Harcuk

Az iráni rezsim megbuktatását, Szíria lerohanását, Észak-Korea blokádját és Oroszország elszigetelését követelő új amerikai röpiratot tekinthetnénk realitások nélküli lázálomnak. Ám az év elején megjelent könyvet a Pentagon prominens, az elnökre is nagy hatással bíró stratégái vetették papírra.

n Tóth Szabolcs Töhötöm

övid távon ők sem ígérnek mást, csak vért, küzdelmet és izzadságot, de ettől a könyv még nem lesz olyan frappáns, mint ha Churchill írta volna. A Véget vetni a gonosznak (An End to Evil – How to Win the War on Terror, Random House, 2003) című mű két prominens washingtoni ideológus közös dolgozata. David Frum, az amerikai elnök volt (?) személyes tanácsadója és Richard Perle volt amerikai hadügyminiszter-helyettes, aki még néhány hónappal ezelőtt is a Pentagon politikai testületének vezetője volt (a sajtóban közismertebb nevén – nehezen megfogható befolyásának köszönhetően – a Sötétség Hercege), meghatározó alakjai a héjamentalitásukról és Izrael melletti elkötelezettségükről közismert washingtoni „neokon” köröknek. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy mindenki, aki a Pentagonban számít, az ő köpönyegükből bújt elő; Paul Wolfowitz védelmi miniszterhelyettes mindenképpen, de az egyébként nem neokonzervatívnak tartott Donald Rumsfeld védelmi miniszter gondolkodására is igen nagy hatással voltak meglátásaik. (Szemléletük az egyébként nem túl jelentős és csekély létszámmal működtetett American Enterprise Institute [AEI] nevű agytröszt védjegyét viseli magán. Az intézetnek – amely a „neokonok” fellegvára Washingtonban – mindkét stratéga oszlopos tagja.)
Anélkül, hogy nácinak minősítenénk a pár hete Amerikában megjelent könyv ideológiáját – a baloldali kritikusok ezt bizonyára meg fogják tenni –, a tartalomtól függetlenül annyi párhuzam mindenképp vonható Hitler Mein Kampfjával, hogy miképpen a Führer, Frum és Perle sem köntörfalaz az Egyesült Államok szerintük üdvösnek tartott távlati céljaival kapcsolatban. Senki nem mondhatja tehát utólag, hogy Szíriát, Iránt, Líbiát, Szaúd-Arábiát, Észak-Koreát, hosszabb távon Kínát és az immár szintén ellenségként kezelt Franciaországot nem figyelmeztette senki, hogy jön az amerikai haddelhadd.
Igazságtalanok lennénk azonban, ha csupán az arroganciát és a fafejűséget vennénk észre az amerikai szerzőpáros könyvében. A terror elleni harc kapcsán írt és a harmadik birodalom propagandájának hangnemét idéző oldalakat néhol idősebb Bush és Clinton külpolitikájának merész, ám fantáziadús bírálata szakítja meg. Kár, hogy a régen várt, autentikus kritika a kilencvenes évek fatális amerikai külügyi tévedéseiről ebben a formában láttak most napvilágot…

