Lehet-e pontosan tudni, mi történt április 16-án?
– Egy hónappal a német megszállás után ezen a napon indultak el az első zsidókat szállító vonatok Kárpátaljáról. A deportálás ezt követően Magyarországon igen simán, jól szervezetten folyt, köszönhetően Eichmann szakértelmének és a kollaboráns magyar szervezetek, csoportok együttműködésének. Két hónap alatt sikerült elszállítani a teljes vidéki zsidóságot, körülbelül négy–hatszázezer embert.
– Mi indokolja e viszonylag nagy eltérést a deportáltakról megjelent adatokban?
– Egyik oka, hogy hol a történelmi Magyarország területeit veszik alapul a kutatók, hol a mait, hol pedig az akkori csatolt területekét. Megközelítő pontossággal a történelmi Magyarország területéről hatszáz-, a maiéról négyszázezer embert deportáltak, akik nagy többségükben ott pusztultak a megsemmisítő táborokban.
– Segíthetné-e a tisztázást az úgynevezett Jaross-lista előkerülése?
– Bizonyosan segítené. A Jaross-lista a magyarországi zsidók összeírása, tehát előre számba vették, hány embert és kiket akarnak deportálni. Az ettől eltérő számadatokat az magyarázza, hogy sokan pusztultak el a munkaszolgálatban, a halálmenetekben, illetve sokakat az utcán fogtak el és lőttek agyon.
– Milyen veszteségekkel élte túl a holokausztot az ön családja?
– Viszonylag szerencsésen. Négy-öt éves voltam, mégis mindenre pontosan emlékszem. A nálam két esztendővel fiatalabb öcsémnek nagyobb szerencséje van, semmilyen emléke nincsen abból az időszakból. Édesapám munkaszolgálatos volt, 1942-ben a Don-kanyarban orosz fogságba esett. Onnan jött vissza 1947 végén. Édesanyámat az utcáról vitték el, de cionista ellenállók kimentették, és egy Hollán utcai védett házban talált végül ránk, ahol mi, két gyermek a nyolcvanéves dédanyánkkal voltunk. Anyai nagyszüleimet sáncásásra vitték, a nagytétényi disznóhizlaldában egy ólban laktak. Végül ők is a Hollán utcába kerültek. A másik nagyapám nem akart velünk jönni, hetvenkét évesen éhen halt a gettóban. Megmenekülésünkben nagy szerepe volt az egyik nagynénémnek, aki a cionista ellenállásban dolgozott, munkatársa volt Wallenbergnek, és nemcsak papírokat tudott szerezni, hanem szekeret is, hogy elvigyen bennünket a Hollán utcába. Emlékszem, amikor otthonról elindultunk, a légóparancsnok nő már kezdte szétosztani holminkat és a pincénkben megmaradt tüzelőnket. Mi tehát megmenekültünk, de vidéki rokonaink mindannyian elpusztultak.
– Igaznak véli azt az állítást, hogy a magyarok többsége nem tud eleget a holokausztról?
– Valóban igaz, hiszen a deportáláshoz vezető hosszú folyamatról és személyes emlékekről kellene beszélni. Egyre kevesebben vannak már a túlélők közül. Őket kellene megkérni arra, hogy mondják el a történeteiket iskolákban, fiatalok körében. Hiszen így válhat személyes élménnyé, lényeggé és tanulsággá mindaz, ami hatvan esztendeje történt.
– A Páva utcai holokauszt-emlékmúzeum születéstörténete körüli viták és bonyodalmak mintha azt jeleznék, a zsidóság sem tud megállapodni abban, hogyan kell és lehet rámutatni a lényegre. Volt, aki azért érvelt a végül is kényszerűen kiválasztott Auschwitz-album bemutatása ellen, mert úgy vélte, az a németek és nem a magyarok bűnösségéről szól. Valóban az volna a cél, hogy életben tartsák a magyarság lelkiismeret-furdalását?
– A fő baj az, hogy a háború után nem történt meg az önvizsgálat. Kollektívként emlegették a bűnt, és ezzel elkenték a felelősséget. Jó példa erre a németek esete. A keletnémetekben azt tudatosították, hogy a nácizmus a nyugatnémetek bűne. Amikor a két Németország egyesült, egy felmérés nyomán kiderült, a keleti oldalon lényegesen nagyobb, tíz–tizenöt százalék azoknak az aránya, akik ellenszenvet éreznek a zsidósággal szemben. Ez a nyugati oldalon igen csekély, csupán néhány százalék volt. A nálunk vetített háborús filmek is örökösen a németek bűnösségét hangsúlyozták. Kivétel a – német támogatással készült – Jób lázadása, amelyben viszont csak a kollaboráns magyarokat, a csendőröket okolják a deportálásokért. Az igazság a kettő között van. A holokauszt-emlékmúzeumnak kialakított Páva utcai zsinagóga legnagyobb baja, hogy már épületként is az elzárkózást és nem a nyitottságot jelképezi. Nem szabadna falat építeni a bejáratnál. Abból kellene kiindulni, hogy ide fiatalok jönnek, akiknek hiteles képet kell kapniuk a történelem e borzalmáról. Olyan eszközökkel például, mint a Jad Vasem Intézetben, ahol a gyermek áldozatokat vibráló csillagok idézik, miközben sorolják a neveket. A hatmillió ártatlan áldozatból egy–két millió volt a gyermek. Az egyik unokatestvéremet tizennégy évesen deportálták. Az apja újpesti főrabbi volt. Az édesanyját otthon verték agyon fejszével, az apa pedig önként követte a fiát Auschwitzba. Amikor kérdezősködött felőle, már csak a füstbe mutattak. Ez a fiú zseni volt, a tanítói tudták. Ott pusztult el az apja is. Minden emlékezésnek, múzeumnak csak az lehet a célja, hogy tanuljanak belőle a fiatalok. Ne legyenek előítéleteik, és hasonló szörnyűségek ne fordulhassanak elő többet.
