A jó demokrata

Litván György közel harminc esztendeje tevékenykedik jobb ügyhöz méltó buzgalommal a magyarországi polgári radikalizmus rehabilitálásán. Így várható volt e munka betetőzéseként a mozgalom emblematikus figurájának, Jászi Oszkár életrajzának megjelentetése.
A könyvet nem szabad klasszikus életrajzként felfognunk – a szerző sem annak szánta –, inkább a hitviták korában divatos apologetikus irat az. Amit nyomatékosít, s egyúttal az egész írás tudományos értékét megkérdőjelezi, hogy lábjegyzetek hiányában nem lehet visszakeresni a citátumokat. A szerző számos alkalommal tanújelét adja zavaró elfogultságának. Miközben Jászi ellenfeleinél – például Gratz Gusztávnál – fontosnak tartja megjegyezni, hogy az illető Tisza István „bámulója”, addig minden kommentár nélkül közli Hanák Péter értékelését – aki szerint Jászi „modern prófétának nevezhető” – vagy Ady blaszfémikus, már-már nemzeti megváltót láttató rajongását. Litván a bevezetőben is érzékelteti, hogy monográfiájával főként a jobboldalon kialakult negatív képet szeretné módosítani, így célja sokban hasonlít Pelle János két évvel korábbi Jászi-könyvére. Az „életrajzzal” láthatóan azokhoz szól, akik már megbocsátottak „a magyar Ugar” ellen kikelő Adynak, de még mindig destruktív bírálóként, a nemzet önbizalmának aláásójaként tartják számon Jászit.
Azért is zavaró Litván állandó hivatkozása a Jászit csodáló Adyra, mert a költői zsenialitás nyilvánvalóan nem garantálja a politikai tévedhetetlenséget. Ráadásul nem biztos, hogy Ady Trianon után is fenntartotta volna Tisza-ellenes kirohanásait és Jászit tisztelő megjegyzéseit. Jászi viszonyát a magyarsághoz kiválóan illusztrálja, hogy naplójában az elcsatolt területek településeiről a legtöbbször mint Bratislaváról, Clujról, Novi Sadról szól, sőt szülővárosát is Carei Mareként emlegeti. (Ezért szellemét megidézve én is így teszek.) Naplóját az utolsó évtizedekben angolul vezette annak ellenére, hogy élete végéig képtelen volt tisztességesen megtanulni a nyelvet. Csak akkor váltott át rövid időre magyarra, amikor 1947-ben Slovenskóba, többek között volt felesége hrusovi birtokára látogatott, és értesült arról, mit tett barátja, Benes a magyarsággal.
Jászi számos jelét adta annak, hogy a zsidósághoz sincs semmi köze. Felháborodva utasította vissza például a harmincas években egy amerikai lap kérését, hogy zsidó szemmel értékelje a magyarországi Mózes-hitűek helyzetét. E felkérésben sértést látott, hiszen ő – mint írja – egész életében felülemelkedett a faji szempontokon. Háborgó, túltengő énje számos efféle abszurd kijelentésre ragadtatta: „s a zsidó progresszív sajtót éppúgy gyűlölöm, mint a hakenkreuzlert”. Az egyetlen közösség, amelyben láthatóan jól érezte magát, a szabadkőművesek világa.
Az életrajz fárasztó olvasmány, hiszen a szerző a súlyos neuraszténiával és depresszióval küzdő Jászi esetében a szükségesnél jóval többet foglalkozik alanya magánéletének kuszaságaival, szerelmi és családi konfliktusaival. Jásziról – talán az életrajzíró szándéka ellenére – a rendkívül ambiciózus, saját zsenialitásától megrészegült személy képe rajzolódik ki, akinek rögeszméje, hogy ő Magyarország vezetésére hivatott. Aki – „jó demokrataként” – Tisza István hulláján is átgázolhat célja érdekében. Sokat levon Litván könyvének értékéből, hogy alig-alig teszi helyre Jászi elképesztő tájékozatlanságát, elfogultságát, igaztalan vádaskodásait. Vajon komolyan állítható a dualista Magyarország vezetéséről vagy Tisza Istvánról, hogy nem vett tudomást a nemzetiségi mozgalmak centrifugális erejéről? Az sem ártott volna, ha Litván – ha már Jászi ezt elmulasztotta – legalább jelzésszerűen megemlíti, szerinte hol kezelték a nemzetiségi kérdést példaszerűen. Esetleg régiónk viszonyainak ismeretében mit jelentett a „magyar pokol”? Amúgy jellemző Jászi „elemzéseinek mélységére” 1924-es, Lenin halálát követő naplóbejegyzése. Szerinte Lenin nem kommunizmust, hanem paraszttulajdont és polgári demokráciát teremtett Oroszországban.
Litván leginkább a rasszizmus vádja alól próbálja meg felmenteni Jászit, azzal magyarázva vad antiszemita kirohanásait, hogy a magyarországi „zsidó nagytőke” a polgári radikálisok forradalmas vízióinak támogatása helyett a gazdasági és politikai stabilitásban volt érdekelt. S ezért támogatta Tisza Istvánt, majd később a Bethlen István nevével fémjelzett konszolidációt.
