Világodból egyszer, ha idegenbe tűnsz, / idegen maradsz, ameddig élsz – olvassuk egyik legutóbbi, föltehetően a hosszú emigráció utáni hazatérés élményéből fakadó versében. Idegenként él idehaza? Idegenként anyanyelvében is?
– Az anyanyelvben nem! A többire, ha szabad, néhány napja írt, Verdikt című versemmel válaszolok. „Önzésből, gyávaságból / sokáig éltem máshol. / Bűnömért most itt élek, / mert itt élni ítélet.”
– Külföldön is idegen maradt?
– Mindenütt. Miután itthonról elmenekültem, egy évig Ausztriában éltem, onnan mentem Párizsba. Ez volt az egyetlen hely, ahol – pedig viszonylag jól éreztem magam a franciák között – egyszer azt mondták nekem, piszkos idegen. Münchenben nem voltak problémáim, igaz, nem is igen érintkeztem az ottaniakkal. Angliában udvariasak a messziről jött emberekkel, de az idegengyűlölet ott is jelen van, csak jól leplezik. Amikor a BBC bolgár osztályán dolgozó egyik kollégánkat a bolgár titkosrendőrség meggyilkolta, még az olyan komoly lapok is, mint a Times és az Observer, igen gonosz dolgokat írtak az angol rádió külföldi szolgálatánál alkalmazott idegenekről. Rossz a kiejtésünk, téveszmék közt élünk, paranoiások vagyunk… Miután a BBC munkatársainak nem volt szabad a sajtóhoz fordulniuk, erre az intézmény nagyon vigyázott, megkértem a közép-európai osztály igazgatóját, vegyenek a védelmükbe bennünket. Ő az egész európai osztály főigazgatójához továbbította kérésemet. Ez az angol úr írt is egy elég erős levelet mind a két lapnak. Az Observer azonban nem közölte, a Times pedig alaposan megnyirbálta. A lényeg azért a nyúlfarknyi változatban is benne maradt.
– „Romváros kőtömbjei közt / penészes falak porában járva / próbálom megérteni: hol vagyok, mit keresek” – írja egyik legfrissebb, Némafilm című versében. Aki ötvenévnyi távollét után települ haza, mit ért meg a mai magyar romvárosok kőtömbjei között?
– Ezt nem úgy írom mint magyar, hanem mint ember. Életem végén sem látom világosan az ember szerepét és helyét a Földön.
– Tűnődései során mire jutott?
– Csak azt mondhatom, a világegyetemmel semmi bajom nincsen, azonosulok vele. Otthon vagyok benne. De hogy mint embernek a Földön mi a szerepem, egyáltalán, az összes embernek mi a hivatása, erre szerintem nincsen érvényes válasz.
– Ezek szerint sem a teremtő emberről, sem az érző emberről nincs túl jó véleménye…
– Ezt nem mondhatom. Ha Mozart vagy Bartók zenéjét hallgatom, ha nagyszerű képzőművészeti alkotások előtt állok, vagy nagy verseket olvasok, öröm tölt el, hogy ilyen is létezik.
– Talán ez az egyik feladata a Földön az embernek, az alkotás…
– Ez nagyon kevés. Minden Mozartra százezer Hitler vagy Sztálin jut, ezt sajnos még akkor is be kell ismernünk, ha, az emberi természetről gondolkodván, elfogadjuk, hogy mindenkiben vannak jó és rossz tulajdonságok is. Öt véges érzékünk, romlandó agysejtjeink és idegrendszerünk egyébként sem elég ahhoz, hogy fel tudjuk mérni szerepünket a mindenségben, amelyet alig ismerünk…
– Pár verssor, amely szíven találja a másik embert, büszkén vállalható küldetés, kiváltképpen, ha az idegen nyelvi közegben is hűségesen őrzött anyanyelv teljes gazdagságában jelenik meg e sorokban. Hogyan tudott megmaradni magyar költőnek franciák, németek, angolok között?
– Nagyon nehezen. Az idegen nyelvi közeg olyan, mint az állandó agymosás. Idővel beláttam, szókincsem egyre fogy, nyelvhasználatom már nem elég rugalmas.
– Jó ellenszere lehetett e bajnak a kortárs magyar irodalommal való eleven kapcsolat.
