszett – tollú publicista nyíltabban rátér tulajdonképpeni tárgyára: mi az „igazság” a magyarság, a magyar nyelv és egyáltalán a magyar kultúra eredete körül, és hogyan bánjunk vele, illetőleg ki hogyan bánik vele? A fensőbbség felelőtlen fölényeskedését veti szemére Rédei Károlynak, a bécsi egyetem finnugrisztika tanszéke alapító professzorának, amiért tudománytalannak ítéli a magyar nyelv finnugor eredetét kétségbe vonó nézeteket, éppenséggel maga sem kerülve a kemény megfogalmazást. Egy okkal több, hogy megpróbáljunk világosabban látni az érintett, hatalmas jelentőségű és hatású kérdések horizontján.
Végh Alpár Sándor egyenesen kimondja azt a gyanúját, hogy Hunfalvy és Budenz valamiféle politikai elkötelezettség hagymázában dolgozott a magyar nyelv rendszerének, illetve eredetének feltárásán fáradozva, voltaképpen annak kimutatása végett, hogy ez a nyelv és történeti hovatartozása „alsóbbrendű” lévén, minősíti azt a közösséget is, amely benne és általa él. E sugalmazást megerősítő adataink nincsenek. De nem is igen lehetnek. Sem egyikük, sem másikuk nem kapott megbízást sem a Hofburgból, sem máshonnan, hogy teoretikus aknamunkával bármiféle felsőbbrendű hatalom igájába segítse hajtani a magyarságot például vélt fattyú származásának kimutatása révén. Ha mondjuk Hunfalvynak, aki vér szerint szepességi német volt, vérgőzös elszántságában vagy felbujtásra ilyen törekvései lettek volna, bizonyára kultúrhistorikussá képezi magát, és bizonyos magyar kulturális „alantasságok” szemelgetésével próbálja igazolni a finnugorság vagy a törökség alacsonyabb rendű voltát a germán felsőbbrendűséghez mérve, mintegy a harmadik birodalom fajmisztikájának igen korai előfutáraként. A kutató más. Ha szenvedélyes (ilyen volt Vámbéry is), akkor ez a tulajdonság egyszerűen a személyiségjegye, amelynek semmi köze feladatának tárgyához. Ahol az indulat vagy a személyes elfogultság ráterjed a kutatás tárgyára, ott véget ér a tudomány. Felfogása tudományos kultúrájának hátterében bontakozik ki, de semmiképpen érzelmi elhajlásokban, egy félreértett viszonyban, amelyben a kutatási téma normális körülmények között mindig érinthetetlen marad. Tréfás megfogalmazásban: a zoológus nem annak alapján jelöli ki a párduc állatrendszertani helyét, hogy esetleg lenyűgözően impozáns jelenségnek tartja ezt a ragadozó emlőst, és pláne nem azért, mert az oroszlán, az állatok királya sarokba szorítja, és megpróbálja rábeszélni egy másfajta besorolásra.
Hunfalvy és Budenz tudósok voltak. De tudós volt Vámbéry Ármin nemkülönben, ha tévedett is, mert tévedésének forrása nem az volt, hogy „szurkolt” egy kérdés egyfajta megoldásának, megbízás alapján különösképpen nem. Tudjuk, teljesítménye jelentős, és hogy a tudomány nem az ő felfogását erősítette meg az adott kérdésben, nem attól függött, hogy történetesen sántított, vagy hogy zsidó származású volt. Németh Gyula szintén sántított, de ettől a tudomány szempontjából ártalmatlan fogyatékosságától függetlenül képviselt más álláspontot, a magyar nyelv finnugor eredetének meggyőződését.
