n Csontos
a ezt a második ciklust is kitöltöm, akkor tíz évvel Kecskemét lesz az a város, ahol a legtovább tartózkodtam folyamatosan. Ezt semmiképp nem hittem volna tizennégy éve, amikor a nyugalomba vonuló joviális Lendvay direktor úr biztatott: pályáznék igazgatónak. Akkor azt hittem, viccel. Alapvetően nem vonzott soha semmilyen hatalom. Engem apám az ellenállásra nevelt.” S hogy miért éppen itt? A direktor szerint „Kecskemét nem hasonlít se Szegedhez, se Berlinhez, se Szentpétervárhoz, se Pest-Budához, de éppen a színháza mindezekből hordoz valamit. A misztikus pesti hét évem után a Nemzetiből éppen a megfelelő tempóban jöttem át ide. Petőfi nálunk, odahaza gyermekkoromat meghatározó fő regényhősnek számított, egész baráti körével együtt, s jó lenne hinni, hogy Kecskemét az ő városa. Mindenesetre a restauráció korában játszódó Előre hát, fiúk! plakátjára kiírtuk: Éljen a forradalom! Éljen Petőfi városa: Kecskemét! Aztán szerencsére nem jártunk úgy, mint Petőfi majdnem a kisújszállási választáson, illetve az észak-olaszországi rebellisek a színdarabunk végén délen. Őket ugyanis agyonverték” – emlékezik az igazgató.
Ha a Bodolay-biográfiát tanulmányozzuk, nyilvánvaló, hogy nyugati érdeklődése mellett van határozott keleti (orosz, lengyel) orientációja is. Rögvest megragadjuk az alkalmat, hogy megérdeklődjük: szerinte van-e esély az új európai felállásban a Közép-Európa-mítosz túlélésére. „Mindenkor többféle Közép-Európa volt. Az elmúlt évtizedekben olykor mi is rendszeresen lekeleteurópaiztuk magunkat. Nekem itt, középen mindig a haladás megszállottjai tetszettek igazán, bármely korban. Mindez a nyugati Byron óta Petőfi romantikus Alföldjén is érvényes, azóta is. Legalábbis a jobb, északkeleti »dekabrista« körökben és a déli, görög szabadságharcokban, ahol Byron befejezte. Botrányos és szomorú, mennyire nem ismerjük még a lengyel sorstársak történeteit sem. Pedig az észtek, lettek és litvánok éppúgy velünk vannak, mint a reformáció korabeli hollandusok. Kis nemzetek művelt Európája a délibábos ábránd, amely még 1956-ban is történelmi hellyé tudott tenni néhány kereszteződést a Nagykörúton. 1968 és a lengyel 1980 nekem ugyanerről szólt. Pedig 1973 óta gimnazistaként tudható volt: alapvetően egy egész ország kussol. Ezt Ady a huszadik század elején a Debrecen–Nagyvárad–Párizs–Pest négyszög felől már mind láttatva látta.”
Ha már az anyakontinensről cseréltünk eszmét, nem árt föltenni azt a kérdést sem Bodolay Gézának: lehet-e „a homokon” világszínházat csinálni. „Csak azt érdemes. Mindig és mindenhol. A kulináris színház lehet talán bájos, de nem Színház. Bulgakov is mindig nagybetűvel írta. Hevesi Sándor éppúgy mindig világszínházat csinált, mint Németh Antal, akit épp Kecskemétre üldöztek a végén, s innen aztán még tovább. A XX. századi német Hacks meg így költötte tovább a XVIII. századi Goethét: »Vidék, vidék… Nem bánt e szó. Bár gyakran éllel hallható. / Mundérvásárhelyről is elmondták régen: unalmasabb hely nincs a földkerekségen.« Ezt a műkedvelő dalköltő mondja a színidirektornak, mielőtt saját zengeménye előadásába kezd. Lám, a korok és korszakok alapvetően nem változnak. Amerika is csak annyival vidékiesebb, hogy ott szinte egyáltalán nincsen színház.”
Ezek után érthető a kíváncsiságunk, vajon mi a speciális Kecskemétben. „Például az, hogy van színháza. Nem is akármilyen. Ha anno a Helvécia nevű földterületért kapott pénzből a városatyák nem építenek a salzburgi Landestheater mintájára színházépületet Katona József szülővárosában, akkor most nem tervezhetnénk teljes elánnal a százkilencedik évadot. Ferenc József emléktáblája az előcsarnokban meg végül is elfér a felújító megyei tanács műmárvány táblája mellett. Itt sokkal fontosabb a színház, mint Európa sok más táján. Meghatározóan van jelen a város központjában. Engem mindig meghat, amikor valódi érdeklődés kíséri színházi erőfeszítéseinket. Márpedig Kecskeméten nagyon gyakran ez a helyzet. Az ország legjobban működő színházi háttere bennünket segít: a műszak, a világosítók, a hangosítók, a varrodák. Ugyanakkor mindenki tudja: mindannyian azért vagyunk itt, hogy a színészek a közönség előtt játszhassanak. Ezt tesszük. És bár vannak érzelmeink, alapvetően ez mégsem érzelmi kérdés, hanem feladat. A megfelelés mindig ennek szól, nem a külső elvárásoknak” – összegzi Bodolay direktor.
