A síita forgatókönyv

Talán nem mindenkiben tudatosult, de a végtelen iraki történetben döntő fordulat következett be. A sokszereplős játszmának néhány napja a síiták is tevékeny részesei, miután a hét végén véres összecsapások zajlottak Bagdadban, Nedzsefben, Násziríjában és más városokban. Első megközelítésben látszólag a szokásos napi hírek ismétlődnek. Amerikai és arab halottak, kiújuló erőszak, robbantásos merényletek, megszoktuk már, mondhatná joggal az olvasó. De vajon pusztán erről lenne szó? Sajnos a helyzet sokkal súlyosabb, mint azt első látásra hinnénk. Azzal, hogy a síitákat is a mélybe rántotta az erőszak örvénye, Irak népei immáron végérvényesen és visszavonhatatlanul egymás ellen fordultak. Az átmeneti megbékélés és a tűzszünet lehetőségét elfújták a sivatagi szelek, a világnak pedig tudomásul kell vennie, hogy a helyi utóvédharcok, gerillaakciók – még ha alacsonyabb hőfokon is – akár évtizedekig is elhúzódhatnak.
Világosan látszik, hogy a síiták folyamatos provokálása végül is elérte célját. Mohammed Bakír al-Hakím ajatollahnak, az Iraki Iszlám Forradalom legfelső tanácsa síita vezetőjének tavaly nyáron azért kellett meghalnia, mert valakiknek érdekében állt, hogy Ali követőit is bevonják a harcokba. Hasonló megfontolásból gyilkoltak meg csaknem kétszáz síitát a bagdadi és kerbelai zarándokhelyeken, ráadásul akkor, amikor a hívek összesereglettek az Asúra ünnep alkalmából. S akkor még nem is beszéltünk a síitákat sújtó állandó zaklatásokról, amelyek Bakúbától Bászráig úgyszólván általánosak Szaddám Huszein egykori birodalmában. Ennyi véráldozatot a világ egyetlen politikai vezetése sem hagyna megtorolatlanul. A síiták azonban hónapokon át hallatlan önmérsékletet tanúsítottak, elsősorban a helyi hagyományoknak megfelelően óriási befolyású elöljáróik révén. Amit nem ért el az ismeretlen merénylők szentségtöréssel is felérő provokációsorozata, paradox módon elvégezte a síita táboron belüli széthúzás és ellenérdekeltség – az a bizonyos húr végül is Muktada asz-Szadr radikális követőinél pattant el.
A minapi zavargások hátterében álló, mindössze harmincéves vezető szemmel láthatóan mindent megtett azért, hogy a nagyvilág erőszakosabb arcáról ítélje meg a síita közösséget. Magánmilíciája, a Mahdi hadserege augusztusban még ötszáz embert számlált, azóta azonban legalább tízezresre nőtt. Miután felvették a harcot a megszállókkal, és átestek a tűzkeresztségen, a saját közösségük joggal gondolhatja, hogy a Mahdi hadserege nem pusztán egy a számtalan magánmilícia közül. Muktada asz-Szadr ráadásul még egy lapáttal rátett, amikor önmagát a Hezbollah és a Hamász Irakban lesújtó karjának minősítette. Némi meglepetésre azt is bejelentette, hogy megnyitja a libanoni és palesztin szervezet iraki irodáját. Ezzel magára irányította az amerikaiak figyelmét, akik a nemzetközi terrorizmus elleni harc hevében különösen érzékenyek, ha mozlim fegyveresek nemzetközi kapcsolatrendszeréről esik szó.