Még inkább és mindenekfölött tisztán kell látnunk a témához alapvetően hozzátartozó alapfogalmak körében. Ezek, amelyeket Végh Alpár Sándor közvetve-közvetlenül használ, a tudományos megállapítás, a mítosz és az illúzió. Közöttük éles fogalmi ollóval metsző különbségtételre van szükség, hogy a félrevezető értelmezéseket elkerüljük. Az esszé második részében ezek összemosódni látszanak, ami a következtetésekben is tévutakra vezet. Egy nemzet eredetmítosza, illetve az ezzel kapcsolatos illúziók és a tudományos tézisek nem esnek azonos fogalmi tartományba, noha ugyanarra a dologra vonatkoztatják őket. Az eltérés közöttük mindenekelőtt a velük képezett kijelentések „igazságérték”-dimenzióinak eltérésében ragadható meg. Hunor, Magor és a csodaszarvas – mítosz. A tudományos megítélés értelmében nyilvánvalóan nem hiteles akkor sem, ha a kifejtés részletei, mint az emberi erőfeszítés maga vagy a szarvas mozgása, tartalmaznak valósághű elemeket. Mégis van „igazsága”, aminek hordozója és megerősítője a történet szimbolikus értelme. Azt mondhatjuk, hogy a leibnizi „lehetséges világok” egyikében összjelentésének „igazságértéke” pozitív. A történelmi léptékű világértelmezés egy közösség számára, közösen vallott tézise, amelynek „igaz” volta nem más, mint az érvényesség, amelyet egy közösség (nemzet) tart fenn. A tudományos tétel minősítésével ezzel szemben máshogy állunk. Ennek „igazságértékét” csak a helyesen megválasztott elméleti keret és a bizonyítás ereje szavatolhatja. Természetesen ez is közösségi, és független az egyedi szemlélőtől. A newtoni mechanika tételei azonos eredménnyel megismételhető kísérletek által kapják meg igazolásukat, mindenesetre két megszorítással. Az egyik a tárgyi hitelesség, a másik meg az, hogy a tételben foglaltakon túl lehetnek olyan egyéb szemléletbeli megközelítések, amelyek a jelenségek ugyanazon körére (is) vonatkoznak, de magukat a jelenségeket szélesebb keretekben elhelyezve mutatják fel, így az érvényes tételek átértékelésével, az új szemlélet speciális aleseteiként. Ez a newtoni mechanika és az általános relativitáselmélet viszonya. Vannak végül az illúziók. Lehet, hogy ezek mítosszá emelhetők. De eredeti formájukban aligha mások, mint a tudományos igazoltság nélkül ténynek beállított hipotézisek. Téves voltuk lényege az a kettősség, hogy egyszerre tartanak igényt a tudományos tézis ismérvére és a jelképes érték hitelére. Egy illúzió „igazságértéke” ennélfogva – ismét a kijelentéslogika szóhasználatával élve – szükségszerűen „hamis”.


Vessük most fel mindezek fényében az eredet problémáját. A magyart illetően a korai megoldási kísérletek száma közismerten nagy. Mára senkinek nem jut eszébe ezt a népet és nyelvet a héberrel rokonságba hozni. Viszont terítéken vannak a korábbi elképzelések közül olyanok, amelyeket a „délibábos nyelvészet”, tehát az illúziók világába utalunk. Ezzel kapcsolatban a kiindulásként szolgáló fogalmak egyértelművé tétele még fontosabb, mint az előzőeké. Először is azt kell világosan látnunk, hogy egy népesség (nemzet, törzsi közösség stb.) antropológiai hovatartozása és anyanyelvének rokonsági viszonyai nem föltétlenül azonosak. A régi Egyiptom népének leszármazottai a mai Egyiptom arab lakosságának közegében az elmúlt évszázadok folyamán eredeti nyelvüket az arabra cserélték föl, s az eredetit legfeljebb csak a kopt keresztény egyházi szertartások liturgiájában hallják. A nyelvváltás azonban egyáltalán nem jelentette azt, hogy antropológiai jegyeik alapján teljesen azonossá váltak volna az arabsággal. Saját arab nyelvváltozatuk viszont ugyanúgy beletagolódik az arab dialektusok rendszerébe, mint