Egy idézettel kezdeném: „A zsidókat a vasút elszállította Treblinkába, Auschwitzba vagy bármely más célállomásra, amennyiben a vasúti szállítást kifizették, ennyi és ennyi pfenniget kilométerenként. A díj a háború idején változatlan maradt, a 10 év alatti gyerekek fél áron, a 4 év alattiak ingyen utazhattak. A viteldíj egy útra szólt. Az őröknek retúrjegy kellett.
Akinek fizetnie kellett, ugyanaz az ügynökség volt, amelyik a vonatokat rendelte, tehát a Gestapo, Eichmann irodája. Mivel finanszírozási problémák voltak, a Reichsbahn, a birodalmi vasút beleegyezett a csoportos kedvezmény megadásába. A zsidók deportálása ebből a szempontból tehát úgy zajlott, mint egy kirándulócsoport utaztatása, akik csoportos kedvezményt kapnak, ha megfelelő számban utaznak; a minimum 400 fő.
Ezenfelül, ha a kocsik rendkívüli módon beszennyeződtek, ami ugyebár előfordulhatott, nos, akkor a vasút benyújtott egy kiegészítő számlát. A Közép-európai Utazási Iroda bonyolította ezeknek a tranzakcióknak egy részét, s a jegyek, számlák kiállítását, vagy ha kisebb szállítmányról volt szó, azt az SS intézte.
Az említett utazási iroda ugyanaz volt, amely a megszokott hétköznapi utasokkal is foglalkozott? Pontosan. A Közép-európai Utazási Iroda intézte a zsidók elszállítását a gázkamrákba, a vakációzók szállítását választott üdülőhelyekre. Ugyanaz az iroda, ugyanaz az elintézési mód a számlákkal, mindennel. Nem volt semmi különbség? Egyáltalán nem. Mindenki úgy végezte ezt a munkát, mint a többit. Mintha a lehető legnormálisabb feladatot hajtotta volna végre.” (Iskolai emléknapok – A holokauszt áldozatainak emléknapja; oktatási segédlet, az Oktatási Minisztérium 2001. márciusi kiadványa.)
Négy évvel ezelőtt a Parlamentben emlékeztünk meg a holokauszt áldozatairól, a holokauszt emléknapjáról. Akik ott voltunk, hallhattuk Mádl Ferenc elnök úr köszöntőjét, Schweitzer József főrabbi szavait, s emlékszünk rá, hogy a felsőházi teremben arról a szószékről, ahonnét fél évszázaddal ezelőtt a zsidótörvények meghozatala mellett érveltek a szónokok, pontosan arról a helyről hangzott el először a parlament történetében, először a Magyar Köztársaság történetében héber nyelven a gyászima, a kaddis. Akik ott voltunk, éreztük, tudtuk, hogy valami fontos dolog történik. Európa számos országában megemlékeznek a holokausztról, az auschwitzi tábor felszabadításának januári évfordulójához kötve ezt a napot. Mi, amikor megalkottuk a holokauszt-emléknapot, egy magyar vonatkozású dátumot kerestünk, április 16-át. Ezen a napon kezdték el az akkori történelmi Magyarország területén először gettóba zárni zsidó honfitársainkat. Nem akartuk, hogy a világtörténelem egy távoli zugához, egy kisvároshoz kötődjék az emléknap, mert az a meggyőződésünk, hogy a holokauszt a magyar nemzeti történelem része. Magyar embereket öltek meg, ők a mi halottaink. Magyarok voltak azoknak az intézményeknek a vezetői is, amelyek közreműködtek a gyilkosságban. Nem mentség, csak magyarázat, hogy mindez nem fordult volna elő, ha Magyarországot nem szállják meg a németek.
Egy felnőtt ember attól felnőtt, hogy szembe tud nézni saját hibáival, saját bűneivel. Egy nép is akkor lesz felnőtt, ha nemcsak dicsőséges pillanataira büszke, hanem a hibáival, a gyengeségeivel, a bűneivel is őszintén szembesülni tud.