– Mi lehet az oka annak, hogy a történelem folyamán oly sokszor fordultak a zsidóság ellen? Miért lehetett az antiszemitizmus a legerősebb előítélet?
– Mindenféle előítélet van, tehát antiszemitizmus is. Mindig is voltak antiszemita csoportok szerte a világban. Az a fontos, hogy ezek a csoportok még jelzés útján se kapjanak hivatalos megerősítést. Erre nagyon kell vigyázni, mivel a jelzés vagy a támogatás nagy megerősítés. A műveltség és az információ nem véd meg az előítéletektől, de az bizonyos, hogy a tudatlanság az előítéletek melegágya. A zsidóság elleni előítéleteket hagyományosan az egyházak támogatták. Az antiszemitizmusnak oka lehet az, hogy a zsidók szétszóródva, mindenütt kisebbségben éltek, és a társadalom mindig a legkisebb ellenállás irányába vezeti le gazdasági, politikai feszültségeit. Gomulka még 1968-ban is előhúzta az antiszemita kártyát, pedig akkorra a hárommillió lengyel zsidóból harmincezer maradt. Igaz, ez már nem is segített rajta.
– Az életet a holokauszt után is folytatni kell, méghozzá a lehető legjobb, legegészségesebb lelkülettel. A túlélők lassan elmennek, itt vannak most a gyermekeik, akik közül sokan csak felnőttként szembesültek a származásukkal, a családi múlttal. Lehet-e a következő generációt úgy tanítani, hogy ne csak gátlásai, félelmei legyenek?
– A túlélők személyes élményeit meg kell hallgatni, a tényeket a szakembereknek kell feldolgozniuk. A fiatalokat pedig arra kell megtanítani, hogy a zsidóságban ne csak a szenvedés mértékét lássák. A mai középgeneráció valóban zavarban van, hiszen nem hallott gyermekkorában a zsidóságáról, nem ismert meg elég történetet, ezért a rendszerváltozás tájékán elementáris erővel tört ki belőle az identitáskeresés, annak minden problémájával. A gyerekeknek már azt kell megtanítani, hogy találják meg a pozitívumot is a zsidóságukban, ami megvédi őket a veszélyektől. Bár sokak zsigereiben még annyi idő múltán is ott rejtőzik a félelem, mások viszont megtalálták helyüket a zsidóságon belül. Ugyanakkor arra kell vigyázni, hogy ne essenek túlzásba. A holokauszt felemlegetésénél fontosabb most a vallási eszmék, hagyományok megismertetése, azoké a pozitívumoké, amelyeket ez a szörnyű kor levert, eltüntetett. Ha már a holokausztmúzeum egy zsinagógában jött létre, erre is figyelmeztetni kell. Az interneten indítottunk egy oldalt zsido.hu névvel, amelynek éppen az a célja, hogy bemutatkozzunk. Bibliaiskolát nyitottam minden érdeklődő, minden vallás hívője számára, mert a közös gyökér összehoz minket. Annak idején Goethe találta ki a világirodalom fogalmát, mert úgy gondolta, nem kell feltétlenül szeretni a másik irodalmát, de legalább meg kell ismerni. A végén még az is előfordulhat, hogy megszeretjük.
– Sokat beszélünk arról, hogy a többségi társadalomnak hogyan kellene viselkednie. De vajon a zsidóság megtesz mindent azért, hogy befogadják, elfogadják?
– Nem tesz meg. Pontosabban egyes zsidók, egyes zsidó szervezetek nem tesznek meg ezért mindent. Még konzervatív korszakban vagyunk, ennek jellemzője az elzárkózás. Nem is a konzervativizmussal vagy a liberalizmussal van baj, mindig az a kérdés, mit konzervál és mit szabadít fel az eszme. Az előítéleteket például fel kell számolni, az értékeket azonban konzerválni kell. A zsidóságnak nyitottabbá kell válnia. Beszélgetnie kell. Nem szabadna megfeledkezni az emberi kapcsolatokról sem.
– Ön milyen kötődésekre neveli a gyermekeit? A mai fiatalok előtt
nyitva áll a világ. Menjenek vagy maradjanak?
– Arra nevelem őket, hogy legyenek pozitív zsidók. A péntek este nálunk szent dolog, ezt ők is elfogadják, fontosnak tartják. A kisebbségi kultúra normális esetben nem kerülhet ellentétbe a többségivel, és a kettő nem is zárja ki egymást. Az embernek többféle identitása lehet, és ezeket a specifikumokat meg kell élnie. Akkor válunk igazán emberré, ha meg tudjuk élni a sajátosságainkat, az eredetünket, a származásunkat, a nemiségünket, a társadalmi helyzetünket. Sokan bizonyos dolgokat újhitű, neofita módon élnek meg. Velük előfordulhat, hogy a több közül csak egyet kultiválnak. Ha mindenki, akinek több kötődése, több gyökere van, megtanulja és megéli azokat, úgy válik belőle igaz ember.
origo.hu
Menczer Tamás: Elfogtam egy levelet!
