Az óbudai hajógyári szigeten nagyberuházást tervező Ercorner Kft. tavaly ősszel vásárolta meg 4,6 milliárd forintért a Hajógyári Sziget Vagyonkezelő (HSZV) Kft. állami tulajdonú üzletrészét – az ÁPV Rt. által limitár nélkül kiírt második pályázaton. (Mint minden üzletrész-tulajdonosnak, az Ercornernek is elővételi joga volt.) Az Ercorner Kft.-t a Hollandiában bejegyzett, izraeli tulajdonú Plaza Centers (Europe) birtokolja, amely Magyarországon 15 plazát működtet, és a Balettintézetet luxusszállóvá alakítja át. A szigetre is érvényes régi rendezési terv tavaly december végén lejárt, az új csak most készül, a III. kerületi önkormányzat ezért 2003. szeptember 24-én változtatási tilalmat írt elő a hajógyár területére. A tilalom ma is érvényben van.
A hajógyári szigeten, amely a Duna-part világörökségként nyilvántartott szakaszának közelében fekszik, Budapest történetének két meghatározó időszakából származó emlékek rétegződnek egymásra: a római provincia helytartójának rezidenciája a hozzá tartozó létesítményekkel és a Széchenyi István korában, a gőzhajózás kezdetén megalapított hajógyár, amelynek több ma is álló épülete közül négyet műemlékként tartanak nyilván. A kettő együtt, ebben a természeti-földrajzi környezetben, Európában egyedülálló. Két kis terület kivételével a teljes Óbudai-sziget (18 386/1. hrsz.) régészeti védettség alatt áll 1956 márciusa óta (kivéve a két feltöltött déli csücsköt, amely 1980-ban külön helyrajzi számot kapott: 18 386/2–3.). A kulturális örökség védelméről szóló 2001-es LXIV. számú törvény kimondja: „A védetté nyilvánított régészeti lelőhelyeken nem lehet olyan tevékenységet folytatni, amely a lelőhelynek akár részleges állapotromlását eredményezheti.”
A helytartói palota szerepel a XX. század második felében kiadott összes műemlékjegyzékben. Benne van az állam tulajdonából ki nem adható műemlékekről rendelkező 1992-es és 1995-ös kormányrendelet mellékletében. Benne van a műemlékek védelméről szóló 1997-es, valamint a 2001-es kulturális örökségvédelmi törvény mellékletében is. A rendszerváltozást megelőző években, ma már tudjuk, a csodálatos tőkeátváltoztatások és -szaporítások időszakát éltük. A hajógyári szigetre abban az időben jó néhányan szemet vetettek. Röpködtek az ötletek, készültek nagyralátó koncepciók, olykor neves építészek terveivel megtámogatva – többnyire nagyméretű beépítéssel –, de ezek csak tervek maradtak. Gondolhatnánk azt is, hogy az állam képviselői megoldást kerestek a rendszerváltozás idejére sokszorosan szennyezett szigetrész rendbe hozására, hasznosítására. De akkor sem értjük, hogyan fajulhattak odáig a dolgok, hogy ezt a tájvédelmi, régészeti és műemlékvédelmi szempontból egyaránt kiemelkedően értékes területet végül a privatizációs törvény hatálya alá vonták 1995-ben.
A terület feltárását végző régészek úgy látják: annak ellenére, hogy az elmúlt években a sziget régészeti szempontból kiemelten védendő részén csak mérsékelt beruházások folytak, a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest ma rosszabb állapotban vannak az emlékek.