Azt gondolom, Magyarország ebből a szempontból felnőtt. Nem azért alkottuk meg a holokauszt emléknapját, hogy bűntudatot keltsünk a felnövekvő fiatal generációban, hanem azért, hogy felelősségérzetet ébresszünk. Nincs más reményünk, csak ez; a gépek elárulnak minket. A holokauszt talán a legvilágosabb szimbóluma annak, hogy az a naiv várakozás, amely a huszadik század elején eltöltötte Európát, az, hogy majd a gépek javítják az életünket, kevesebbet kell dolgozni, nemesítik a társadalmat, ilyen módon fordult a visszájára. A modern technológia, az üzemszerű szervezés, a gépek, ha találkoznak az emberben élő gonoszsággal, minden korábbinál borzalmasabb dolgokra képesek. Nem a gépek fognak megmenteni bennünket. Csak abban bízhatunk – s talán a jelenlévők nem értik félre, amit mondani akarok –, hogy a holokauszt emléknapja nem vagy csak félig a múltról szól. Az áldozatok előtti méltóságteljes főhajtás, az emlékezés csak az egyik fele. A másik, sokkal nehezebb a jövőre vonatkozó feladat. Csak abban bízhatunk, hogy a fiatalok, a gyerekeink, a tanítványaink lelkében, minden egyes korosztály lelkében újra és újra felépítjük azt a gátat, azt az erkölcsi védfalat, azt a tartást, amelyik világossá teszi a parancsot: állj ellen a gonosznak! Keresd a kiutat akkor is, amikor látszatra nincsen, ne fogadd el, hogy parancsra tetted. Csak ez véd meg bennünket, semmi más. Nem az volt a szándékunk, hogy kiállítások legyenek és szónoki beszédek. Ez is fontos. Ami azonban ma itt történik, ennek csak az egyik fele. Jó dolog, hogy pártpolitikusok egyként ideállnak, de ez csak szükséges támogató környezet ahhoz, hogy megtörténjen a lényeg: egy osztályteremben jöjjön össze huszonöt fiatal ember, és találkozzanak valamivel, ami a lelkükbe, a szívükbe ég. Olyan élményt kapjanak, amelyet megjegyeznek, megőriznek egész életük során. Nem az volt a célunk, amikor a holokauszt emléknapját létrehoztuk, hogy legyen egy plusz történelemóra. Nem azt kell tudnia egy fiatal embernek, hogy hatmillió áldozat volt. A hatmillió áldozatnál sokkal többet jelent egyetlen kislány képe, aki nem érett nővé, akinek nem születtek gyermekei, aki nem lett nagymama, aki ma nincs itt közöttünk, mert megölték. Ha ezt a képet megőrzi magában, az sokkal nagyobb erőt jelent számára, mint bármilyen történelmi összefüggés, adat ismétlése. És bizony, ha végiggondoljuk, hogy az iskolákban mi történik e tekintetben, akkor őszintén be kell vallanunk, a munkának csak a felét végeztük el. Ebben kinek kisebb, kinek nagyobb felelőssége, teendője még bőven van.
(A beszéd szerkesztett változata)
A sebek olyan mélyek...
Hitler harmadik birodalmát ezer évre tervezték. Egy ezeréves birodalomban pedig minden megoldásnak „véglegesnek” kell lennie. A totális hatalom nem ismer más mértékegységet. Ha gyilkol, országokat, egész népeket akar kiiktatni a történelem folyamából. Ha gyilkol, „hetedízigleni” pusztításra törekszik. Nem elégszik meg a férfiak, az öregek és az asszonyok halálával. A gyermekeknek is pusztulniuk kell, hogy a múlttal együtt a jövő is semmivé váljon.
Hatvan éve, hogy megtörtént, aminek nem lett volna szabad. Azóta kétnemzedéknyi idő telt el. De legalább hetedíziglen fogunk emlékezni rájuk, mert a sebek olyan mélyek, hogy hét nemzedék múlva sem felejthetjük őket.
