A jövő építészete. Az építészet jövője – ezt a címet adták a szervezők a kongresszusnak. A szakmai támogatók között ott volt a Magyar Építészkamara (MÉK), a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ), a Műegyetem Építészmérnöki Kara és a Magyar Mérnöki Kamara. Azt mondják, ennyi építészt még soha nem sikerült öszszetoborozni, mint amennyi ezen a találkozón felsorakozott. Több mint hatszázan jöttek el a Matáv-székházba, köztük sok fiatal építészhallgató.
„A jövő építészete ma születik, fő feladata az élhető, lakható környezet megteremtése” – írta a kongreszszusnak küldött köszöntőjében Schneller István, Budapest főépítésze. Idézte az Európai Bizottság most készülő új fehér könyvét, amely az építészetet a kultúra részeként kezeli. Ez a két megállapítás magától értetődőnek hangzik, de nálunk manapság sajnos nem mindig az. De volt idő, amikor ezt tartották természetesnek. Akkor is például, amikor olyan művészek dolgoztak Magyarországon, mint Molnár Farkas, Breuer Marcell és Moholy-Nagy László.
Az európai építészet élvonalába tartozó három vendég azokról a kérdésekről beszélt, amelyek itthon minket is foglalkoztatnak. Hollandiában a túlságosan liberális építészet volt a divat, ezt igyekeznek az utóbbi időben konzervatívabb irányba terelni – tudtuk meg Jacob van Rijstől, a hannoveri holland pavilont tervező MVRD egyik alapítójától. Az építészek egyre inkább a városszerkezetre összpontosítanak, nem egyes épületekben gondolkodnak. Fellazítják a zsúfolt üzleti parkokat, erősen differenciált lakóegyütteseket terveznek. Gondoskodnak a forgalommentesítésről, szigorú környezetvédelmi előírásoknak megfelelően dolgoznak. Próbálják természetközelibbé tenni a városi életformát. Van Rijs szerint mindez Rotterdamban sikerült a legjobban, pedig az Hollandia legmodernebb városa.
„Távoli kultúrákkal való találkozásai törékeny terepén” derül ki igazán, képes-e ráhangolódni az építész a hely szellemére, s tud-e abból kiindulva igazán oda illőt létrehozni. Van Rijs egy japán kisközség határába (Macudáj) tervezett faluközpontot, amely szolgálja a helyi közösséget, és háromévente nyári művészeti fesztiválnak is otthont ad. A „szinte hómentes, hegyek nélküli országból érkező” építésznek magas hegyek között, szélsőséges éghajlati viszonyokat szem előtt tartva (nyáron forróság, télen négyméteres hó) kellett megfelelnie a hazájában megszokottól teljesen eltérő gondolkodásmódnak. „Figyeljen a hóra” – üzenték neki a helybeliek. Három tartóoszlopon álló, tájba simuló, a hó nyomásának ellenálló, forró nyárban a havat idéző fehér épülete az üres térben városközpontként működik. Ott van értelme. Alatta hatalmas árnyékot adó terület. A ház természetre nyitott üvegfelületeivel pazar kilátást enged, hómentes belső járataival védelmet nyújt. Berendezésében, színeinek kiválasztásában tíz képzőművész működött közre. A kiállítóterem tetején összegyűjtötték a (valaha rizstermesztésből élő) környéken használatos mezőgazdasági eszközöket. Az épületen belül elhelyezett boltokban, étteremben helyi ételeket és italokat kínálnak. Az osztályterem a gyerekkort idézi fel a látogatóban. A szabadtéri színpad sportesemények megrendezésére is alkalmas és így tovább.
