Harc az apátságért

n Ferch

A jók győznek, a gonoszok visszavonulót fújnak. Mintha tündérmesét hallottunk volna. Stephen Harrison igazgató mutatta be a Man sziget örökségvédelmi szervezetének munkáját a budapesti Kulturális Örökségvédelmi Hivatalban. Az Európában egyedülálló Manx National Heritage összefüggő kultúrtájként kezeli a sziget természeti, nyelvi, régészeti és épített örökségét. Sikerült elérnie, hogy ez lett a kis ország életét meghatározó politika alapgondolata.
Parányi sziget (580 km2) az Ír-tengerben, Anglia, Skócia, Wales és Írország közelében, szoros kapcsolatban Norvégiával és a hajdani viking kultúrával. A Man sziget államfője II. Erzsébet királynő, de a terület nem része az Egyesült Királyságnak. Független kormánya van, huszonnégy tagú parlamentje, nyolcvanezer lakosa, hatszáz nyilvántartott műemléke. A szigetlakók ma főleg pénzügyi szolgáltatásokból és a kézműiparból élnek. Feleannyi turista érkezik, mint a hatvanas években, mégis 150 százalékkal többen látogatják a múzeumokat, műemlékeket, örökségvédelmi helyszíneket. Aki jön, az a kultúráért jön. Hogy ez így van, igen nagy részben a Manx National Heritage – Manx, azaz Man szigeti – tervszerűen megvalósított programjának köszönhető, amelyet az Európa Tanács is példaértékűnek tart.
A muzeológus-néprajzos Stephen Harrison Angliából költözött a szigetre húsz éve. Az ő irányításával jött létre 1989-ben a Manx National Heritage (MNH). A Man sziget története címet viselő, hosszú távú programjuk alapgondolata az, hogy az örökségvédelem folyamat. Harrison olyan időszakban kezdte el csapatával az új stratégia kidolgozását, amikor a hagyományos idegenforgalom hanyatlott, a gazdasági mutatók romlottak, a múzeumokat kevesen látogatták, a politikusok ezért nem tartották fontosnak az örökségvédelmet. A tizenkét évvel ezelőtti népszámlálás adatai szerint először voltak kisebbségben a helyben születettek. Az újonnan betelepültek nem értették a sziget kultúráját, hagyományait, válságba került az identitástudat. Ezt a helyzetet változtatta meg gyökeresen az MNH, alaposan végiggondolt programjával: a középpontban mindig az ember, a tájban élő történelem, és soha nem a tárgy áll. Meg tudták értetni a közösséggel az örökségvédelem fontosságát, felébresztették érdeklődésüket a valódi értékek iránt, és azok lassan beépültek a köztudatba. Mindenütt ott vannak, ahogy logójuk is jelzi. Úgy alakították át a múzeumokat, hogy a látogatók kedvet kapjanak ahhoz, hogy felfedezzék a vidék nevezetességeit. Kihalóban lévő falvakat élesztenek újjá, munkanélkülieknek adnak munkát, szakembereket képeznek, épületeket rekonstruálnak, és megnyertek nehéz csatákat, köztük a rusheni apátság körül kirobbant háborút. Ezt mutatta be esettanulmányként az MNH igazgatója.
A XVI. századi apátság magántulajdonban volt, már a XVIII. században elhanyagolták, az előző századfordulóra teljesen lepusztult, de műemlékként tartották nyilván. Harris és csapata mentőakcióba kezdett, előadásokkal, újságcikkekkel sikerült felébreszteniük az emberek érdeklődését. Egyszer csak megjelent egy nagybefektető, aki azt ígérte, újjáépíti a műemléket. Megnyert magának – etikusnak nem mondható eszközökkel – újságírókat és politikusokat, bemutatta az épület látványtervét, és úgy tűnt, győzött. Ügyvédei segítségével, a műemléki törvényt is ízekre szedve elérte, hogy az apátságot levették a műemlékek listájáról. A Manx National Heritage emberei kétségbeesetten járták a szigetet, és bizonygatták, hogy az eredeti apátságot kell feltárni és bemutatni, s nem az álrégit felépíteni. Végül elérték, hogy parlamenti bizottság alakult az ügy kivizsgálására. Becitálták Harrist és a befektetőt is, de addigra az örökségvédőknek sikerült a közvélemény nagy részét maguk mellé állítani. Kiderítették, hogy a befektető a sziget kihasználására törekszik, a látványos terv pedig szállodát rejt. A politikusok a közhangulat hatására nem mertek a nagybefektető mellett voksolni, a történet tehát happy enddel ért véget. De megérte a kínlódást, mert az ügy nyomán a sziget parlamentje kezdeményezte az örökségvédelmi törvény szigorítását. Könnyű egy pici szigeten – mondják sokan. Stephen Harris viszont erősen érvel amellett, hogy az általuk kidolgozott modell mindenütt működik, ahol a közösség megérti, hogy az örökségvédelem szorosan összefügg az azonosságtudattal.
Az igazgató a Manx National Heritage egyik legnagyobb eredményének tartja, hogy elnyerték a közösség bizalmát és eredményeikből következően a politika támogatását. Persze ehhez az kellett, amit így fogalmaznak meg: „Amit ígérünk, azt be is tartjuk, és nagyon vigyázunk arra, hogy amit teszünk, azt csúcsminőségben tegyük.”
Ilyen egyszerű, még ha tömérdek munka van is mögötte.