Mielőtt a privatizáció történetébe belebonyolódnánk, tekintsük át, mi is található a hajógyári szigeten, amelyről legfeljebb a Sziget fesztivállal összefüggésben hallunk. A mai Óbuda területén lévő – legióstáborból, katona- és polgárvárosból összeálló – Aquincum Kr. u. 106 körül lett a római kori Pannonia Inferior provincia székhelye. Történetének két legfényesebb korszakát Hadrianus (Kr. u. II. század) és Severus császár (Kr. u. II. és III. század) uralkodása idején élte. A palotát a katonaváros északkeleti szélén, a (mai óbudai) Kisszigeten kezdte építeni Hadrianus még helytartóként. „Aquincumban találtunk első ízben olyan légióparancsnoki palotát, amelynél a római kori padlószint felett két-három méter magasságra kiemelkedően maradtak fenn falak. Ez a palota teljesen kiásva és megtartva nemcsak hazánk legjobb állapotban fennmaradt, legszebb mozaikpadozatokkal rendelkező római kori műemléke volna, hanem egész Közép-Európában ez lenne az egyetlen fenntartott római birodalmi helytartói palota, amely mutatós állapotban lévő rommaradványokkal rendelkezik” – írta az 1941-es ásatásról Szilágyi János. A helytartó rezidenciájához kiterjedt palotanegyed tartozott a Kisszigeten, míg a Nagyszigeten építették ki a kormányzó székhelyét védő katonai létesítményeket. Az egész szigetet utak hálózták be, és hidakon át vezettek a Duna túlsó (pesti) oldalán lévő őrtornyokhoz és erődökhöz (Contra Aquincum, Transaquincum), amelyek részei voltak a birodalom határát védő, a Nagyszigeten is átvezető limesnek. Mindez teljes egységében még feltáratlan, a szigeten – különböző kényszerítő körülmények miatt – csak leletmentés és részkutatás folyt, de azt már tudjuk, hogy a héthektáros palotanegyed a Kissziget jelentős részére kiterjedt. A Nagysziget (ez a Sziget fesztivál helyszíne) legnagyobb részén a főváros és a Honvédelmi Minisztérium vitatkozott a közelmúltig. Információink szerint nemrég megegyeztek. Budapest III. kerületének csak a Kissziget budai oldalán végigfutó keskeny, védett erdősáv van a birtokában.
A helytartó palotájának felfedezése szorosan összefügg a Széchenyi István által támogatott hazai hajógyártás történetével. A Monarchia első hajózási részvénytársaságát, az Erste Donau Dampfschiffahrts Gesellschaftot a Bécs melletti Florisdorfban hozták létre 1829-ben. Szabadalmát 1830-ban kiterjesztették Magyarországra, ekkor alakult meg az Első Duna Gőzhajózási Társaság, amely egy éven belül nyereséges lett. Széchenyi a társaság 1833-as közgyűlésén az Óbudai-szigetet javasolta téli kikötőnek (Bécs nem volt rá alkalmas), és szorgalmazta, hogy ott hajógyár épüljön. Az Angliából érkező Vidra nevű kotróhajó gépésze volt Clark Ádám, a Lánchíd és a Várhegy-alagút építési munkálatainak vezetője (az alagutat ő is tervezte). A gyár a Kis- és a Nagysziget déli részén épült fel példás gyorsasággal. Széchenyi feljegyzéseiből tudjuk, hogy a Vidra 1836-ban, az öböl mélyítése közben „felette erős római falra” bukkant. Rómer Flóris arról is beszámolt 1869-ben, amikor Rudolf koronaherceget kalauzolta a helyszínen, hogy Schröll József, „a lelkes igazgató” egyszerre büszkélkedett a római kori romokkal, a hajógyár nagy kovácsműhelyével és a „hajó-helyreállító parttal”. A hajógyár, amely a XIX. században Pest-Buda egyik fő nevezetessége volt, a második világháború alatt német hadiüzemként működött, ezért a potsdami egyezmény (1945. augusztus 2.) után mint német vagyon a Szovjetunió tulajdonába került, és jóvátételként a nagy testvérnek gyártott hajókat.