a szíriaiak vagy a rifkabilok által beszélt variáns. Hasonlóképpen: az Egyesült Államok polgárainak jelentős hányada színes bőrű, anyanyelvük mégis ugyanúgy az angol, mint fehér polgártársaiké. Ez akkor is igaz, ha az ő nyelvváltozataik között sajátos vonásokat mutató típus is van (ez a „black english”). Fölösleges mondani, hogy velük kapcsolatban az antropológiai jellemzők tekintetében számottevően más a helyzet. Arra is van példa, hogy egy népességcsoport megőrzi nyelvét, de a közösség népességi összetétele gyökeresen megváltozik. Ez történt a görögök földjén, ahol az őslakosság gyakorlatilag kihalt, és az Oszmán Birodalom hosszú ideig fennálló uralma alatt a migráció más antropológiaijegy-összetételű népességgel töltötte fel a területet. A nyelv azonban megmaradt görögnek, persze előrehaladva a nyelv történeti változásának útján egészen máig. Ami mármost a magyart és a magyarokat illeti, megbízható vizsgálatok azt valószínűsítik, hogy nagyon kis hányadban (két százalék körül) adódnak a finnugorsággal közös embertani jegyek, míg a törökségre jellemző komponensek hányada magas (30-40 százalék körül). Ebből a valószínűsített tényből azonban egyáltalában nem következik, hogy a magyar nyelv rendszere ezt követő arányban áll össze finnugor és török elemekből. És persze az sem, hogy akkor a magyar a török nyelvcsaládhoz tartozik, vagy hogy „inkább” török, mint finnugor eredetű. Tévedés tehát azonosságot feltételezni az antropológiai eredet és összetétel, illetve a nyelveredet és -rokonság között.


A naiv szemlélőben zavarhatja a képet az is, amit úgy jelölhetünk meg, hogy egy közösség és benne az egyén melyik kultúrkörhöz tartozik. Intézzük most el ezt a kérdést egy régi mondással: ha egy kínai csecsemő angol területen látja meg a napvilágot, és az angol nyelv által, ebben a kultúrában, ennek a kultúrának a világszemléletében és szokásaiban érik felnőtté, tökéletes angol lesz.
Mi akkor hát a nyelvrokonság egyáltalán? A nyelvtudomány régi vezértémájáról van szó, amelynek kulcsfogalmát megnyugtatóan tisztázottnak tekinthetjük. A legegyszerűbb megfogalmazásban, a Magyar értelmező kéziszótár új kiadásából idézve: „nyelveknek közös eredeten alapuló kapcsolata”. Vagyis akkor nevezhetünk nyelveket rokonnak, ha közös őstől származnak. Minél több csak rá jellemző szabálya van egy nyelvnek a rokonáéhoz képest, annál távolibb a rokonság. Annak felderítésére, hogy két nyelv esetében mikor állapítható meg ilyen viszony, a szaktudománynak megvannak az egzakt módszerei. Többé-kevésbé köztudott, hogy az egyezéseket (egyszersmind a rendszeres eltérésekben föllelhetőket is) kell megkeresnünk a hangtanban, az alaktanban és a nyelvtani rendszer egyéb területein. Különös jelentőségük van a szókészletben föllelhető közös elemeknek, elsődlegesen – ha nem kizárólag – az alapszókincs elemeinek, amelyek nyelvektől függetlenül hordozzák az emberi tapasztalatok egyetemes fogalmait. Ilyenek a testrészek nevei (kéz, fej, láb), a legegyszerűbb számnevek csoportja (egy, kettő, öt), az alapvető funkciókat kifejező igék (megy, fél, folyik), néhány elemi tulajdonságot jelölő melléknév (nagy, kicsi/kis). Az egyezések, hasonlóságok mértéke alapján a történetileg összetartozó nyelvek között leszármazási elágazásokat találunk, amelyeket – egy család leszármazottainak genealógiai rendjéhez hasonlóan – ágrajzban ábrázolhatunk is. Ez az úgynevezett családfamodell. Egyidejűleg azonban felismerjük azt is, hogy az egymás mellett élő nyelvek nem vonhatják ki magukat a kölcsönhatások alól. Két nyelv bizonyos tekintetben hasonlóságokat mutat fel annak nyomán is, hogy az egyik a másiktól átvesz