Jászinak az állítólag rettenetes nemzetiségi elnyomás konstrukciójára is azért volt szüksége, mert saját „osztályának”, a polgárságnak a helyzetében aligha találhatott kivetnivalót. Így volt képes a rendkívül bonyolult kisebbségi kérdést – amint ezt az ismert román nacionalista, Onisifor Ghibu leírta – rövid időn belül átlátni, azaz megtalálni benne Magyarország korlátlan bírálatának lehetőségét. Hogy milyen „alaposan” megismerte a magyarországi nemzetiségi vezetők valós céljait, azt jól mutatja a hírhedt 1918. novemberi aradi találkozón tanúsított döbbenete. Ahol pusztán annyit volt képes szembehelyezni a román bizottság 26 vármegyére kiterjedő igényével, hogy a békekötés lehetősége nem a kardcsörtető tábornokok kezében lesz, hanem „azt az európai szovjet-köztársaság, a munkások és katonák tanácsa fogja megkötni”.
Szinte már tragikomikus, amikor Litván alapos elemzések helyett visszaemlékezésekből vett idézetekkel próbálja tisztára mosni a Károlyi-kormány tehetetlenkedését olyan súlyos kérdésekben, hogy például miért oszlatta fel a hadsereget, és miért nem tett kísérletet idejében a fegyveres honvédelem megszervezésére.
Jászi elvi alapállását a nemzetiségi kérdésben kiválóan jellemzi 1924-es naplóbejegyzése: „A szegény és elnyomott kis tót ügyvédekből milliomosok és miniszterek lettek… S mi, kik elvi célokért, érdek nélkül verekedtünk, s a Duna medencéjén a legmagasabb demokráciát s internacionális nívót képviseljük, koldusbottal kóborlunk a világon…” Jellemző, hogy a dualista Magyarország nemzetiségi viszonyainak kérlelhetetlen kritikusa szinte egyetlen szóval sem említette az utódállamok kisebbségellenes intézkedéseit, a magyarok és a zsidók elüldözését, vagyonukból történt kiforgatását. Például amikor 1931-ben Salaj megyei birtokán felkereste Iuliu Maniut, egyetlen szóval sem hozta elő az erdélyi magyarság helyzetét. Furcsa érzés azokat a sorokat olvasni, amelyekben belgrádi és bukaresti politikusokkal együtt bátran bírálja a budapesti úri betyárokat, vagy román és szerb tisztekkel ítéli el a magyar feudálisok vadállati kegyetlenségét. Utólag csak saját naplójának vallja be, hogy a hír, amely alapján e súlyos vádakat kimondta, kacsának bizonyult. Annak sincs már igazán jelentősége, hogy miután megtöltötte a nyugati világ könyvtárait a dualista és a csonka ország kíméletlen és számos ponton igaztalan bírálatával, a naplójában 1934-ben leírja, hogy Bethlen István és rendszere mégsem volt fasiszta. (Hitlernek is több lehetőséget adott, mint Bethlennek, amikor a náci kancellár hatalomátvételét pusztán azzal minősítette, hogy „jelentős esemény”.)
A szerb és a román történelem ismeretében aligha érdemes komolyan venni Jászi olyan „korszakos” megállapításait, miszerint 1934-re kételkedni kezdett a kisantantállamok demokratizálódásának lehetőségében. Megszakad az olvasó szíve, amikor azt olvassa, hogy nem tud örülni a második bécsi döntésnek, mert szerinte Észak-Erdély visszacsatolásának vesztese a román paraszt.
Segít az már valamin, hogy 1947 őszén a budapesti szabadkőművesek előtt elismerte: „Én gyakran támadtam Apponyit és társait… de meg kell mondanom, hogy Apponyi és a többiek sohasem nyúltak olyan eszközökhöz, amelyeket ma úgynevezett liberális és progresszív politikusok alkalmaznak?”
Nem teszi könnyűvé Litván rehabilitáló törekvéseit, hogy Jászi maga vallotta be az 1947-ben megkötött párizsi béke után: az ő dualista Magyarországot ostorozó könyvei ásták meg a Monarchia sírját, míg a slovenskói etnikai tisztogatások kapcsán senki sem írja meg a Racial Problems in Czechoslovakia című könyvet. Van-e annak bármilyen történelmi jelentősége, hogy Jászi önmagát mentegetve sokadszor leírta naplójában, Masaryk személyesen neki ígért vissza néhány négyzetkilométert?
A könyv, amely Jászi rehabilitációját tűzte ki céljául, nem érhette el ezt a célt, hiszen akik az életrajz alanyát eddig is előfutárukként tisztelték, azoknak egyáltalán nincs szükségük Jászi nemzeti mivoltának bizonyítására. Az életrajz talán abból a szempontból érdemel figyelmet, hogy belőle megtudható, miként képzeli el Litván a mai jobboldalit. (Rendszeresen Szekfűt, Szabó Dezsőt olvas.) Megválaszolatlan marad a könyv elolvasása után a kérdés, miért kívánt Jászi Oszkár halála után éppen Budapesten pihenni, miért nem inkább szeretett államai valamelyikében, Praha, Beograd, Hrusov, esetleg Carei Mare temetőjében.
(Litván György: Jászi Oszkár. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Ára: 3580 forint)