Vagy győzelem, vagy holokauszt

George W. Bush elnök néhány nappal ezelőtt így beszélt a Fehér Házban a terror elleni háborút támogató 84 ország képviselői előtt: „Nincs semleges álláspont a jó és rossz, szabadság és rabszolgaság, élet és halál között. A terror elleni háború nem csupán szófordulat, hanem generációnk megkerülhetetlen kötelessége.” Nos, ez szinte szóról szóra egybecseng Perle és Frum kérlelhetetlen mondataival, akik többször is hangsúlyozzák könyvükben, hogy a terror elleni háború generációjuk nagy feladata: „Nincs középút az amerikaiak előtt – írják –, vagy győzelem, vagy holokauszt. Ez a kötet kézikönyv a győzelemhez.”
Nos, akkor előre a végső győzelemért! Lássuk, hogyan is szól a recept, avagy „miképpen nyerjük meg a terror elleni háborút”, ahogy azt a könyv alcíme is ígéri.
Frum és Perle, amolyan megelőző csapásként, rögtön az Irak elleni hadjárat igazolásával kezdik könyvüket, tudván, hogy a közeledő amerikai elnökválasztási kampányban ez a terror elleni háború legsebezhetőbb pontja. Érvelésük során rámutatnak, hogy a fényes katonai győzelem ellenére 1991-ben, az első öbölháborúban Amerika tulajdonképpen vereséget szenvedett. Szerintük azzal, hogy az amerikai politika megelégedett Kuvait visszafoglalásával, és a helyén hagyta az iraki diktátort, azt az üzenetet küldte az erőt tisztelő araboknak: az USA gyenge ahhoz, hogy Szaddám Huszeint eltávolítsa. „A gyengeség provokatív” – idézik a szerzők Rumsfeld védelmi minisztert. (Ennek okaként Frum és Perle a külügy abbéli félelmét jelölte meg, hogy a szunniták támogatását élvező Szaddám bukásával a nemkívánatos síita befolyás növekedne a térségben).
A szerzők szerint a gyengeség további jele volt a be nem tartatott szankciók politikája. A háború után hozott szankciókat ugyanis, amelyekkel az iraki diktátort igyekeztek kordában tartani, Szaddám Huszein könynyedén kijátszotta, a fegyverzetellenőrökből csúfot űzött, később ki is tiltotta őket az országból. Ám a Clinton-kormányzat és később az új Bush-adminisztráció külügyminisztere, Colin Powell mégis ragaszkodott ehhez a politikához, miközben Franciaország és Oroszország, Irak két legfontosabb kereskedelmi partnere nyíltan arra játszott, hogy a szankciókat úgysem tartják majd be.
Frum és Perle közvetlen összefüggést lát a kilencvenes évekre jellemző „provokatív gyengeség” és a terrorhálózatok megerősödése között. Hogy e teszetosza politika ennyire káros volt az Egyesült Államoknak, azt a könyv írói nem kis részben az arab világ sajátosságaival magyarázzák, illetve azzal az „arab dühvel”, amely értelmezésük szerint a Nyugattal szemben érzett valamiféle kisebbségi komplexusból fakad. [Szaddám Huszein] „lehetett népirtó zsarnok, ám sokan azok közül a mozlimok és arabok közül, akiknek maguknak nem kellett Irakban élniük, minden bűnt megbocsátottak neki, mert úgy tűnt fel nekik, mint az az arab, aki képes valódi félelmet kelteni a Nyugatban” – írják a szerzők. És hogy honnan fakad az erőnek ez a félelemmel vegyes tisztelete, amely naggyá tette Szaddámot, aki képes volt Amerikával dacolni? Frum és Perle nagy ugrást tesz a történelemben, amikor az „arab düh” eredőjét magában az iszlámban véli felfedezni. Mint írják, az iszlám azzal, hogy követőinek nemcsak túlvilági, hanem e világi jutalmat is ígér, nehéz helyzetbe hozza híveit. Az iszlám világ ugyanis évszázadok óta a nyugati országok után kullog, és így a tőlük elszenvedett vereségek és megaláztatások közvetlenül az iszlámot kezdik ki, hiszen Allah valamiképp az igazhitűeket bünteti a hitetlenek helyett. (Az érvelés tetszetős, ám elég, ha annyit teszünk hozzá, hogy az amerikai protestantizmus nem kevesebb súlyt helyez az e világi jutalomra: a siker, az amerikai álom tulajdonképpen ennek szekularizált változata, hogy az Ószövetség hasonló felfogását ne is részletezzük. Ha elolvassuk Arthur Miller Az ügynök halála című darabját, magunk is beláthatjuk, hogy ez a séma is okozhat frusztrációt.)

