Március, Petőfi

Úgy szoktam ünnepelni március 15-ét, hogy Petőfi-versek jutnak eszembe. Ha akarom, ha nem. Magyar sem akartam lenni, mégis az lettem. Már régen magyar voltam, amikor tudatosult bennem, hogy magyar vagyok. Sokáig nem is értettem Petőfi Magyar vagyok című költeményének azt a részét: „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! / Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog.” Boldogan mondogattam, hogy „legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területén. […] Van rajta bérc, amely tekintetet vét / A Kaszpi-tenger habjain is túl, / És rónasága, mintha a föld végét / Keresné, olyan messze-messze nyúl.” De a szégyen sehogy se fért a fejembe. Talán még olyan kicsi voltam, hogy nem volt alkalmam szégyenkezni magyarságom miatt.
Ma már értem Petőfit, s arcom szégyenben ég. A magyar írók most úgy ünnepeltek, hogy kettéváltak. Hivatalosan is deklarálták azt, ami többé-kevésbé világos volt, hogy tíz–tizenöt éve permanens acsarkodásban élnek.
Szégyen, hogy magyar vagyok. Nem örülök, hogy ilyen pályatársaim vannak. Jobban szeretnék argentin lenni. Mondjuk például Borgessal találkozhattam volna az utcán. Valószínűleg csak messziről néztem volna. Ahogy növekszik lelkében a délután. Ahogy belép az Argentin Írók Szövetségébe, jót ebédel az egyik nemzeti hősről elnevezett étteremben, a hangszóróból halk tangó szól, közben egy vers készülődik benne, még csak egy sor van meg, az nem hagyja nyugodni:
„Meghalhat egy sereg? Egy kard?” Egyelőre nem jut tovább. Otthon talán befejezi. Fizet, majd bezárul mögötte a múlt századi palota díszes vaskapuja.
Hazaérve azonban nem verset ír, hanem felszólítja az elnököt, határolódjon el, mert különben… Nem, nem tudom elképzelni.
Borges a verset folytatja: meghalhat-e egy sereg? Egy kard?
Nem, nem halhat meg. Nem hiszem, hogy volna két embernél több az országban, aki ne találta volna gyomorforgatónak a Tilos Rádió kereszténygyalázását, mégis pillanatokon belül túllépett rajta a média. Ha mindez nem történik meg, akkor nincs tüntetés, nincs zászlóégetés, nincs „írószövetségi ügy”.
Én már annyiszor ki- és beléptem az írószövetségbe, hogy fel sem tudom sorolni. A Fiatal Írók József Attila Körét (FIJAK) is beleértve ezzel telt fiatalságom jó része. Nem értettem egyet. Felháborodtam. Kiléptem. Akkoriban még nem volt sajtószabadság, 1980-ban apám a Szabad Európából tudta meg, hogy a FIJAK szentendrei tanácskozásán Nagy Imréről beszéltem, és Kádár János szerepére kérdeztem rá az ’56-os forradalom leverésében.
Nem sokkal ezután az írószövetség választmánya felfüggesztette a kör működését.
Senki nem tiltakozott, nem határolódott el, nem lépett ki. Egy szó nem hangzott el a védelmünkben.
Viszont észrevettem, hogy kezdenek furcsán nézni rám a barátaim. Néhányan meg is fogalmazták: minek hőbörögsz annyit? Fizetnek érte? Nem fizettek, ilyen voltam gyárilag. De nem voltam hülye. Ma is őrzöm Jókai Anna meleg hangú, féltő levelét, amelyben megpróbál lebeszélni egyik kilépésemről. Nem tudott lebeszélni, de később visszaléptem. Időbe telt, míg felfogtam, hogy mindig lenne ok a kilépésre, tehát nem foglalkozom az egésszel.
Forradalmi korszakom elmúlt, tagja vagyok az írószövetségnek.
Fizetem a tagdíjat, havonta kapom az értesítőt a rendezvényekről, évente kétszer-háromszor el is megyek, s mivel olyankor senki nem néz rám furcsán, jól érzem magam e sokat megélt Bajza utcai épületben. Híres írótársamat, aki régen a barátom volt, s aki most látványosan kilépett, viszont nem láttam ott az utóbbi tíz évben. Egyszer még egy antológiát is összeállítottunk hatan, a Csütörtök Esti Társaság versgyűjteményét, Üdvözlet címmel. Ide írom a nevünket, érdekes névsor: Csajka Gábor Cyprian, Csordás Gábor – azóta könyvkiadó –, Lezsák Sándor – azóta politikus –, Parti Nagy Lajos, Szervác József – azóta meghalt –, Tóth Erzsébet. Nemcsak ezért emlékszem e barátra jó szívvel, hanem mert ő írta az egyik legszebb kritikát második verseskötetemről. Egy régi barátról – akkor is, ha azóta elváltak útjaink, vagy éppen azért? – nehéz bármit is mondani.
Másik barátomról, aki miatt az említett író kilépett, még nehezebb szólnom.
„Meghalhat-e egy kard?” – idézem ismét Borgest, ennyi telik most tőlem. Talán mert a részletekbe nem óhajtanék belefulladni.
Inkább emlékezem kicsit. Kezdő költőként rendületlenül az éjszakát jártam barátaimmal, s gyakran feltűnt egy páros: Döbrentei Kornél és Váncsa István. A világ legjobb barátai voltak, nélkülük alig volt pesti éjszaka. Mellesleg Váncsa írta Döbrenteiről az egyik legjobb esszét, azóta sem olvastam róla jobbat. Akkor még irodalomról is írt néha, most inkább a Heti hetesben üldögél, s az országot mulattatja. Döbrentei meg…
Tudjuk.
Ilyen kacifántosak a valahai barátok útjai, s nincs ebben semmi különleges.
Lehet, hogy benőtt a fejük lágya. De az is lehet, hogy most ment el az eszük.
Ellenben a hisztérikus, agresszív felszólításokat soha nem szerettem.
Talán az ötvenes évek látványosan gyakorolt – gyakoroltatott – nyilvános írószövetségbeli önkritikái jutottak eszembe, Déry Tibor, Örkény István és mások szégyenletes pironkodásai, mentegetőzései a bárgyú hivatalnokok előtt, amikor egyik kilépésem alkalmából azt nyilatkoztam Szikszai Károly kérdésére:
„Semmi értelme. Szép csöndben ki fog múlni Jókai Annástul, Nagy Gáspárostul, Parti Nagy Lajosostul. Szándékosan olyan neveket mondtam, akiket szeretek, annak ellenére, hogy pozíciót vállaltak ebben a tipikus bolsevik mentalitású szervezetben” (Élet és Irodalom, 1991. május 31.).
Azóta tizenhárom év múlt el, nem az írószövetség. Amiből éppen most nem fogok kilépni. Magyarországból sem tudok kilépni. Pedig volna hozzá kedvem.