Mi a magyar?

Amikor a Balaton-bizottság megkezdte a Balaton tanulmányozását, nagyon el volt hanyagolva a tó környéke, roppant elmaradottság fölött siránkozhattunk.
A parasztság gőgös, elbizakodott, de olyan tudatlan volt, hogy valóban csodálkoztunk rajta, két évtized alatt hogy tudott így megváltozni. Akkor is mentek már, különösen Veszprémből és Székesfehérvárról a tó mellé nyaralni, de biz az nem volt valami kedves szórakozás. A nyaralók nem kaptak semmit a konyhára. A falusiak nemigen termesztettek többet, mint amennyire éppen szükségük volt, a felesleget inkább bevitték a városokba, a fürdővendég alig kapott valamit. A tó partján minden nyaraló készített deszkából fürdőbódét cölöpökre. Keskeny, hosszú pallóhíd vezetett be a bódéhoz. Nyáron a fürdővendégek gyönyörűségére csak azért is az ilyen helyeken fürösztötték a disznókat, lovakat, teheneket. Ősszel aztán, szüretkor semmi sem volt nagyobb mulatság, mint a fürdőbódékat felgyújtogatni. Tavasszal a fürdővendég csak a kormos fejű cölöpöket találta a helyén. Szüretkor a falvak körül járni valóságos istenkísértés volt. Ilyenkor vágták ki a duhaj legények az országutak, dűlőutak mellé ültetett fácskákat. Hiába volt a fürdőbizottságok minden törekvése, nem tűrték meg az út mellett a fákat, virtusból. A fürdőknek aztán sohasem lett árnyékos útjuk a tó partjára. (…)
A nép szennyes, tudatlan és durva volt. Semmiről sem gondoskodtak. Boruk annyi termett, hogy nem is tudták eladni, halászatra joguk volt. A paraszt tehát reggel lement a tóra, szigonnyal kibökött néhány halat, az volt az ebéd, aztán ivott rá bort. Még a gyerekek is bort ittak. Fenn, a hegyoldalon vizet nem is tudtak adni, csak bort. Úgy pocsékolták a finom csopaki, füredi, tihanyi, révfülöpi borokat, mintha erővel el akarták volna pusztítani.
Különösen Tihanyban volt szörnyű állapot. Nemigen termett ott más, csak bor. Hanem halászni lehetett, amennyi tetszik. Kántás Vendel uram, az egyik tihanyi polgár volt a figuránsom, amikor Tihanyt részletesen felmértem. (…) Kántás Vendel 70 éves korában került olyan sorba, hogy cipelnie kellett a beosztott mérőlécet. Sokat beszélt közben a régi jó időkről. Egész életében sohasem ivott egy csöpp vizet sem, nem is tudta, milyen az íze. De még furcsább ember volt a komája, a hetvenes években falusi bíró. Pocakos, totyafeszes ember volt, de nagyon jó bíró, mert úgy tudott káromkodni, hogy mindenki menekült előle. Ennek az embernek egyszer három esztendeig nem jött le a csizma meg a nadrág a lábáról. Lusta volt lehúzni, nehezére esett a pocakja miatt. Egyszer aztán elkezdett a lába fájni, utóbb nem bírt járni, orvoshoz kellett vinni. Nagyapám, a veszprémi orvos húzta le a lábáról a csizmát meg a rothadt nadrágot. Kapcarongyai teljesen megrohadtak, mindkét lába megüszkösödött, s mivel nem hagyta a lábát levágni, bizony néhány nap múlva meghalt.
Tihanyban az egyik télen nagy hó esett, s olyan hófúvás támadt, hogy nem lehetett a félszigetről kimenni. A tó rosszul fagyott be. Jég már sok volt rajta, hajóval nem lehetett közlekedni, de még a jégen nem lehetett kimenni. Most kellett volna a bort eladni, hogy gabonát, miegymást vegyenek az árán, de most lehetetlenség volt a bort kiszállítani. Valóságos éhínség ütött ki a faluban, pedig minden pincében ezreket érő finom bor volt a hordókban. Ha a kolostor ki nem segíti az éhezőket, bizony tragikus következménye lett volna a hanyagságnak.
De hát utat nem építettek, házuk düledék, bútoruk alig volt, ruhájuk csak az, ami rajtuk van. Hanem balatoni fogast ettek, és rá jó csopaki muskotályt ittak, olyan bort, amit még a háború előtt, de már a „jó” időkben literenként 2-3 forintjával adtak.
Lehetetlenségnek látszott, hogy valaha ezen a vidéken igazi kultúra fejlődjék ki, hogy a fürdővendégek nagy számban keressék fel a tó partját.
Cholnoky Jenő: Égen, földön (1934)