Az ötvenes évek elején tárta fel Szilágyi János a palota főépületét. Ekkor kerültek az Aquincumi Múzeumba a kényszerből sietősen felszedett csodálatos mozaikok, kultikus és használati tárgyak. Magyarország 1953-ban visszakapta a hajógyárat, de az továbbra is szovjet igényeket elégített ki: önállósága 1962-ben szűnt meg, 1988-ig a Magyar Hajó- és Darugyár részeként működött. A régészek sokáig csak leletmentést végezhettek a szigeten egy-egy építkezéskor. Az 1991-es privatizációt követően a Hajógyári Sziget Vagyonkezelő, majd az ÁPV Rt., azután a főváros finanszírozta a részleges kutatásokat – ki-ki a maga érdekeinek megfelelő indíttatásból. A HSZV azért, mert feladata volt a tulajdonába került, akkor még egy helyrajzi számon lévő ingatlan vagyon felmérése és hasznosítása, de ehhez meg kellett határozni a Hadrianus-palota pontos helyét. Az ÁPV Rt. azért, hogy a palota területe egyértelműen körülhatárolható legyen, s az egy helyrajzi számon (18 386/1.) lévő teljes terület helyett csak a kijelölt részt nyilvánítsák állami kézből ki nem adhatónak, az eredeti védett telek megosztásával. A főváros pedig azért, mert a kilencvenes évek második felében egy ideig fontolgatta a szóban forgó terület megszerzését, és Hajnóczi Gyula professzort felkérte a Hadrianus-palota rekonstrukciós tervének elkészítésére.
Etika és elvek
„A rendszerváltással kapcsolatos privatizáció vagy a közösségi tulajdonnak egyik célról a másik szolgálatára, egyik kezelőtől a másikhoz való átadása csak az erre irányuló jogalkotói felhatalmazás mellett, a vagyonért felelős államhatalmi, igazgatási tényezők teljes felelősségével történhet úgy, hogy az akció során (…) a közérdek nem sérül, a közvagyon hűséges és gondos kezelése történik.”
(Részlet a tavaly májusban megalakult
Köztársasági Etikai Tanács állásfoglalásából.)
*
Az Állami Vagyonügynökség (később ÁPV Rt.) százszázalékos tulajdonosként 1991 májusában – eredetileg egymillió forintnyi törzstőkével – hozta létre a Hajógyári Sziget Vagyonkezelő Kft.-t, majd egymilliárd 235 milliós tőkeemelést hajtott végre (ebből 160 millió készpénz), a társaságba apportálva a Magyar Hajó- és Darugyár részeit. Először a Ganz Danubius Hajó és Darugyártól elvont állami vagyonrészt, ami a keleti szigetrész ingatlanjait és épületeit jelentette. Az Óbudai Hajóépítő Rt. 1991 decemberében lépett be a HSZV-be, a nyugati szigetrész telkeit és ingatlanjait apportálva. Ekkor emelkedett 3 milliárd 565 millió forintra a HSZV vagyona. A két nagytulajdonos mellett mintegy harminc más cég is üzletrész-tulajdonos lett, mert az Óbudai Hajóépítő Rt. a végelszámolás során HSZV-üzletrésszel elégítette ki hitelezőit. A Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank is az Óbudai Hajóépítő Rt. révén került tulajdonosi pozícióba – tájékoztatott Kacskovics Fruzsina, a HSZV 2002-ben felmentett ügyvezető igazgatója.
„Lett volna más megoldás is – állítja Kacskovics Fruzsina. – Ha a cég többségi állami tulajdonban marad, és a terület Újpest felé eső telkeinek eladásával, más telkek különböző finanszírozási technikák alkalmazásával egyedileg fejlesztették volna, az állam hosszú távon lényegesen több bevételhez jutott volna, mint a jelenleg is nyereséges cég állami tulajdonrészének eladásával. A műemlékeket és a megtartásra alkalmas épületeket eddig is sikerült a bérleti díjbevételek visszaforgatásával felújítani és bérbeadással hasznosítani.” (A tíz évig a HSZV-ben dolgozó építészmérnököt örökségvédő munkájáért 2000-ben Schönwiesner István-díjjal tüntették ki.)
A Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank Rt. 1997-ben eladta üzletrészét Bernard Schreier Nagy-Britanniában bejegyzett CP Holdings Limited nevű befektetőcégének, amely 1997 októberétől harmincszázalékos cégtulajdont szerzett. (Schreier lakóparkot akart építeni az Óbudai-szigeten, de erre az akkor még érvényes rendezési terv nem adott lehetőséget.) Mivel a szavazati arány nem egyezett meg a tulajdonhányaddal, az ÁPV Rt. 66 százalékos üzletrészével 1999. július 5-től „a törzstőke 90,51 százalékát kitevő, közvetlen irányítást biztosító befolyást szerzett” – olvashatjuk a cégmásolatban. Feltűnik az adatok között Alföldy Tádé neve: 1998. február 13-tól 1999. július 5-ig ő volt a HSZV ügyvezetője, 2002. november 13-tól pedig felügyelőbizottságának egyik tagja. (A Ki kicsoda 2002. évi kiadása szerint Alföldy Tádé üzletember, a hetvenes évek elején a KISZ KB nemzetközi osztályának munkatársa, 1991–1994-ben athéni, 1995–1997-ben londoni magyar nagykövet, 1997-től a [Bernard Schreier elnökletével működő] Investor Holding társelnöke.)