– A hazai folyóiratok nemigen jutottak el hozzám. Azoknak a költőknek a köteteit azonban, akiket becsültem, általában meg tudtam szerezni. Londonban volt egy kiváló magyar könyvkereskedés, ott mindenhez hozzájuthatott az ember, amihez csak akart.
– Ott talált rá annak a Pilinszky Jánosnak a műveire is, akinek aztán az európai elfogadtatásáért Ted Hughesszal karöltve oly sokat tett?
– Pilinszky verseit már idehaza is ismertem, a Válasznak, a Vigiliának és a Magyaroknak tizennyolc éves koromtól rendszeres olvasója voltam. Weöres Sándort már 1945-ben felfedeztem magamnak, Jékely Zoltánt, Nemes Nagy Ágnest is.
– Pilinszkyvel később barátságot kötött. A többiek is meg-megjelentek az életében?
– Nemes Nagy Ágnessel néhány levelet váltottunk csupán. Weöres Sándorral azonban három csodálatos napot tölthettem el 1963-ban Strasbourgban. Ez a nagyszerű ember, minden idők egyik legnagyobb költője, akinek én a bokájáig sem értem föl, olyan kedves volt hozzám, mintha régi ismerősök és egyenrangú partnerek lettünk volna. Leültünk a réten, és hosszan beszélgettünk. Kipróbált, odaadta egyik igen bonyolult versét, elemezzem, mondta. A saját verseimmel kapcsolatban is föltett kérdéseket, az egyiket ki is igazította.
– E szép közjáték ellenére nem Weöres Sándor verseiből készült megfelelő angol nyelvű kiadás, hanem Pilinszky műveiből.
– Ez nem rajtam múlt, hanem Ted Hugheson. Őt Pilinszky költészete érdekelte. Weöres Sándorral személyesen is találkozott, de a találkozás után sem érdeklődött Weöres költészete iránt. Sokat gondolkoztam rajta, hogy vajon miért nem. Weöres Sándor túl szerénynek mutatkozott? De talán nem is ezen bukott meg, hanem azon, hogy nem találtunk megfelelő fordítókat, akik az általam javasolt magyar költőkkel – Weöres Sándoron kívül többek között Csoóri Sándorral, Nemes Nagy Ágnessel… – foglalkoztak volna. Azt akartuk, hogy jó költők fordítsanak jó költőket. Hughes és Pilinszky – ez szerencsés találkozás volt. Hogy a kortárs angol költők között találhattunk volna-e akkora géniuszt, mint Weöres Sándor volt, nem tudom. Később megjelentek Weöres Sándor versei angolul, de nem igazán méltó fordításban. Mostanában pedig? Nemhogy Európa, de Magyarország sem igen tartja számon, ki volt Weöres Sándor.
– Talán a költészetnek hátat fordító egész világra érvényes ez a megállapítás.
– Én egy lépéssel tovább is mennék. A változás korában élünk, világunk minősége egyre romlik. Nagy költők, nagy írók se közel, se távol. Írogatnak az emberek Angliában is, Németországban, Franciaországban is, de hogy olyan értékek születnének, mint harminc, negyven, ötven esztendővel ezelőtt, azt nem merném mondani.
– A Kortárs című irodalmi folyóiratban megjelent tavaly pár vers, ezek cáfolják keserű elméletét. Ha Csokits János semmi mást nem írt volna, akkor is a Parnasszuson a helye.
– Nem tudok egyetérteni ezzel, és ezt nem szerénységből mondom. Önkritika is van a világon. A párizsi Montparnasse kávéházban biztos számíthatok egy ülőhelyre. Tavaly írtam tíz-egynéhány verset, ebből tízet elküldtem a Kortársnak. A megjelentek közül ma legfeljebb négyet publikálnék. Így vagyok a kötetemmel is, évről évre több hibát látok benne.
– Az ön szigorúan megrostált életművének egyik érdekessége, hogy a rövid, termékeny korszakokat itt-ott egy-egy néma év követi. 1956 táján szinte szárnyalt, majd mély hallgatásba burkolódzott.