Egy kalap alatt

Frum és Perle szerint az iszlámnak e radikális szárnya erőszak útján próbálja meg orvosolni a sértett büszkeséget. Ebben a harmadik világ nagy segítséget kapott a marxizmustól és a nyugati szélsőbaltól, amely a hetvenes években sikeresen exportálta oda legvadabb forradalmi elképzeléseit. A könyv szerzői állítják: „Bin Laden új választ ígér, ám ez a válasz ugyanarra a kérdésre vonatkozik” [amelyre Nasszer, Khomeini ajatollah, Szaddám és Kadhafi is válaszolt]. E tétel kimondásával a neokonzervatívok számára nincs is szükség egyéb bizonyítékokra ahhoz, hogy egy kalap alá vegyék az Al-Kaidával az egymástól eltérő célokért küzdő szervezeteket és államokat. (Így válik aztán a könyvben az amerikai célpontokat nem támadó palesztin Hezbollah és Hamász, sőt a Fatah is Amerika ellenségévé.)
Ugyanakkor a szerzők is elismerik, hogy Irak nem volt elsődleges célpont a terrorizmus elleni háború szempontjából. Eddig kevésbé hangoztatott stratégiai adalékkal szolgálnak, amikor kijelentik: az ország lerohanása nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy az USA Iránnal és Észak-Koreával is „érdemben” foglalkozhasson. A szerzők felpanaszolják, hogy minden esetben, amikor az USA határozott választ próbált adni egy-egy problémára a külpolitikai porondon (mondjuk Észak-Koreát fenyegette, és erőteljesen lépett fel ellene), Szaddám Huszein kihasználta az alkalmat, hogy Amerika figyelme máshova összpontosult, és máris akcióba lépett: csapatösszevonásokat hajtott végre határai mentén, szomszédait fenyegette, lecsapott a kurdokra, egyszóval Amerikának fél szemmel állandóan Irakra kellett tekintenie. Frum és Perle szerint természetesen a Közel-Kelet demokratizálására vonatkozó elképzelések és a tömegpusztító fegyverek általi fenyegetettség éppúgy indokolta Irak lerohanását. Mindenesetre a szerzők szavaiból kiderül, hogy Irak csupán az első lépcsőfok a terrorizmust támogató államok megregulázásában.
Mielőtt összefoglalnánk az egyes országokkal kapcsolatban ismertetett elképzeléseket, érdemes néhány szót szólni azokról a gondolatokról, amelyekkel a szerzők Amerika világrendőri szerepvállalását és egyoldalú fellépését legitimizálják. Filzófiájuk nem más, mint a XX. század hajnalán tökélyre fejlesztett kolonizációs elképzelések újjáélesztése.
David Frum és Richard Perle szerint ideje leszámolni azzal a gondolattal, hogy minden ország egyben állam is csak azért, mert annak tekinti magát. Szerintük az állami lét nem csupán jogokkal jár, hanem kötelességekkel is, és ha valamely ország nem teljesíti a kötelességek minimumát, elveszíti a jogosultságát arra, hogy saját kormánya legyen. „Hatalmas nemzetközi bürokrácia tartja fenn azt a látszatot, hogy Kamerun ugyanabban az értelemben állam, mint ahogy Kanada, hogy Nepál működésének mechanizmusát tekintve egyenlő Hollandiával” – jelentik ki a szerzők. Megállapítják, új nemzetközi jog van kibontakozóban: az erősek kötelessége, hogy a gyengébbeknek segítséget nyújtsanak, azaz, ha kell, fegyverrel biztosítsák az általuk üdvösnek tartott rendet. Nem csoda, hogy a szerzőpáros sóhivatalnak tekinti az ENSZ-et, amelynek szerintük egyetlen előnye, hogy zsíros állásokat biztosít az elnökök egyébként teljesen alkalmatlan rokonainak, és hogy elhiteti a kisebb országokkal: tényleg számít valamit a véleményük a világ dolgaiban. A szerzők javaslata: amennyiben az ENSZ nem ismeri el azon intézkedések jogosságát, amelyek meghozatalát Amerika szükségesnek látja a saját védelmében, úgy Amerikának határozottan vissza kell utasítania azt, hogy rá is vonatkozzanak a világszervezet szabályai.