Megjelenik a cégmásolatban a HSZV tagjaként – 2000. január 28-tól – a tavalyi, limitár nélkül meghirdetett második ÁPV Rt.-tender győztese, az Ercorner Kft., amely 2003. december 5-én megszerezte a HSZV közvetlen irányítását biztosító 90,51 százalékos befolyást.
A Fotex-birodalom vezetője, Várszegi Gábor a Primo Ipari, Kereskedelmi és Befektetési Rt.-n keresztül kapcsolódott a HSZV-hez 2001-ben.
A Hajógyári Sziget Vagyonkezelő Kft. „állami üzletrészének” (azaz az ÁPV Rt. tulajdonában lévő 66,79 százaléknak) privatizációját 1996-ban jelentették be hivatalosan a kft. közgyűlésén. Lampert Rózsa, az Országos Műemlékvédelmi Hivatal munkatársa tiltakozott ellene, mondván: a terület, amelyen a Hadrianus-palota áll, a törvény szerint állami tulajdonból ki nem adható. Nyilvánvalóvá vált, amit elvben mindenkinek tudnia kellett, hogy ez bizony a privatizáció gátja. De arról mintha elfeledkeztek volna, hogy az egész sziget régészetileg védett. Elkezdődött a töprengés arról, hogyan lehetne mégiscsak eladni az állami üzletrészt. A HSZV egy idő után az eredetileg egy helyrajzi számon szereplő terület megosztását kezdeményezte. A műemlékvédelemről szóló, 1997. évi LIV. számú műemlékvédelmi törvény kimondja, hogy: „Az egyes kiemelkedő történeti és kulturális értékű műemlékek és műemlékegyüttesek védelmét biztosítani kell. Ennek érdekében az e törvény mellékletét képező jegyzékben felsorolt műemlékeket, illetve műemlékegyütteseket kizárólag állami tulajdonban kell tartani.” A törvény arról is rendelkezik, hogy ha ezek a műemlékek az ingatlan-nyilvántartásban mégsem az állam javára vannak bejegyezve, „és ez nem a nyilvántartás hiányosságának vagy jogszabálysértésnek a következménye, a tulajdonjogot az állam javára meg kell szerezni”. (Ez a kötelezettség a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi törvénybe is bekerült.) Csakhogy ehhez az államnak kell előteremtenie a fedezetet, az adófizetők pénzéből!
Az ÁPV Rt. 1996. augusztus 30-án ásatási szerződést kötött a Budapesti Történeti Múzeummal (BTM) – ide tartozik az Aquincumi Múzeum. „A kutatás elsődleges célja – szól a szerződés –, hogy a Hadrianus-palota romjait takaró terület nagysága pontosan lehatárolható és a jövőben állami tulajdonból ki nem adható, régészetileg védett terület nagysága pontosan meghatározható legyen.” A BTM régészei a szerződés ismeretében mindvégig azt hitték, aggodalomra semmi ok. Akkor sem fogtak gyanút, amikor elmaradt az állam tulajdonából ki nem adható szigetrész „vagyonátadása”. Ennek módozatairól pedig gondolkodtak a Főpolgármesteri Hivatal települési értékvédelmi ügyosztályán, amint erről az 1997. július 10-én megtartott megbeszélés emlékeztetője tanúskodik. (A vonatkozó törvény az állami vagyon önkormányzati tulajdonba adásáról intézkedik, amit a hivatalosan máig meg nem szüntetett vagyonátadó bizottságok intéztek 1995-ig.) A Kincstári Vagyoni Igazgatóság képviselője az ülésen elismerte: nincs tapasztalatuk arról, hogy „a romterület tulajdonviszonyai között milyen eljárás alkalmazható… mindenesetre valakitől át kell venni [mármint az állam tulajdonából ki nem adható részt], majd talán kezelésre át kell adni valakinek”. Kiss Katalin, az ügyosztály vezetője ugyanitt egyértelműen úgy nyilatkozott, hogy „szakmailag csak az állami tulajdon lehet megnyugtató”. Hogy a „vagyonátadás” problémáját miért nem sikerült mégsem megoldani, arról nem szól a fáma. Az 1997-es törvényben még az eredeti állapotot és a résszel szemben az egész érdekeit hívebben tükröző egy helyrajzi számon (18 386/l.) szerepelnek az aquincumi helytartó palotájának maradványai. A 2001-es kulturális örökségvédelmi törvény mellékletében viszont már az ennél jóval kisebb területet jelentő 18 386/4. számon.
