Tavaszi köznapló

2004. március 18., csütörtök
Olvasom Szabó Magda elhatározását: ő is kilép az írószövetségből. Meglepő. Nem a kilépés ténye – a módja. Hogy másként távozik, mint a többi. Egyedül. Másoktól nem befolyásolva. Okot nem említ, de azt jelzi, hogy nagyon átgondolta. És azt is, hogy párizsi elfoglaltsága volt. Bejelentése végén felsorolja számos díját, címét, rangját.
Muszáj volt mosolyognom. Mert a nő döntött, nem az író. Csak asszony tud elköszönni így. A mód azokat idézi, akik késve érkeznek, hogy fokozzák a várakozást. Ismertem egy lányt, ő volt ilyen. Hol öt percet, hol fél órát késett. Bolondja voltam, mindig megvártam. Tudta ezt. Úgy szállt le az 56-os buszról, mintha kitüntetés volna, hogy mégis eljött… Azokat a régi félórákat juttatta eszembe Szabó Magda elhatározása. Mintha azt akarná közhírré tenni: eddig voltak a nyolcvannégyek, most jövök én. Nem azt jelzi, mi a véleménye az ügyről, hanem azt, hogy mi önmagáról. Ha valaki kételkedne ebben, ott vannak a díszdoktorságok, a díjak: meganynyi ékszer ezen a szép asszonyon. Akit szeretek íróként, bámulok máig eleven nőiességéért, ám ezek se feledtetik, hogy külön elhatározása nem kilépés volt, hanem látványos fellépés. Ha úgy tetszik: szereplés. Nem tapsoltam neki.

2004. március 19., péntek
A váci könyvtárból kihoztam Gabriel García Márquez életrajzát, Huntington írását a civilizációk összecsapásáról meg „a” Komlóst. Ez a mandarinarcú férfi rabbinövendékként indult, ávós tisztként folytatta, aztán újságíró lett, és színházi emberként halt meg ötvennyolc évesen.
Nem hittem, hogy a három könyv közül ezt veszem először kézbe. Oka nyilván az, hogy sokat láttam Komlóst egy presszóban a Frankel Leó úton, váltott nőkkel, elegánsan. Meglepett, hogy könyvet írnak róla. A könyv tanulságos. Az ember okul belőle. Összefüggésekre bukkan, meghökkentő véleményekre. Más kérdés, hogy Kertész Péter, a szerző nem tud Komlóssal mit kezdeni. Tisztában van vele, hogy eszes, de azzal is, hogy gonosz, s mintha ma is félne tőle. Ahogy félt Harkányi Endre, aki Komlós színésze volt a Mikroszkóp Színpadon. Rengetegszer megalázta. „Olyan mértékű gyűlölet volt bennem, hogy meg akartam ölni” – olvasom a könyvben. Komlóstól mindenki félt, Hofit kivéve. Hozzá foggal-körömmel ragaszkodott, aki tudta ezt, és zsarolta. Nem pénzért – presztízsért. Mindent megkapott. A rádiókabarés Marton nem nézte jó szemmel a zsarolást. Szerinte Hofi egy primitív sutyerák volt a magánéletben, de ha fölment a színpadra, az csoda volt.
Mikor befejeztem az olvasást, eszembe jutott, hogy Bábolnán mindenki emlegette: Komlós az ÁVÓ-n kétszer is megverte Burgertet, mikor az még nem volt „Burgert”, csak egy ijedt, szabotázzsal vádolt téeszelnök. A könyv nem említi, de kiolvasni belőle, hogy a kor szellemi életének Komlós volt az ördöge. Ahogy az előtte valónak Major Tamás. Van-e a mának is Lucifere? Bizonnyal. Itt jár-kel közöttünk, de senki nem mer rámutatni.

2004. március 20., szombat
Lepencétől Szentendréig a Pilisen át jöttünk. Az út elhanyagolt. A kanyarokban a hegy felől lehullott kövek, vastag ágak: ha két kocsi találkozik, lassítaniuk kell, nem férnek el egymás mellett. Húgom Németországban lakik, s mikor itthon van, mindig megállapítja, milyen értékvesztés, hogy nálunk semmit nem tartanak karban. Igaza lehet. A hegyi út vaskorlátját akkor festhették utoljára, mikor fölszerelték. Olyan ez, mint amikor megvesz valaki egy cipőt, és soha nem bokszolja, soha nem tisztítja. Fele ideig lesz cipő, mint ahogy fele ideig tart minden, ami állami tulajdonban van. S ez azért pimasz dolog, mert beszedik az érte járó pénzt. Ahogy beszedték az államosított bérházakért.
Az egész ország elhanyagolt, szakasztott olyan, mint a többség cipője. Nem véletlenül hoztam a példát. Megnéztem nemrég, mit hordanak a metrón utazók. Ott ültek velem szemben, s a cipők mindent elárultak. Poros, színét vesztett, lógó fűzőjű, félretaposott lábbelik szomorkodtak egymás mellett. Bécsben is megnéztem ugyanezt. Ha valaki kérdezné, mi a különbség Európa keleti és nyugati fele között, azt felelném: tessék megnézni a cipőket. Mindent elmondanak.

