A Lónyai-hagyaték különös története

Gróf Lónyai Elemér és neje, Stefánia belga hercegnő 1944-ben kelt végrendeleteikben oroszvári ingatlanaikat a pannonhalmi bencésekre hagyták. Stefánia hercegnő 1945 augusztusában, férje alig egy évvel később hunyt el. Így amikor Oroszvárt 1947-ben a párizsi békeszerződés nyomán Csehszlovákiához csatolták, s a Benes-dekrétumok alapján kiállítottak egy kobzó határozatot Lónyaiék nevére, a kastély már nem a hercegi pár, hanem a törvényes örökös, a pannonhalmi apátság tulajdonát képezte. A végrendeletek érvényességét azóta több magas rangú hivatalos szerv is elismerte, de ami az ügy szempontjából igazán döntő: 1999-ben hatályosnak találta a pozsonyi járási ügyészség is.
A bencések évek óta folytatnak pereket jogos örökségükért, tulajdonba lépniük azonban máig nem sikerült. Hogy miért, annak több oka is van.
Rögtön az első, hogy Pannonhalma – amint azt Várszegi Asztrik főapát a Magyar Nemzet március 22-i számában megerősítette – nem a végrendeletekben megnevezett örökös (vagyis a pannonhalmi főapátság), hanem a révkomáromi bencés rend számára próbálja visszaigényelni a kastélyt. Ami önmagában véve is meglehetősen képtelen ötlet. Hiszen, ha Stefánia hercegnő a komáromi bencés házra kívánta volna hagyni ingatlanait, bizonyára őket nevezi meg örökösként testamentumában.
Tovább hátráltatja az ügy sikeres kimenetelét, hogy a bencések nemcsak a kastélyért és a hozzá tartozó parkért folytatnak pereket, hanem a hercegi pár valamikori teljes birtokáért. Oroszvár 1947-ig Magyarország része volt, így a Lónyai-birtokot még javában érintette az 5600/1945. számú földosztási törvény – a hercegi pár birtokait kisajátították, majd feldarabolták, és kiosztották a nincstelen parasztoknak. Miután azonban a községet 1947-ben Csehszlovákiához csatolták, a csehszlovák állam is rendezett egy földosztást, s az egykori Lónyai-birtokból származó földszeleteket szlovák földigénylőknek juttatta. A bencések ma ezekre a parcellákra is fenntartják jogigényüket, s pereket folytatnak: a mai oroszvári telektulajdonosok ellen. Ami egyrészt ésszerűtlen, másrészt jelentősen a bencések ellen hangolja a község lakóit. A legsúlyosabb hibát azonban azzal követi el Pannonhalma, hogy – noha többen és rendszeresen figyelmeztették – nem a megfelelő jogi procedúra mellett döntött. A főapátság ugyanis – mivel a benesi kobzás érvénytelen volt – nem vesztett tulajdont, így az ingatlanért nem restitúciós (visszaigénylési), hanem úgynevezett nevesítési eljárást kell folytatni. Ezt a hagyaték korábbi képviselője, Mede Vencel fel is ismerte, aminek eredményeképpen 2000 januárjában egy 1,5 hektárnyi (mintegy 250 millió forint értékű) parcella tulajdonosává sikerült tennie a főapátságot. Mi több, az akkori ügyintézés teremtett egy precedensértékű ügyészi végzést, amelynek segítségével további ingatlanok „nevesítése” előtt is megnyílt az út. A pannonalmi főapát azonban úgy gondolta: a továbbiakban Mede nélkül is boldogulnak, és visszavette tőle a megbízást. Az ügy azóta egy helyben topog.
Van azonban még egy furcsaság, ami ennek az amúgy is szövevényes történetnek a végére jókora kérdőjelet tesz. Az említett – Mede által kiállíttatott – tulajdonlap létezése ugyanis nem mindenki számára egyértelmű. Szalay György, Pannonhalma jelenlegi képviselője például még idén januárban is tagadta annak létezését. „A bencéseknek a mai napig nincs semmilyen tulajdonlapjuk a Lónyai-birtokra” – bizonygatta, jóllehet néhány nappal később, egy friss tulajdonlap-másolat bemutatása után visszakozni kényszerült, és elismerte: az okmány „valódi és kiadható”. Vajon, ha e kulcsfontosságú dokumentummal kapcsolatban is ennyire ingatag álláspontot képvisel a hagyaték jelenlegi képviselője, milyen következetességgel képes véghezvinni az örökhagyók utolsó akaratát?
Ennyi különös körülmény után az már nem is igazán meglepő, hogy Várszegi Asztrik főapát a Magyar Nemzetnek március 22-én adott nyilatkozatában kimondja: „az apátság nem feltétlenül ragaszkodik az épület visszaadásához”. A főapát szerint „elképzelhető valamilyen csere, kárpótlás is”. A kérdés csak az, ki dönt, s ha dönt, milyen körültekintéssel fog eljárni az ügyben.