A HSZV „állami tulajdonú üzletrésze” kifejezést azért emeltük ki, mert különös jelentősége van. „Az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. nem az ingatlanok eladásáról döntött, hiszen azok nem az ÁPV Rt., hanem a HSZV tulajdonában vannak – válaszolta kérdéseinkre Farkas Andrea, az ÁPV Rt. szóvivője. – A privatizációs tranzakció a többszemélyes HSZV Kft.-ből az ÁPV Rt. tulajdonában lévő 66,79 százalékos tulajdonosi jogot megtestesítő üzletrész értékesítésére (…)” irányult. Közölte továbbá, hogy „az úgynevezett Hadrianus-ingatlan nem volt az állam tulajdonában…” Tegyük hozzá: az üzlet megkötésének időpontjában, 2003 decemberében valóban nem. De korábban sokáig az állam tulajdonában volt, az állami tulajdon a rendszerváltozás közeli időkben változott át vállalkozói tulajdonná. Mivel „a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvény mellékletében szerepel (…) a hét hektár 4676 négyzetméter alapterületű ún. Hadrianus-palota”, amelynek „tulajdonjoga nem az államé, így azt az állam javára meg kell szerezni” – folytatódik a szóvivő levele, amely arról is tájékoztat, hogy a „Hadrianus-palota ingatlanra a Kincstári Vagyoni Igazgatóság (KVI) 2008. augusztus 4-ig opciós vételi joggal rendelkezik”. Ennek értelmében a KVI egymilliárd 27 millió 625 ezer forintért visszavásárolhatja az állam számára az ingatlant! (Vajon miért 2008. augusztus 4-ig? Az opciós szerződés öt évre szól, a KVI tájékoztatása szerint 2003. július 14-én írták alá.) Arra a kérdésre, mi indokolta, hogy tavaly ősszel nagy sietve, alig három hónapon belül lebonyolították a nyereségesen működő HSZV „állami tulajdonú üzletrészének” privatizációját, a következő választ kaptuk: „A privatizációs törvény szerint az üzletrész nem tartozott a tartós állami tulajdoni körbe, az értékesítés szerepelt az ÁPV Rt. 2003. évi üzleti tervében. Az értékesítésre ezért került sor.”
A kör bezárult.
Üzletrészről van szó, nem területről, nem ingatlanról, ez a magyarázat. A mi bajunk, ha nem értjük.
„A [z állami tulajdonból] ki nem adás váltódott át a kincstár visszavásárlási jogára a privatizációs tulajdonformák mentén alakított jogászi megoldással” – mondja ironikusan a helyzetet jól ismerő Kaiser Anna építészmérnök, műemléki szakmérnök. Rögtön adódik néhány kérdés. Ki képviseli ebben a történetben a köz: a város, az ország érdekeit? Ki képviseli az államot? A százszázalékos állami tulajdonban lévő Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. az államot képviseli, de az privatizálja és eladja az állami vagyont. Miért kell egy másik állami intézménynek (jelen esetben a Kincstári Vagyoni Igazgatóságnak) visszavásárolnia forgalmi áron a rendszerváltozás előtt még állami tulajdonú, majd nem állami tulajdonnak minősített műemlékeket? Továbbra is eltöprenghetünk azon, vajon miért kellett annyira sietni ezzel az újabb privatizációval akkor, amikor már és még nincs érvényes kerületi szabályozási terv, amely egyértelműen előírná, hogy a területen mit lehet építeni. A régi 2003 végén lejárt – hogy lejár, azt 2002 óta lehetett tudni, törvény szólt róla –, az új most készül. Lehet, hogy az utóbbi kérdésre adott válasz összefügg azzal a nyilatkozattal, amelyet a mindkét intézményt felügyelő és irányító pénzügyi tárca adott ki a Kincstári Vagyoni Igazgatóság előző igazgatójának, Molnár Zoltánnak a menesztésekor? „A KVI feladatai 2004-től bővültek, a PM pedig azt szeretné, ha az intézmény az új esztendőben a korábbinál rugalmasabb és hatékonyabb üzletpolitikát követne.” Lehet, hogy ez a személycsere „összefüggésben van a jelenlegi kormány privatizációs ars poeticájával: a »minél többet minél gyorsabban eladni« vállalásával” (Heti Válasz, 2004. I. 16.)?