***
Kurázsi mama és gyermekei
A harmincéves háború sokszor harminc éve volt, de hát a történelemnek ez is csupán sóhajtásnyi idő. Bertolt Brechtet meg amúgy sem a konkrét históriai helyzet érdekelte, hanem a példázat. Ráadásul kommunista szemüvegen át, ami még akkor is torzítja a látványt, ha a drámaírói tehetség keresztüllép az ideológián. De hát Brecht korántsem akart átlépni azon – inkább ő maga próbált ideológiává lenni. Megelevenített, „megfilmesített” prekoncepció, de akkor is csak prekoncepció. A XXI. század embere hovatovább nem is érti, miért hozta izgalomba az európai színházművészetet ez a lombikban kotyvasztgató munkamódszer – ha azt gondolták, hogy a munkások effélét éreznek és gondolnak sajátjuknak, az a legnagyobb értelmiségi tévedések közé tartozik. A nagy formátumú blöff is csak blöff – s idő kell, amíg erre rácsodálkozunk.
Zsótér Sándort visszatérően foglalkoztatja Brecht: a Vígszínházban a Kaukázusi krétakörrel, Kecskeméten a Kurázsi mamával kísérletezik. Nem zárható ki, hogy csupán személyes indíttatásból: éppen a felkínált színházi lombikvegyészet, nem pedig e darabok eredeti üzenete érdekli. A Kurázsi mamában például elsikkad nála a háború embertelenségét pedzegető közhelyes hagyomány, s nem tudunk meg újat a háborús pszichózist fenntartó hazug kommunikációs gépezetről sem: a rendezőt kora gyermekeként jobban izgatja, vajon meddig hatolhat el végletes körülmények között az üzletemberi kockázatvállalás. Nagy szerencséje, hogy van olyan címszereplője Vörös Eszter személyében, aki az elidegenítő játékstílus fátyla alól kikandikálva is képes élettel telíteni a halva született koncepciót. Ezenkívül néhány olyan meggyőző jelenete van az előadásnak (főképp Balogh Erika és Makranczi Zalán jóvoltából), amely esetleg igazolhatná a darabválasztás létjogosultságát. Amúgy a kecskeméti „háborús tudósítás” a vígszínházi kísérletnél is feledhetőbb. Talán még nem döbbent rá a színházi szakma, hogy másokkal együtt Brecht is visszavonhatatlanul múlt századi szerző lett…
***
Páros portré
Danyi Judit igazán nem panaszkodhat alulfoglalkoztatottságra a kecskeméti színházban: egymás után alakítja a főszerepeket. Mint mondja, elsősorban a sokszínűségnek örvendezik: egy színésznő számára nincs nagyobb boldogság, mint ha naivától tragikáig, erotikus kisugárzású polgárasszonytól prostituáltig mindent eljátszhat. A széles repertoárba tartozhat a komédiázó Malacbefőtt újgazdag karaktere vagy a kaméliás hölgy csakúgy, mint a mostanában próbált Mima, a Vörös malom hősnője. Molnár Ferenc ezt a női alakot úgy írta meg, mint egy bábut, akit arra programoztak, hogy egy tiszta embert megrontson. A színésznőnek kétgyermekes családanyaként sem okoz gondot a ledér szerepek megformálása. Nem függ össze a kettő – mondja határozottan. Kecskemétet azért kedveli, mert nem érez a publikum részéről semmiféle távolságtartást. S ugyanezt az elfogadottságot és szimpátiát tapasztalja a társulat részéről is: az itt töltött fél évtized során sikert sikerre halmozott. A Radó Vilmos-díjat még a legendás színigazgató életében megkapta, háromszor lett az év színésznője, a közbeeső évben pedig a Domján Edit-díjra tartották méltónak. Férje, Hegedűs Zoltán ugyancsak a társulat tagja: klasszikus színész házaspárként megadatott nekik, hogy egy városban játszhassanak. Ez nem elhanyagolható szempont, hiszen kicsik a gyerekek, csakis így lehet összetartani a családot. Fanni és Dániel még nem is igazán fogták fel, miért ismerik fel lépten-nyomon aput és anyut az utcán…
Makranczi Zalán miskolci születésű, és a Nemzeti Színház (manapság: Magyar Színház) akadémiáját végezte el. A vizsgaelőadás alapján szerződtették Kecskemétre, ahol immár a harmadik évadját tölti. Saját bevallása szerint a vidéki színházak közül mindig ezt preferálta, a régi gyakorlatot pedig, hogy a színi pályát vidéken kell kezdeni, üdvösnek tartja. Nemcsak azért, mert az új közösség, az új partnerek megpezsdítik az embert, hanem azért is, mert mindenféle minőségben folyamatosan helyt kell állni: előfordul, hogy egy címszerepet követően statisztának osztják be a pályakezdő színészt, s azt is meg kell csinálni. „Segít ez a rendszer, hogy ne szálljon el az ember” – fogalmaz. A király meztelen című darabban Krisztiánt, a kanászlegényt alakította, a Spiró-féle Liliomfiban meg az átváltozóművész vándorszínészt. Most Molnár Ferenccel küzd, aki szerinte lenyűgöző könnyedséggel kezeli a legtragikusabb helyzeteket is, s meggyőződése, hogy miként vannak Shakespeare- és Csehov-színészek, lenniük kell speciális Molnár-színészeknek is. Nagy élmény volt Zsótér Sándorral dolgoznia, s a különleges színészvezetésű rendezőt kötelező kurzusként ajánlaná minden kollégájának: olyasmiket hoz ki az emberből, amiket nem is sejtett. Más vonatkozásban Moór Mariannától tudott mostanság hasznos fogásokat ellesni a Fényes sellő című Pozsgai-bohózatban. Szeret Kecskeméten élni és játszani – mint mondja, hiába dolgoznak szinte éjt nappallá téve, itt még van idő megélni a dolgokat, megállni, elmélázni…
origo.hu
Orbán Viktor: Isten veled, Mester! – fotó