Kérik a következőt

E rövid kitérő után nézzük, milyen elbánásra számíthatnak a „nem működőnek” tekintett államok a világ egyetlen szuperhatalmától.
Észak-Korea: „Elérkezett az ideje, hogy erősebb gyógyszert használjunk” – így a szerzők. Szerintük Észak-Korea azonnal át kellene hogy adjon az USA-nak minden olyan anyagot, amely alkalmas nukleáris eszközök, berendezések készítésére, bezárnia rakétabázisait és engedélyeznie, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség állandó jelleggel ellenőrzés alatt tartsa az országot. Ha ez nem következik be (erre a szerzőpáros komoly esélyt lát), akkor az Egyesült Államoknak átfogó légi és tengeri blokád alá kell vennie Észak-Koreát. Igaz, hogy Kína felé még így is nyitott lenne az országhatár, ám Frum és Perle szerint épp emiatt megnőne Kína felelőssége abban, hogy a sztálinista diktatúra ne maradhasson életben. (Hogy miképp reguláznák meg Kínát, amennyiben továbbra is támogatná Kim Dzsong Il rezsimjét, arra kevés szót veszteget a könyv.) A következő lépés az amerikai csapatok átcsoportosítása lenne Dél-Koreában, mivel itt olyan ütközőzónában helyezkednek el az USA katonái, hogy a határvonalra telepített több ezer észak-koreai rakéta- és hagyományos üteg nagy pusztítást végezne soraikban egy esetleges konfliktus kezdeti szakaszában. Mihelyt garantált az amerikai csapatok biztonsága (a szerzőket a határtól nem egészen ötven kilométerre fekvő dél-koreai főváros sorsa már nem ennyire érdekli), megkezdődhet az észak-koreai atomlétesítmények elleni „megelőző” légicsapások tervezése…
Irán: Frum és Perle szerint Irán sokkal nagyobb fenyegetést jelent az Egyesült Államok számára, mint Észak-Korea. „A mollák bombát akarnak. A józan ész azt diktálja nekünk, hogy megállítsuk őket” – írják. Szomorúan állapítják meg ugyanakkor, hogy az a taktika, amelyet Izrael vetett be egykor az iraki atomprogram megfékezésére (nevezetesen: 1981-ben lebombázta az Oszirak nevű iraki reaktort), Irán ellen nem alkalmazható, mivel Teherán több helyszínen dolgozik nukleáris programján. Frum és Perle ezért arra a következtetésre jut: a rezsimnek mennie kell! Ezt Amerikának elsősorban az iráni ellenzék hathatósabb támogatásával kell elérnie, és közben nem szabad hallgatnia azokra a hangokra, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy a nyílt amerikai támogatás csak megnehezíti a klérus hatalma ellen küzdők dolgát. A későbbiekben az USA-nak Iránnal a nyílt konfrontációt is vállalnia kell. (Ez most valósággá válhat az afganisztáni Herátban folyó összecsapások során – erről szól az oldal másik írása.)
Szíria: Az Egyesült Államoknak ki kell nyilvánítania, hogy joga van iraki ellenségeit tovább üldözni szíriai területen is. Az iraki Bász párt egykori funkcionáriusait rejtegető és a Hezbollah tevékenységét támogató bászista Szíriát különféle drasztikus intézkedésekkel regulázná meg a szerzőpáros, elsősorban az iraki olajcsap elzárogatásával (Szíria gazdasága erősen függ az iraki kőolajtól). Az Egyesült Államokat arra buzdítják, nyújtson be listát Ammánnak, és ha Szíria nem teljesíti az ezen szerepelő követeléseket, akkor számolnia kell a következményekkel (köztük a katonai intervenció lehetőségével).
Líbia: A szerzők egyáltalán nem hisznek abban, hogy Kadhafi javítható (igaz, a líbiai vezető látványos „megtérésének”, fegyverprogramjai felfüggesztésének híre a könyv nyomdába küldésének idején és utána járta be a világsajtót), mégis, Frum és Perle véleménye aligha változott azóta, hogy könyvükben kifejtették: „Azt az illúziót, hogy Moamer el-Kadhafi mérséklődik, ahhoz mérten kell kezelni, amit mindez valójában jelent: annak a nyilvánvalóan gyógyíthatatlan képzelgésnek a tünete ez, amelytől a külügyi establishment megalkuvói szenvednek.”