„Csak add ki a parancsot, Muktada, és újrakezdjük az 1920-as forradalmat” – skandálta a tömeg a hét végi zavargásokban, és ezzel meg is adták az intifáda alaphangját. A brit uralom elleni hajdani felkelés afféle alapító mítosz az iraki síiták körében. Ali kalifa hívének lenni a mögöttünk álló évtizedekben jogfosztottságot, másodrangú státust, megtűrt állapotot jelentett Irakban. Ez a közösség nemcsak vallási tekintetben, szokásaiban, ünnepeiben és sajátos kulturális örökségét tekintve üt el a szunnitáktól, de minden tekintetben különálló életet él Dél-Irakban és a bagdadi peremkerületekben. Aligha véletlen, hogy a hét végi zavargásokban a ma Szadr Citynek nevezett volt Szaddám Cityben, azaz Kelet-Bagdadban csaptak a legmagasabbra az indulatok. Az itt élő egymillió – más becslések szerint másfél millió – síita hihetetlen szegénységben, már-már ókori számkivetettségben tengeti mindennapjait. Hasonlóan a palesztin menekülttáborok lakóihoz, a Szadr Cityben élő emberek már csak kilátástalan szociális helyzetük miatt is hajlamosabbak a radikalizmusra, mint az imámok felügyelte Nedzsefben és Kerbelában élő társaik. Asz-Szadr fellépése alaposan kiélezte az eddig is lappangó ellentéteket a síita táboron belül, hiszen nyíltan a legnagyobb tekintélyű vezető, Ali asz-Szisztani ajatollah posztjára pályázik. A politikai harcban ez utóbbi rendelkezik nagyobb munícióval: ő irányítja a síita szent helyek, Nedzsef és Kerbela lakóinak életét. A hierarchikus helyi társadalomban ez a tény mindennél fontosabb. Asz-Szisztani óvatosságra intett a hét végi harcok után, de erősen kérdéses, képes lesz-e gátat szabni az indulatoknak. Akárcsak a síita hit szerint elrejtőzött tizenkettedik imám, asz-Szisztani is meglehetősen rejtett életét él, a háború befejezése óta nemigen találkozik senkivel, a bagdadi kormányzó tanáccsal is mindössze kézzel írott levelek útján érintkezik.
A síita forgatókönyv egyik leglényegesebb eleme az Iránhoz fűződő viszony. A dél-iraki síiták számtalan történelmi, kulturális szállal kötődnek a határ túloldalán élő hittestvéreikhez. Az iráni iszlám forradalom 1979-es győzelme óta ez a kapcsolatrendszer csak erősödött, az irak–iráni háború idején a Szaddám uralma alatt élő síiták politikai szerepe alaposan felértékelődött. Nem túlzás azt állítani, hogy a mindeddig hallgatag többségtől – az ország hatvan százalékát ők alkotják – kurdok, szunniták, türkmének egyaránt idegenkednek. Politikai és közéleti értelemben a síiták afféle sötét lónak számítanak Irakban, általános a vélekedés, miszerint a sokmilliós tömeget semmiféle állami eszközzel nem lehet kontrollálni. Az irak–iráni határon mindig is folyamatos volt az átjárás, a dél-iraki Nedzsefbe és Kerbelába – a síita hit legszentebb helyeire – ma is milliószámra özönlenek az iráni zarándokok. Figyelemre méltó tény, hogy maga asz-Szisztani is Iránban született, és soha nem rendelkezett iraki útlevéllel. Biztonsági szakemberek egybehangzó állítása szerint lehetetlen megakadályozni iráni ügynökök beszivárgását, a dél-iraki síiták között minden gond nélkül elvegyülhetnek a lakosság soraiban. Ez roppant kockázatot jelent a megszálló amerikaiak számára. Amennyiben a síita milíciák iránti rokonszenv megnövekszik a térségben, mindenfajta katonai tevékenységet át kell értékelni Dél-Irakban, a brit–amerikai szövetségnek fel kell készülnie a gerillaháborúra.
Irakban jelenleg az a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy külön világok, egymástól független magánbirodalmak épülnek ki. Kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy a Talabani és Barzani igazgatta északi területeken élő kurd többség érvényesítheti politikai jogait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hosszú távon is érdekeltek lennének a föderális Irak fenntartásában, de legalábbis semmi nem indokolja, hogy a jelenleginél szorosabb kapcsolatokat ápoljanak az ország más részén élőkkel. Az iraki Kurdisztán eszméje valójában a területén található gazdag olajkincsből fakadó gazdasági önállósodásra, nem pedig az államon belüli szolidaritásra épül. Az ország középső részén élő szunniták voltaképpen elszigeteltek, ők nem vesznek részt a nemzetközi politikai sakkjátszmákban. Ankara és Bagdad nem megy ölre értük, mint ahogyan megtették azt iraki kurd államkezdemény esetében. Nem számíthatnak Irán politikai és szellemi támogatására sem, mint a dél-iraki síiták. Akármi történjen is a következő esztendőkben Szaddám Huszein birodalmának romjain, az biztos, hogy a síiták hadba lépésével, a déli területeken kibontakozó intifádával újabb szakaszába lépett a polgárháború.