A képzőművésznek készülő Massimiliano Fuksas, a francia építészeti nagydíj kitüntetettje egyaránt otthonos Párizsban, Rómában, Frankfurtban és Milánóban, de nagy sikersorozata Franciaországhoz kötődik. Épületeit ma is mindig megfesti először. Alapelve, hogy érdekes struktúrákat hozzon létre, soha ne legyen unalmas. Folignóba tervezett doboztemplomának falait (az épület két egymásba helyezett téglatestből áll) különböző irányokból érkező természetes és mesterséges fénysugarak szúrják át. A „fény itt anyaggá válik szerkezetileg és költészetileg”. A jövő szempontjából legfontosabb munkájának a most készülő római konferencia-központot tartja, amelynek ötlete álmában fogant. A harminc méter magas, áttetsző „konténer” forma belsejében 3500 négyzetméteres acélteflon felhő függ a központi csarnok padlója és mennyezete között kifeszítve. Ha kivilágítják, olyan hatást kelt, mintha az egész épület vibrálna.
Fuksas szerint történeti városokban csak a hellyel való párbeszédből kiindulva szabad építeni. Pusztán stílusgyakorlatnak, múló divatoknak nem szabad engedni.
– Az építésznek mindenekelőtt önmagának kell kérdéseket feltennie, és az egyik alapkérdés a jövő, az, hogy mit hagyunk a következő nemzedékekre. Az építész felelős azért, amit létrehoz, de személyes felelősségét a társadalomnak kell megerősítenie. Ha ez nem történik meg, jön az erőszak, az anarchia – válaszol kérdésünkre a szünetben. Úgy tartja, nem annyira az építész és a közösség közvetlen párbeszéde a fontos, hanem inkább az, hogy az építész része legyen annak a folyamatnak, amelynek során különböző szakemberek együttes munkájának köszönhetően kialakul és megvalósul az élhető városról szóló elképzelés.
Fuksas hirdette meg a 2000. évi velencei biennálén a „Kevesebb esztétikát, több etikát” jelmondatot. Sokan nem értették (vagy nem akarták érteni?), miért használja az etika kifejezést az építészettel összefüggésben, ő viszont meg van győződve arról, hogy mindennek van etikája (vagy kellene hogy legyen): a pénzügyeknek és a gazdaságnak is.
A Pritzker-díjas Hans Hollein harminc év után jött ismét Budapestre. Ausztriában megforduló honfitársaink közül sokan kérdezték tőle, hogyan alakul a magyar építészet jövője az Európai Unióban.
– Hasonlóan ahhoz, amit Ausztriában figyelhettünk meg. Nagyobb lesz a verseny, és nem szabad kimaradni belőle. Fontos, hogy Magyarország jó ötletekkel és jövőképpel érkezzen az unióba. Az építészet nemcsak problémamegoldást jelent, hanem véleményalkotást is. A múlttal mindig számolni kell, a kérdés az, mit tartunk tiszteletben, és mit törlünk el, végiggondolva, hogy amit eltörlünk, az pótolhatatlan – hallhattuk a választ.
A híres bécsi Gyertyaüzlet, a Stefansdommal szemközti Haas Haus átalakítója, a Duna-csatorna partján álló magasépület tervezője azt tanítja Bécsben és Németországban, hogy az építészet küldetés. Feladata a kulturális örökség bővítése. A város nemcsak tégla, beton, habarcs, üveg halmaza, hanem érzelmi, hangulati, funkcionális szempontok szerint megszervezett tér. Szerencsés esetben régi és új szerves egysége. De ez az egység folyamatos harc árán jön létre, mert a változás is folyamatos. Hollein felfogása szerint az építész alapfeladata régi és új dialektikájának megteremtése, amit ő soha nem tart kompromisszumnak. Ezt példázza a hajdani városfalra épült bécsi Albertina barokk palotájának mai bejárata is, amely ugyancsak az ő tervei szerint készült el. Láthattuk a kongresszuson Hans Hollein egyik legizgalmasabb tervét (Hans-Peter Wunschsal és Philippe Tixier-vel), az Európai Vulkanológiai Központot, amely Franciaország belsejében, Auvergne-ben valósult meg. Kialudt vulkánok száz kilométeres lánca veszi körül az épületkomplexumot, amelynek fele a föld alatt van. Több szintről, több pontról lehet végigjárni – kintről befelé, bentről kifelé. Hatalmas tölcsér formájú része este kivilágítva olyan, akár egy működő vulkán krátere. A fal, a burkolóanyag a területhez illő vulkanikus kő, a tetőt mindenütt fűvel vetették be. Táj és épület egymásba olvad.
