Olasz országimázs

Olaszok természetesen nem léteznek. Az olasz nyelv és kultúra éppolyan fikció, mint például a francia: újlatin rokon népcsoportok élnek viszonylag összefüggő területen, s jóllehet többé-kevésbé értik egymást, azért erre nem minden esetben lehet mérget venni. Az itáliai nemzetállam nagyjából egyidős a magyarral, Garibaldi az övéi számára nem csupán szabadsághős, de egyben országegyesítő is, modern kori európai uralkodónak pedig nem emeltek monumentálisabb mauzóleumot, mint Rómában Viktor Emánuelnek. (Más kérdés, hogy a kedélyes taljánok ezt a világ legnagyobb írógépeként emlegetik.)
Az egységes Olaszország persze olyan fikció, amely eközben virágzó realitás is. A reneszánsz városállamok korában létezhetett firenzei meg velencei identitás, mára mégis visszavetítünk beléjük valami közöset. A XX. század szenzációs olasz filmművészete azonban elbíbelődött azzal, hogy Észak és Dél ordító ellentétét feszegesse: egy milánói munkás meg egy nápolyi halász gazdasági és kulturális szempontból távolabb állt egymástól, mint egy svéd egy osztráktól. És akkor még nem is szóltunk Szicíliáról, az államról az államban: a szigettartomány az amerikai felszabadítókat használta fel arra, hogy nem hivatalos közigazgatást és erkölcsöt vezessen be a régi csenevész és képmutató helyett. A fokozhatatlan szegénység viszonyai között kivajúdott maffiarendszer aztán évtizedeken át uralta az újgazdag Amerikát is, fényesen bizonyítva, hogy a demokrácia erőssége vagy gyengesége a legkevésbé sem pénzfüggő: ott van mód betüremkednie valami másnak, ahol már elviselhetetlen a feszültség a szenteskedés és a társadalmi valóság között.
Mégsem gondolom, hogy az életvidám olaszoknak a vérükben van az öntörvényűség és a korrupció. Hiba volna a felületes Montesquieu uszályába kerülni, aki az éghajlat változásainak tulajdonította az egyes népek jellemének anomáliáit; ugyanakkor azoknak sincs száz százalékig igazuk, akik túlnyomóan a protestáns etikához kötik egy politikai rendszer átláthatóságát. (Ha így volna, globális léptékben Dél-Koreát inkább keresztény latinnak, Japánt meg inkább protestáns indogermánnak kellene tartanunk, amely besorolás első és második látásra is nonszensz.) Az olaszok – hasonlatosan az újgörögökhöz – egy átfogó ókori nagy kultúra lezser helyi utódai, akik kevéssé foglalkoznak azzal, hogy vajon mennyire „korcsosultak el” a talán sosem létezett, esetleg utólag megalkotott eszményhez képest: építészetük, festészetük, de főként az opera műfaja arról győz meg bennünket, hogy a mindenkori jelennek élni ezen az égövön mégiscsak üdvösebb, mint holt civilizációs klisékhez ragaszkodni. Az itáliai életöröm tana persze csak annyira igaz, mint bármely más európai közhely – dominanciákról azonban lehet beszélni. Az olasz konyha, szerelem- és művészetimádat kiáltó ellentétben áll a hosszú története során inkább prűdnek, mint hedonistának mutatkozó katolicizmussal. Az is talány, miként tudott ilyen nyíltan újjáéledni megannyi pogány rítus a Vatikán közvetlen közelében. Kissé távolabb, például a Kárpát-medencében e máig tartó kultúrharcnak sokkal nyíltabb ütközetei és véresebb következményei voltak. S ha elfogadjuk is a kettős kultúra tanát, két évezred alatt vajon a pogány hagyomány nyelte magába a tételes krisztusi vallásosságot vagy fordítva?
Ha az emberben feltételezhetően olasz vér (is) folyik, még nagyobb a zavara. A családi legendárium ugyan anyai ágon csupán a kézenfekvő családnévből (Talián) indul ki, ám aligha alaptalanul. Hazamegyek-e vajon, ha a Canale Grandén vaporettózom vagy a Via Appián kutyagolok végeérhetetlenül? A rög számít inkább vagy az azúr égbolt, amely fölénk borul? Puszta képzelgések vagy atavisztikus álmok, amelyek lankás toszkán tájakra, de a római légiók idejébe röpítenek vissza? S miért érzi úgy a kései vándor a milánói dómban, hogy nemcsak járt, de követ is faragott már itt valaha?
Itália persze olyan fikció, amelyet bármely európai magáénak érezhet és érez. (Plusz a még mindig gyökértelen jenkik, akik vásárolt mannaként fogyasztják a háromdimenziós valódi történelmet.) Már nem küzdünk „csizmaország” eltérő tájszólásaival, már nem próbáljuk közös nevezőre hozni távoli tartományait. Olasz földön alighanem magát az időt sikerült rabul ejtenünk: egyszerre van nagyon régen és tegnapelőtt, s érezni valamit a baljós közeljövőből is. Még úgy emlékszünk, hogy egyetlen olasz templomon sem teljesen ép a vakolat, de már a szemellenzős is látja: a mi panelkommunizmusunkkal rokon itáliai neorealizmus nyomasztóan lekúszott a filmvászonról. Olaszhon a tapintható félmúltban titokzatos módon modern és gazdag ország lett, annak minden előnyével és ellentmondásosságával. Még kibicelő ínyencként elcsemegézünk sajátos médiáján, elszörnyülködünk számunkra igazán soha át nem érezhető politikai kultúráján, furcsálkodunk az általuk békévé oldott fasiszta múlton, de már nincsenek illúzióink, hogy a reneszánsz Appennini-félsziget meddig lesz képes ellenállni a fantáziátlan, uniformizáló globalizmus feneketlen étvágyának. Ők egyelőre nincsenek pánikban: megtöltik a trattoriák teraszait és a túlméretezett futballstadionokat, nyaranta pedig megszállják tengerparti napernyővárosaikat, és országos dugót képeznek soksávos országútjaikon. Még tésztát tésztával esznek, de a szakajtónyi gyerek már ott is a múlté: a hajdan elnyűhetetlen potenciájú digók újabban nagyobb biztonságban érzik magukat agglegényként, a mama szoknyája mellett.
Az ország azonban kétségkívül még megvan, de ha elkallódott is titkon, a sok évezredes múltra visszanyúló országimázs illúziókeltően egyben tartja. Egyes elemeit talán érdemes volna ellopni, lemásolni, de a végeredmény úgysem lenne ugyanaz. Nyugodjunk bele: Itália most már kizárólag önmaga reklámja marad az európai típusú időszámítás végezetéig.