Barátból ellenség

Nem számíthatnak sok jóra azok az eddig Amerikával baráti viszonyban lévő vagy vele együttműködő országok sem, amelyek e fellépést akadályozni próbálják.
Franciaország: A Párizst illető igen kemény kritika a könyv egészén végigvonul. Sőt a Barátok és ellenségek című fejezetben Franciaországot nem csupán az USA riválisaként, hanem egyenesen ellenségeként kezelik a szerzők. Azzal vádolják a gallokat, hogy nyíltan szembehelyezkedtek a terror elleni háború politikájával, lefizették volt gyarmataik döntéshozóit, nehogy az ENSZ-ben Amerika érvényesíthesse akaratát, megfenyegették Kelet-Európa új demokráciáit, mert Amerikát támogatták, és hathatósan szétzilálták a NATO-t. Franciaországot és Németországot hálátlansággal vádolják a könyv írói, mivel most, hogy megszűnt a szovjet fenyegetés, és Európában már nincs szükség Amerika oltalmára, szembefordulnak volt szövetségesükkel (az iraki háború ügyében legalábbis). Az európai integrációról egyértelműen úgy vélekednek, hogy amennyiben Párizs akarata érvényesül, az államszövetség Amerika új „ellensúlya” lesz majd, nem pedig szövetségese. Frum és Perle éppen ezért javasolja: bátorítani kell azokat, akik Európa francia víziója ellenében foglalnak állást az unióban. Ez semmi jóval nem kecsegteti az EU kisebb, gyengébb országait: „Arra kell kényszerítenünk az európai országokat, hogy válasszanak Párizs és Washington között. […] A sündörgő francia elintézi a kérdést annyival, hogy biztosítja a többi európai ország kormányát, hogy mindkettőnek [az európai és a transzatlanti védelmi szövetségnek is] tagjai lehetnek. Tennünk kell arról, hogy megértsék: nem lehetnek.”
Kína és Oroszország: A szerzők Kínával továbbra is jó viszonyt tartanának fenn, de sürgetik, hogy riválisként tekintsen rá az amerikai politika. Pekinget továbbra is a szabad kereskedelem révén látják megregulázhatónak és demokratizálhatónak, ugyanakkor szívesen látnának szorosabb védelmi együttműködést Japánnal és Ausztráliával Kína ellenében. Oroszország más tészta. Putyinnal kapcsolatban meglehetősen bizonytalanok a szerzők: „még mindig nem egészen tudjuk, ki is ő”. Mivel Moszkva nem támogatta az USA iraki invázióját, és Iránnak jelentős mennyiségű fegyvert szállít, Frum és Perle szimbolikus büntetőintézkedéseket követel Moszkvával szemben: először is azt, hogy zárják ki Oroszországot a világ legfejlettebb ipari államait tömörítő G7-ek klubjából. Szükségesnek látják, hogy felfüggesszék Moszkva meghívotti státusát a NATO-csúcsokon, és elérkezettnek látják az időt a csecsenföldi atrocitások határozott bírálatára is.
Végül vizsgáljuk meg a könyv Palesztinára vonatkozó megállapításait Jaszin sejk minapi likvidálásának tükrében.
Palesztina: A palesztin állam létrehozásával kapcsolatosan elég egyértelmű a szerzők álláspontja, mivel úgy vélik, ilyen államot nem kell létrehozni. Azzal érvelnek, hogy Izrael nem fogadna el a szomszédságában olyan államot, amely nem nyújt meggyőző biztosítékokat arra nézve, hogy területén nem működnek majd terrorszervezetek. Az új palesztin állam azonban aligha adhat ilyen garanciát, amíg el nem pusztítják az Iszlám Dzsihádot, a Hamászt és a hozzájuk hasonló többi szervezetet. Mivel ezek a csoportok népszerűek a palesztinok körében, az új államnak külső segítségre lenne szüksége az ellenük folytatott harchoz, nevezetesen Amerikára. „Amennyiben az új állam azelőtt jönne létre, hogy ezeket a terrorcsoportokat elpusztítanák, titkos és nyílt amerikai rendőri és katonai segítségre lenne szükség ahhoz, hogy meg tudja magát védeni saját népe ellenében” – szól az érvelés. Nyilvánvaló, hogy ha Amerika ódzkodik ezeknek a szervezeteknek az erőszakos felszámolásától, akkor másra kell bízni a feladatot – amennyiben mégiscsak szeretnénk független palesztin államot Izrael szomszédságában. (A könyv egyébként hevesen támadja a mű születésekor még életben lévő Jaszin sejket is.)

Offenzíva a kivonulás előtt

A fent leírtak ismeretében nem nehéz belátni, hogy a befolyásos szerzők érvelése egyike volt azoknak a hivatalos washingtoni jelzéseknek, amelyek engedélyt jelentettek Izrael számára a Hamász szellemi vezetőjének „kilövésére”. Ezek a jelzések felértek Amerika jóváhagyásával ahhoz, hogy Izrael a megszállt területek elhagyása előtt offenzívába kezdjen a palesztin szervezetek ellen. Az offenzíva célja e csoportok teljes megsemmisítése. (A Fehér Ház igen visszafogott reakciója a Hamász-vezér likvidálására csak megerősíti e gondolatmenet helyességét.)
Végezetül nem árt leszögezni, hogy a könyvben leírt javaslatok közül jó néhány nyilvánvalóan az AEI tervezőasztalán marad. Mivel azonban a Bush-kormányzat két igen befolyásos tanácsadójáról, mi több, főideológusáról van szó, hiba lenne a művet csupán annak tekinteni, aminek első olvasatra tűnik: az amerikai katonai fölénytől megrészegült neokonzervatívok víziójának. Nehogy későbbi (kései?) kifogásainkat e politika következményeivel szemben azzal intézzék el: ők megmondták előre…