Hogyan legyél humoralista

Hogyan lehetnénk udvari bolondok, ha szétzüllött az udvar, ha a kertben sétáló pávákat megsütötték az unatkozó biztonsági emberek, ha az öreg kertész masszázsszalont nyitott, ha csak a szökőkút kifizetetlen vízdíjszámlái gyűlnek a leszakadt ajtajú levélszekrényben? – Kovács Imre Attilának, a humoralista estjének – amúgy is hosszúra nyúlt – bevezetőjét, fokozódó bosszúszomjjal, hogy még mindig nem én következek, ezúttal Federico García Lorca szemelvényrészletével „fűszerezem”.
Veszendőben a spanyol kertek. A nyírt és szimmetrikus angol park lép a helyükbe. (…) A költő belső bomlást érez (…) végighúzza kezét a fején, érzi, haja sincs már, szomorúan széttárja a karját és észreveszi kifényesedett kézelőjét. (…) Az isteni szomorúfüzek kiszáradtak… Csak a ciprusok, e csökönyös romantikusok őrzik még a kert régi szüzességét. (…) A vadvirágok összekeverednek az előkelő és arisztokratikus kerti fajtákkal.
Ez a kert most már hamarosan eltűnik. El kell söpörni a múlt századok műveit. Szomorú… A gáláns ünnepségnek vége. (…) A tó megvakult, s az egykori nagyszerű családok leszármazottai egy éhes napon megsütötték és megették a hattyúkat. A maiak már más hattyúk. (…) Ez már visszavonhatatlan! Először a nimfák tűntek el, azután a márkik és az abbék, most talán majd a költők is meghalnak…
(Gyorsan ide egy Hamvast.) (…) A szent hely ég, és félezer év dörög el fölöttünk, amíg újraépül. A szent hely, a közös élet szent köre, a Temenos ég. A sötét nemzedék betört (Ortega is, mint Lorca… az azonos viaszt… Alpári ez részemről, olyan tömeglény „poénkodása”, mint akikről ippeg tömegükben – szó van.) A sötét nemzedék betört és felgyújtotta a szent helyet (csinált magának). A királyoknak és nemeseknek és államférfiaknak és papoknak és bíráknak és művészeknek el kellett hagyniok. Azóta az élet a szent körön kívül van: szennyes és megszenteletlen.
Nincs középpont, nincs fő, nincs méltóság – csak felhalmozott zsákmány, összeesküvés. Nincs felelősség, csak érdek. Tanácstalanság. Az elhatározást az istenektől szokták kérni, amikor veszély volt és kétség, mindig a népek Delphoija mondta meg, mit kell tenni: a középpont a felelős fő, a Hatalom, az Úr. Minden Delphoi elveszett. A Temenost lerombolták.
Itt a veszély és a kétség, és nincs elhatározás, nincs irány, nincs cél, nincs út, csak támolygás, zavar, tévedés, szégyen, nyomor, szegénység, rémület, gond, bűn, gyalázat. Mindenki, aki valamit tudott, aki valamit ért, aki valamit mert, aki valaki volt, elrejtőzött. (…)
A szent kört már csak egy ember őrzi: a költő. Nem tudni, a királyok, papok, hercegek, katonák, művészek megkérték arra, hogy maradjon, vagy a feladatot maga vállalta; vagy csak utolsó volt, s mikor mindenki eltávozott, így szólt: kitartok. Vagy végül ő is elmegy, s a Temenost nem lakja s nem őrzi senki.
Bolondok lehetünk, de nincs udvar, etikett, menüett, pukedli, paróka, kecs és báj, hová rontsunk hát be harsány hangon, lábítós nagydobbal – már magam sem tudom, honnan megint KIA? Esetleg (rontsunk be) abba a bedeszkázott ablakú és lelakatolt hátsó udvari bódéba, ahol a walesi árvák és szüzek csontjait tartották eddig? (S ne higgye senki, hogy a 60-as évek végétől dívó szolid diktatúra múltán borongok, példám nem erről szólt. Ha kár – habár? –, az garantáltan megvolt.)
Nem vagyunk már alattvalók, és ezért bolondok sem tudunk lenni, leszünk vándorprédikátorok, szárazföldi vadevezősök, ingyen szónokok, mezítlábas filozófusok. Régebben meg lehetett elégedni az irodalomtörténettel, amely azt mondta, hogy a költő a nemzeti szellem kifejezője. Hiszen régebben a költő tényleg és csaknem semmi más nem volt, mint kifejező. Bár nem mindig, de igen gyakran politikai lény, aki vagy osztály vagy réteg vagy a nép világát fejezte ki. A kifejezést a következőképpen értették meg: a szellem, a kép, az érzés a nemzetben készen adva volt, a költő szavakat talált hozzá, és a népet megértette önmagával. Amennyiben újat talált mondani, csak az adott valóság kifejezése lehetett.
Ha a nép, az idő, az osztály forradalomra hajlott, a forradalmat, ha elnyomták, az elnyomást, ha elbukott, az elbukást, ha remélt, a reményt költötte meg. Mindig azt és csak azt, ami volt. A költő kifejező volt. Aztán a pszichológia korszaka következett, s a költőt is pszichológiával magyarázták. A politikusból zseni lett. A pszichológia elválasztotta a közönséges embert a tehetségestől, és a tehetségnek fokozatait kutatta. A nagy tehetség volt a zseni. Megközelítése úgy történik, hogy megértik. Ha tudják. Egészen sohasem lehet, mert a zseni minőségben más, mint a közönséges ember. A költő magasabb pszichológiai kvalitás. (…)
Ezeknek az elméleteknek nem az a bajuk, hogy ügyefogyottak és fantáziátlanok és ostobák és naivak és esetlenek és hamisak és primitívek és avatatlanok. Mert kégségtelenül kivétel nélkül azok. Egyetlenegy sem érti közülük, hogy mi a költészet. Mindegyik passzív aktusnak fogja fel: kifejezésnek, pszichológiai kvalitás eredményének, átélésnek, sűrítésnek, kultúrateremtő tényezőnek. Éppen ezért ezekben az elméletekben nem lehet és nem is szabad mást látni, mint a be nem avatott tömegember hiábavaló próbálkozását, hogy a költőt megértse… éppen azt nem akarják észrevenni, ami az egyedüli fontos: a költő aktivitását.