„A mai Magyarországon nyolcezer nem sztárépítész dolgozik. Van-e érdeklődés külföldön magyar építészek iránt?” – hangzott el a kérdés az előadások után. Ahhoz, hogy az irántuk érdeklődők ne kedvetlenedjenek el, sok mindenre szükség volna, ami, úgy tűnik, egyelőre nem valósítható meg – éppen az építészek ellenállása miatt. A szakmai szervezetek alapproblémákkal küszködnek – állapította meg Eltér István, a MÉK elnöke. Külföldön kötelező a cégnyilvántartás, Magyarországon még önkéntes alapon is csak nehezen lehet bevezetni. Egyre nagyobb az érdeklődés különböző országokból, de a kamara adatok híján nem tud információt adni arról, hogy ki mivel foglalkozik. Az építészek többségének pedig nincs módja arra, hogy önállóan reklámozza magát, és marketinges képzettsége sincs. Sokat segítene, ha elkészülnének az irodák honlapjai, ahol közzé lehetne tenni a publikációkat, referenciamunkákat.
Elmaradtak a személyes találkozások, beszélgetések, szakmai viták – panaszolta Szilveszter Ádám. Az építészkamara ezen azzal próbál segíteni, hogy kéthetente rendszeresen bemutatja az összes pályázatot, de a tagok nem jönnek el. (Volt olyan eset, hogy kilencszáz budapesti meghívottból kilencen jelentek meg.)
Az egyik legsürgősebb teendő az, állítják szinte egybehangzóan az építészek, hogy elvegyék az elsőfokú építési engedélyezési jogkört a helyi önkormányzatoktól. A mai rendszer visszaélésekre, korrupcióra ad lehetőséget, és nem jelent garanciát a minőségre. Körül kell nézni az országban, mi minden épült csak a rendszerváltozás utáni időkben. A kamara elnöke szerint a helyzet soha nem volt olyan rossz, mint most.
Fegyverneky Sándor, a tavaly megalakult Országos Lakás- és Építésügyi Hivatal elnöke arról számolt be, hogyan jutott el a szakma az EU küszöbére. A tervezés 1986 óta lett ismét személyhez kötődő jog (korábban a vállalatok jegyezték a terveket). A kamarai törvényt 1996-ban hozta meg az Országgyűlés. A Magyar Építészkamara csak 1997-ben alakulhatott meg újra – ötvenévi szünet után!
A magyarországi építészdiplomát elfogadják ugyan az EU-ban, de a hallgatók többsége csak épülettervezést tanul, a várostervezés aránya egyre csökken a tananyagban. Minden pályakezdőnek érdeke volna, hogy egy időre külföldre menjen tanulni, tapasztalatot szerezni – de ez ma még nem olyan egyszerű. Felmerül a „ki kitől fél” kérdése. Nyugat-Európában a kelet-közép-európaiaktól tartanak, itthon attól, hogy jönnek a külföldi építészek, és romlik a magyarok helyzete. Egy 1998-as EU-felmérés szerint négyezer pályázatból mindössze egy ezreléket nyertek meg külföldiek, túlságosan nagy kenyérféltésre tehát nincs ok. Már csak azért sem, mert az Európai Unióban tervezői jogosultságból vizsgát kell tenni – a fogadó ország nyelvén. Ismerve idegennyelv-tudásbeli hiányosságainkat, ez gátja lehet a külföldi munkavállalásnak. Itthon pedig nem a külföldi „sztárépítészektől” kell tartanunk, hanem azoktól a hazai építészektől, akik elvtelenül kiszolgálják a beruházókat, és aláírásukkal fedezik idegenből jött, még a gyönge középszerhez sem sorolható kollégáikat.