Óbuda önkormányzatának képviselő-testülete (amely a készülő tervet jóváhagyja) Liszkay Krisztina akkori főépítész és Tarlós István polgármester javaslatára rendelte el a változtatási tilalmat a hajógyár területére 2003. szeptember 24-én. Ugyanakkor jelezte a fővárosnak (amely a szabályozási tervet megrendelte), hogy az új szabályozási tervben csak a réginél jóval mérsékeltebb beépítést tart elfogadhatónak. A III. kerületi önkormányzat korrektebbnek tartotta volna, ha a privatizációs eljárást az új terv elkészülte után zárták volna le – tájékoztatott Tarlós István polgármester. Az ÁPV Rt. vezérigazgatójának írt levelében Szabó Magdolna, Óbuda alpolgármestere hangsúlyozza: „A területért közigazgatási szempontból felelős önkormányzatként a közösségi és összvárosi érdekek képviseletében” fogják megalkotni az új szabályzatot, mert ilyen egyedi, nagy értékű területnek, mint a sziget egésze, közfunkciókat kell szolgálnia. Abban reménykedünk, hogy így lesz.
Az új tervet a főváros megbízásából készítő építésziroda (ugyanaz, amelyik a nagymértékű beépítést engedélyező 1993-as részletes rendezési tervet kidolgozta) Kaiser Annát kérte fel a terv alapjául szolgáló kulturális örökségvédelmi tanulmány elkészítésére. (Ő írta Póczy Klárával közösen a Corvina Kiadó gondozásában megjelent Budapest római emlékei című kötetet.) A BTM munkatársai régészeti szakvéleményt adtak ki. Kaiser Anna tavaly szeptemberben levelet írt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának (NKÖM). Azt kérte, forduljanak közvetlenül a miniszterhez: vétózza meg, hogy „az ÁPV Rt. a műemlékek jövője szempontjából kellően át nem gondolt feltételekkel magántulajdonba adja szigeti vagyonrészét”. Az a meggyőződés vezette, hogy „a Margitszigettel mérhető értékű hajógyári szigetnek” inkább a „közjó javát” kellene szolgálnia, „beleértve a műemlékek távlatos érdekét, és nem a befektetői magánérdeket”.
Az NKÖM-ből decemberben érkezett meg a válasz, de addigra a pénzügyi tárca által sürgetett privatizáció befejeződött. Arról értesítették a levélírót, hogy az örökségvédelmi tárcának „a privatizáció lezárulta után egy lehetséges feladata maradt: ösztönözni és érvényre juttatni a kulturális örökség védelméről szóló 2001. évi LXIV. törvényben foglalt előírást, a kiemelt műemlék állami tulajdonba kerülését… Az opciós szerződésben foglalt vételár előteremtését kezdeményezték.” Azóta is válaszra vár azonban a kérdés: miért nem tudta vagy esetleg miért nem akarta megvétózni a miniszter a HSZV privatizációját? Hat hete keressük írásban és telefonon erre vonatkozó kérdéseinkkel Hiller István kulturális örökségvédelmi minisztert. Többszöri érdeklődésünkre egyik beosztottja megnyugtatott, hogy a kabinetfőnök továbbítani fogja kérésünket a miniszternek, és majd jelentkezik. Lapzártáig nem jelentkezett. Hiller István elérhetetlen maradt. Március 1-jén megszűnt viszont a műemléki és régészeti főosztály. Hogy a gazdátlanul maradt feladatokat hogyan osztja majd meg a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és az NKÖM, az előző felügyeleti szerve, azt még nem lehet tudni.