– Az ’56-os forradalom kirobbanása előtt még külföldön is érezni lehetett, hogy Magyarországon forr a világ. Ártatlanul elítélt embereket engedtek ki a börtönökből, mozgolódott az írószövetség, és olyan írások láttak napvilágot, amilyenekről korábban álmodni sem lehetett. Mindez engem is lelkesített, a forradalom hírére haza akartam térni. Münchenbe érkezve kiderült, hogy nem lesz könnyű bejutnom Ausztriába: nem engednek át a határon az osztrákok. Egy évvel korábban hagyták el Ausztriát az oroszok, a hatóságok attól tartottak, hogy ürügyet szolgáltatnak a visszatérésükhöz, ha Nyugatról Ausztrián át érkező magyarokat fognak el a forradalmárok között itthon. Miután a Szabad Európánál megismert két hölgy segítségével beutazási engedélyt szereztem, és Bécsig eljutottam, idehaza már megkezdődött a második szovjet intervenció. Csak akkor vágjak neki a hazavezető útnak, ha öngyilkos akarok lenni, mondták a határnál az otthonról menekülők. Nem akartam öngyilkos lenni, de azért reménykedtem, ha kicsit jobbra fordul a helyzet, hazatérhetek, és anyámat ki tudom menteni. E napokban Bécsbe érkezett a kisgazdapárti Kővágó József, aki a második világháború után pár évig Budapest főpolgármestere volt, és emiatt hat évre börtönbe zárták. Nem sokkal a forradalom kitörése előtt engedték szabadon. Az Eisenhower amerikai elnök képviseletében Bécsben tartózkodó Nixon alelnök fogadta Kővágót, én tolmácsoltam neki, a titkára voltam. Pontosan emlékszem a dátumra is, december 21-én került sor – a nagykövet és vagy tíz–tizenöt ember társaságában – a Nixonnal való találkozásra. Azonnal feltűnt nekem, hogy milyen bizonytalannak mutatkozik az alelnök. Mint aki nem is tudja, mit mondjon. Végül azt kérdezte Kővágótól, ha most minden rendes magyar elmenekül az országból, ki fog ellenállni a kommunistáknak? Kővágó rákvörös lett a méregtől, meg sem várta, hogy fordítsak neki, hanem az ő tört angolságával nyomban rávágta: alelnök úr, az Egyesült Államok nagyhatalom. A Szovjetunió is nagyhatalom. Ha az Egyesült Államok elintézi Magyarország dolgát a Szovjetunióval, senki sem fog eljönni otthonról. Nixon annyira megdöbbent ettől a választól, hogy szóhoz sem jutott. A zavart csendet a nagykövet nevetése törte meg, Nixon ránézett és ő is elmosolyodott.
– Tíz–tizenkét évvel később talán ez az epizód is eszébe jutott, amikor ezt írta: „ne ossz könnyelmű bocsánatot…” Kinek szól az intés?
– Azt tapasztaltam, túl gyorsan felejtkeztek meg az emberek arról, mi történt 1956-ban. Nem egyes személyekre gondoltam, amikor ezt a verset írtam, hanem az értelmiségre általában. Velük van baj, és nem csak Magyarországon. Jól ismerjük ennek a rétegnek a szélsőségeit: azokat, akik hősiesen viselkednek, de a szolgalelkűeket is, akik minden hatalmat kiszolgálnak. Akik addig forgatják a köpönyeget, amíg el nem kopik.
– Az ugyancsak rövid emlékezetű Nyugat felé hogyan lehetett kinyilvánítani azt a jogos dühöt, amelyet a költő a gyorsan feledett magyar szabadságharc miatt érzett?
– Sehogyan. Párizsban élő menekült voltam. Amikor Kővágó Józsefnek a párizsi alpolgármesterrel folytatott megbeszélése során tolmácsoltam, láttam, hogy az a kedves, finom öregúr, aki a fiát éppen akkor vesztette el az algériai háborúban, sírva fakadt, amikor a tragikus budapesti történetekről beszélt a magyar vendég. Ha nagyobb társaságban került szóba az eltiport magyar forradalom és a világ felelőssége, nyomban ráripakodtak az emberre: mit képzelnek maguk, nem kezdhettünk világháborút Magyarország miatt! Egyszer egy építész barátom azt válaszolta erre: ne is kezdjenek, még a végén abból is szuezi vereség lesz!
– 1953–54-ben nyolc hónapot, a forradalom után több mint tíz évet töltött el a Szabad Európa Rádiónál. Bizonyára tapasztalta, hogy még ott is hangot váltottak a levert magyar szabadságharc után.