A jó ízlésű piac a jó építészet garanciája – jelentette ki Hartvig Lajos németországi tervezési tapasztalataiból kiindulva. Ő úgy látja, hogy Németországban ott a világ építészeti minőségének színe-java, a németek rengeteget tanulnak külföldi kollégáiktól. Számos ellenzőre talált azzal a kijelentésével, hogy nekünk nincs nemzetközi szintű építészetünk, s Magyarország nem törődik azokkal a kérdésekkel, amelyek az európai építészetet foglalkoztatják.
Hosszan lehetne sorolni azokat a magyar építészeket, akiket csodálnak külföldön – hangsúlyozta Weiler Árpád, a MÉSZ elnöke. De itthon még a nevüket sem említik a kiadványokban, sajtóban, hivatalos megnyitókon. Az sem állja meg a helyét, hogy Magyarországra nem jönnek nagy építészek. Néhány éve például Robert Stern járt Budapesten, részt vett a tervtanács munkájában, és a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott róla – így Eltér István. A „spenótház” rekonstrukciójára kiírt pályázatot a Mesteriskola növendékei nyerték meg, holott őket hivatalosan nem lehetett volna első helyre sorolni. De annyira jó volt a tervük, hogy mégis őket nyilvánította nyertesnek a zsűri. A németek pedig egy teljes irodára való pénzzel támogatják a kis csapatot, hogy elvégezhessék a munkát egy gyakorlott építész vezetésével. (Ugyanezen a pályázaton a világhírű Helmut Jahn nem nyert.)
Nagy kérdés, hogy a döntéshozók a szabad piac mellett teszik-e le voksukat, vagy szigorú pályázati rendszert vezetnek be újra. Külön eldöntendő, hogyan lehetne szabályozni a magánépítkezéseket, a tervpályázat ugyanis általában csak az állami beruházásokra kötelező.
Az egész napos tanácskozás talán legszebb része az építészet és közélet kapcsolatával foglalkozó beszélgetés volt, Szalai András elnökletével. Karátson Gábor író-festőművésznek és Lányi András filmrendező-filozófus-írónak legföljebb Réz Andrással volt lényegi vitája – amíg jelen volt –, egymással nem. Azt a kérdéskört elemezték: milyen okok játszottak közre abban, hogy a mai Magyarországon az építészet nem része a kultúrának, s nem közbeszéd tárgya?
– Az építészet mindig a hatalom reprezentációs eszköze volt – állapította meg Lányi András. A bajok egyik forrása az, hogy ma az üzleti hatalmat képviselő beruházó az építész gazdája. A lakosságnak annyi beleszólása van abba, hogy mivel csúfítják el a környezetét, mint a firenzeieknek, hogy a Mediciek mit építettek. Csakhogy ami a Mediciek megrendelésére a legjobb mesterek keze munkájának köszönhetően létrejött, azt ma is csodáljuk! A reneszánsz emberét az erős korszellem megakadályozta abban, hogy rosszat építsen. Hogy a mai korszellem mit sugall, annak elrettentő példáit országszerte látjuk. (Szerencsére a jó példákat is látjuk és tiszteljük, de mintha nem ezek volnának többségben!)
Karátson Gábor szenvedélyesen érvelt amellett, hogy nem lehet kizárólag a funkció felől megközelíteni az életet, az építészetet, amely ma olykor csak technicista ötletek jegyzékét adja. Ha az építészek városban gondolkodnának és nem épületben, a funkció is helyrebillenne. Kevesebb lenne a narcisztikus önmegvalósításról tanúskodó építmény, és több az élhető, az ember méltóságát tiszteletben tartó tér.
Szilveszter Ádám emlékeztetett a Közmunkák Tanácsára, ahol a politika, a tőke és az építészet triumvirátusában a szakmáé volt a döntő szó. Ma is nagy szükség volna hasonló intézményre, és az igazi megrendelőnek a városnak kellene lennie. Ha kizárólag a tiszteletdíjat átutaló megbízó számít, vége az építészetnek. Európa legtöbb országában ezt már tudják.
origo.hu
Magyar Péter nem vette észre, hogy saját magát ássa el