Az óbudai hajógyári sziget sorsát a rendszerváltozás idején lehetett és kellett volna rendezni. Az, ami az 1991-es privatizáció után következett, előre látható lett volna – pusztán a rendeletek és a törvények közti ellentmondásból kiindulva –, ha figyelnek rá. Az egészet azonban mintha senki nem látta volna egyben. „A római helytartó palotája, amely itt a kérdés központjának látszik, bár római kori örökségünk legfontosabb, legszebb emléke, az egész szempontjából mégiscsak a gomb. De ki törődik a kabáttal, az egésszel?” – teszi fel a kérdést Kaiser Anna.
Ez az igazi kérdés. De ilyen körülmények között az is felmerül: alkalmas-e az évek során többször átalakított, nehezen átlátható örökségvédelmi szervezet arra, ami a nevéből következik? Kormányciklusonként változnak rendeletek, kormányciklusonként váltják egymást vezetők olyan szakmai posztokon, amelyeknek nagyon távol kellene maradniuk a pártpolitikától. Ha van par excellence olyan terület, amelyről távlatosan kellene gondolkodni, akkor az a kulturális örökségvédelem. De itt sincs folyamatosság, és még az egymás munkáját kiegészítő egyes szakterületek képviselői sem mindig tudják, mit csinál a másik. Boldogabb országokban építész, tájépítész, várostervező, régész, műemlékvédő együtt dolgozik. Boldogabb országokban az egyik törvény nem mond ellent a másiknak. Ott van jogállam, ahol a jogkövetés általános – állítják szakemberek. Már régen nem az Óbudai-szigetről beszélünk. Csak ez az egyik legfájóbb história – cseppben a tenger.
Mi lesz a következő szomorú történet?
A Nagyvásártelepé, amelynek védettségét még mindig nem hagyta jóvá a miniszter? A világörökség részeként nyilvántartott Andrássy úti Divatcsarnoké, amelyet Párizsi Áruház néven ismertek nemcsak nálunk, hanem Európában is?
***
Ásatások
1836: A Vidra nevű kotróhajó római falakat talált a kikötői öböl mélyítésekor.
1851–1857: A régészeti feltárások során előkerült romok „római fürdők” néven váltak ismertté.
1870-es évek: A Duna szabályozása idején a sziget déli részét jelentősen feltöltötték, a sziget nyugati oldalát ki is szélesítették. A fenti munkák miatt több épületet elbontottak.
1941: A Duna Gőzhajózási Társaság építkezései során megbolygatták a palota romjait, ekkor végezték az első – viszonylag modern – kutatásokat a palota területén, ekkor derült fény valódi rendeltetésére.
1951–1953, 1956: Az ekkor végzett módszeres feltárások során vált ismertté a palotaegyüttes központi épületének alaprajza Szilágyi János és munkatársai kutatásai nyomán. A hajógyár hadiüzemként jóvátételben hajókat gyártott a Szovjetunió számára.
1970-es évek eleje: A Magyar Hajó- és Darugyár óbudai üzemegységének területén a palota központi épületéhez délen csatlakozó épület fölé szerelőcsarnokot emeltek.
1977: Az északnyugati fürdőszárny nagy medencéje fölé darupálya került.
1992: A hajógyári sziget Kisszigetének megkutatása a bejárati hídtól délre.
1996: A szakmai áttörést jelentő ásatás: a helytartói palotaegyüttes kiterjedésének meghatározása. Az állami tulajdonból ki nem adható területrész körülhatárolása.
1998: A palotaegyüttes déli záródásának meghatározása.
2000–2003: Régészeti megfigyelések, elsősorban a palotaegyüttes keleti oldalán húzódó öböl körzetében. Ennek során mintegy 200 méteres szakaszon váltak feltérképezhetővé a palota kikötőjének és rakpartjának maradványai. (Forrás: Aquincumi Múzeum)
origo.hu
Két frontális baleset is történt rövid időn belül