– A forradalom után az amerikaiak elbocsátották mindazokat, akiknek semmi bűnük nem volt, akik pedig az egész programot irányították, a helyükön maradtak. Akkor változott meg némileg a rádió hangja. Második ott-tartózkodásom során, 1963 és 1974 között pár esztendőn át a magyar üzemi tanács tagja, fél évig pedig az egész nemzetiségi üzemi tanács elnöke voltam. Az amerikaiakkal folytatott tárgyalásoknak köszönhetően sok olyat tudok az intézményről, amit mások nem tudnak. A Szabad Európa Rádióról írt visszaemlékezésekből kimaradt szinte minden negatívum. Nem a műsorokra gondolok, hanem a személyzeti politikára, arra, hogy mi mindent engedtek meg maguknak a SZER gazdái! Ennek az intézménynek történelmi jelentősége volt, már csak emiatt sem szabad angyalokat és fehér lovagokat kreálni azokból, akik nem voltak azok. El is határoztam, hogy meg fogom írni mindazt, amit erről tudok.
– Árulja el, mi a lényege a majdani tanulmánynak?
– Az ördög a részletekben lakik. Ami az amerikaiakat illeti: nincsenek barátaik, nincsenek szövetségeseik. Cinkosaik és megvásárolt embereik vannak. Jól látni ezt most is a Közel-Keleten. A Szabad Európa Rádiónál úgy bántak velünk, mintha nem volnánk velük egyenrangúak. Mielőtt én az üzemi tanácsba kerültem volna, Borsányi Julián egykori vezérkari alezredes volt az üzemi tanács elnöke. Tisztesség, tudás és emberség dolgában egyaránt az egyik legremekebb ember, akivel valaha találkoztam. Az amerikaiakat mindig zsebre vágta. Tizennégy üzemi megállapodást kötött a vezetőséggel, a vitákban mindig ő maradt felül. Egyszer a személyzeti osztály vezetője, aki egyszersmind a biztonsági osztály vezetője is volt, a CIA embere, olyan dühbe gurult, amiért a szóváltásaikból mindig Borsányi került ki győztesen, hogy ráborította az asztalt. Azonnal kapcsolt persze, hogy mekkora bajt csinált, azt mondta hát Borsányinak, legközelebb maga boríthatja rám az asztalt!
– Kemény vádbeszéd a mi időnk ellen A felejtés korából című versének részlete: „Gyorsan elévül a bűn, / felejteni érdek: / Ábel emlékünnepén / Káin mond beszédet.”
– Ezt a verset 1994-ben, május 30-án írtam. Közben arra gondoltam, hova tűnt az emberek emlékezetéből az a negyven év, amelyet szovjet megszállás alatt kellett az országnak elviselnie. A szovjet birodalom 1989-ben omlott össze, 1990-ben volt az első szabad választás hazánkban. Eltelt négy esztendő, és ugyanazok ültek vissza a bársonyszékekbe – legfeljebb átcímkézték magukat –, akiknek a negyvenévnyi romlás a számlájukra írható.
– Ötévnyi magyarországi élet után miként gondolkodik róla, jó döntés volt utolsó külföldi lakhelyéről, Andorrából visszatérni a szülőföldre?
– Nem tudom. Most már itt vagyok, a 76. évemhez közeledvén, többé már nem fogok elmenni innen. Amikor azt kérdik tőlem, otthon érzem-e magam, azt szoktam válaszolni, földrajzilag itthon vagyok, kronológiailag nem. Az ember ott, és akkor van igazán otthon egy közösségben, ha az olyan, mint amilyenben felnőtt. Az a légkör, amelyben életem első két évtizedét töltöttem, teljesen megváltozott, és nem feltétlenül a javára. Persze az alatt az öt évtized alatt, amíg távol voltam, nem csak Magyarországon alakult át szinte minden. Nem lehet ráismerni ma már arra a három nyugat-európai nagyvárosra, Párizsra, Londonra, Münchenre sem, ahol az ötvenes években hosszabb időt töltöttem. Most visszavonultan élek, nem veszek részt a közéletben, ha valami mondandóm van, megírom. A folyóiratok igazán kedvesen fogadják, akár verset küldök nekik, akár más műfajú írást. Nem szükséges, hogy az ember túl fontosnak tartsa magát.
origo.hu
A klímák után a hűtőket is betiltaná az EU