elemeket vagy szerkesztési módokat. (Ismét csak egyetlen példa: a szláv nyelvcsaládba tartozó szlovákban eredetileg nem volt kötött a hangsúly; azt a szabályszerűséget, hogy ma mindig a szó első szótagja hangsúlyos, a magyarból vette át.) Az egyezések ez utóbbi csoportja nem tesz rokonná két nyelvet, csupán valamennyire közelebb hozza őket egymáshoz, amint ezt az úgynevezett hullámelmélet vallja. Van végül az egyezéseknek egy harmadik csoportja is. Nyilván nem szól bele a rokonsági viszonyok megítélésébe, ha két nyelv között olyan hasonlóságokra bukkanunk, amelyek általában az emberi nyelv egyetemes adottságai (mint az, hogy minden mondat minden nyelvben tartalmaz állítmányt), vagy amikor véletlen hasonlósággal van dolgunk (a magyar ház és a német Haus szónak, noha jelentésük és hangfelépítésük megtévesztően egybecseng, történetileg semmi közük egymáshoz). Könnyen belátható, hogy a rokonság szerinti megítélés durva melléfogásokhoz vezet, ha szem elől tévesztjük ezeket a különbségeket. A „délibábos nyelvészet” a legnagyobb módszertani tévesztéseket az említett területen követi el. (Az idevágó kérdések történettudományi vonatkozásai felett hunyjunk most szemet.) A szakmának az egzaktságig kidolgozottan tiszta módszertana a magyar nyelv eredetét illetően szilárd következtetést eredményez, amelyet nem dönthet meg az illúziókeresés.
Maradéktalanul nyugodt lehet-e akkor hát a szaktudós lelkiismerete? Bencze Lóránt professzor ezekkel a szavakkal kezdte egyik nagy figyelmet és gondolatokat ébresztő előadását: „A magyar természetesen finnugor nyelv.” Visszatekintve azonban a kérdés kutatására, főként pedig annak korai szakaszára azt kell tapasztalnunk, hogy az alapvetően helyes tételek legalábbis túlzottan kategorikusak, elnagyoltan lapidárisak, igen fontos vonatkozásokat érintetlenül hagynak, és egészen elementáris pontokban egyszerűen tévesek. Az előadó idézte erre az utóbbira Sajnovics mérföldkőnek számító, 1771-ben napvilágot látott művének a címében a mai fül számára abszurd önellentmondást, amely szó szerint azonosságot mond ki két nagyon eltérő nyelv, a magyar és a lapp között („idioma Ungarorum et Lapporum idem esse”) azon az alapon, hogy ezek a történeti időben közös ősre mennek vissza. Emellett statisztikailag hiteles felmérésekre hivatkozva igazolta, hogy egy érintett közösség a maga nyelvét vagy nyelvváltozatát tarthatja máshová tartozónak, mint ahová a nyelvészet azt eredete szerint besorolja. A nyelvhatárok területén kialakult, rokonsági viszonyainak fényében kétségtelenül német „luxemburgisch” nyelvet inkább a francia elütő dialektusaként tartják számon annak anyanyelvi beszélői. A nyelvközösség önreflexiója pedig tagadhatatlanul kifejez valamit, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Tudjuk, itt nyelvtipológiai, nem az eredetre alapozott egyezésekről, együttállásokról, áthallásokról van szó. Ez a beleértés azonban elég lényeges ahhoz, hogy ne legyünk túl merevek, amikor rokonságról beszélünk, és megpróbáljuk differenciáltabban értelmezni a fogalmat. Ezért – folytatta az előadó – a téves nézetek képviselőit sem kell azonnal, válogatás nélkül, az inkvizíció szigorával máglyára küldeni, hiszen érveléseik nem kis része tartalmazhat olyan adalékokat, amelyek a legszorosabban tartoznak a tárgyhoz. Önmagában vett hitelük pedig érdemes a figyelemre, és ezáltal, a megfelelő teoretikus-módszertani keretbe ágyazva, része lehet a teljesebb kép megrajzolásának. Bencze professzor szemléleti térnyitása persze mégsem lehet parttalan, és nem is az.
A kezdő mondat érvényben marad: „A magyar természetesen finnugor nyelv.”
Szende Tamás egyetemi tanár