2004. március 21., vasárnap
Az Arte nevű francia–német tévécsatornán filmet mutattak Sevilláról és arról, mint változott meg a város helyzete 1640-től, amikor a spanyol király hadat üzent Franciaországnak. A háborút elvesztette, az ország nagyhatalmi státusa megroppant. Amerikából sem jött már annyi nemesfém, mindezt mégis ellensúlyozta művészetük sok-sok csodája. Ekkor ismerik meg Európában Velázquez nevét, ekkor kezdik fordítani németre, angolra, franciára a Don Quijotét, és ezután írja meg Don Juanját a spanyol kultúrába szerelmes Moliére. Kiderül, hogy a gyöngülő gazdaságot képes ellensúlyozni a virágzó művészet, a sok eredeti tehetség.
Nálunk ezt nem értik. Az eltelt tizenöt évben se értették: nincs tér, nincs biztatás, nincs hozzávaló atmoszféra, hogy művészeink megmutassák, mire képesek. Ócska szekértáborharcok folynak, szellemi Sancho Panzák szamaragolnak a nevesek nyomában, és kiáltozzák: „Én is, én is!” Vannak aztán az ellendrukkerek, akik többnyire bábfigurák, mint Tamás Gáspár Miklós, aki egyszer egy interjúban visszakérdezett: „Mondja meg, akar itt valaki igazán nagyot alkotni? Vannak itt még ambíciók? Fel fog valaha épülni még egy olyan mű, mint a chartres-i székesegyház? Ez valószínűtlen. Teljesen valószínűtlen.”
Lehet, hogy az. S miért? Mert magyarjaink elhallották Móricz intését, aki azt mondta: „Ne politizálj – építkezz!” Ma az alkotók nagy része politizál, és szép lassan megszűnik alkotó lenni. Nyekk!

2004. március 22., hétfő
Riportút Esztergomba. A Sándor-palota sorsa érdekel, amely még így, düledezve is szebb, mint az előző hatvan év „palotái”: a pártházak, a szakszervezeti üdülők vagy a hipp-hopp gazdagok villái. Az ok? A XVIII. században nem foglalkoztatta az írástudókat és az építészeket a „fejlődés”, amit szitokszónak tartok, mert ennek nevében vertek szét mindent, ami állandó. Szétverték vagy sorsára hagyták, mint ezt az épületet. Sándor Móric is lakta, az ördöglovas. Egy ilyen figurából máshol attrakciót csinál a turizmus. Nálunk az útikalauzból is kihagyták. A Panoráma kiadó 1977-es könyvében egy kukk sincs róla, de nem sikerült becsempészni a Frigoria kiadó 2003-as produkciójába se. Bizonnyal szégyellik, hogy a barokk ház csaknem összedől. Úgy vannak vele: minek mutogatni? Én meg azt mondom: kötelező legyen megmutatni. Lássa mindenki, mit tett ezzel a várossal az előző hatvan év. Ha turistairodám lenne, országjárásokat szerveznék, hadd lássák az emberek, mi pusztult és mi ment tönkre a „szocializmusban”.
Mutatja a tévé: rakétákkal lelőttek egy 68 éves, nyomorék palesztin sejket, aki épp elhagyta a mecsetet ima után. Az akció a zsidó állam gyöngülésére utal. Vastag miniszterelnökük, aki mindig sarkosan lépdel, lássék rajta, hogy erős és elszánt (a járásmódot nyilván amerikai koreográfusok tanácsolták), ez a Saron mintha elvesztette volna magabiztosságát. A Hamász-vezető meggyilkolása után papírról olvasta álláspontját, és az remegett a kezében. Nagy változások várhatók arrafelé.

2004. március 23., kedd
Sanghajnak hatvanmillió lakosa van. Most, amikor már hatezer külföldi cég üli körül a húsosfazekat, a nemzetközi tévéállomások is kezdenek nyüzsögni Kínában. A szpíkereik hangsúlyaiban még mindig bujkál némi gőg, de egyre csendesebbek. Azt viszont nem értik, hogyan adhatták a városépítés esztétikai irányítását egy szobrász kezébe, aki (micsoda botrány!) hagyományos szobrokat mintáz. Zang Yungnak hívják ezt az embert, aki elmondta, hogy modernizáció ide vagy oda, a város nem veszítheti el régi karakterét. Ha ennek bármi jelét látja valahol, tesz róla, hogy abbahagyják.
Nálunk elképzelhetetlen az ilyesmi. Budapest vezetői ahhoz a férfihez hasonlók, aki fel tud izgatni egy nőt, de örömet adni már képtelen. Egy hajlottan járó, rossz mosolyú, indolens embert látok tizen-egynéhány éve ugyanabban a székben, aki folyton izgat, de egyéb semmi.