Fekete könyv

Évtizedekig élt tragikus magányban, csak legközelebbi barátai, Várkonyi Nándor, Tüskés Tibor figyelmétől kísérve az író Rajnai László (1924–2001). A diktatúra idején nem publikálhatott, illetve csak néhány (megcsonkított) könyvismertetése jelenhetett meg. Az utóbbi esztendőkben végre napvilágot láthatott „a pécsi remete” két nagyszerű monográfiája Vörösmarty Mihályról és Kodolányi Jánosról, illetve cikkeinek-esszéinek gyűjteménye, Az összművészet kísérlete. Most a pécsi Pro Pannónia Kiadó adta közre Rajnai titkos naplóját. A Fekete könyv – azért e cím, mert az író valóban fekete borítójú könyvbe írta gyöngybetűvel esztétikai és történeti eszmefuttatásait, régi mesterekről és kortárs írókról-költőkről való tűnődéseit – mélyen érző és gondolkodó, magányra kárhoztatott lélek feljegyzéseinek füzére. Az első bejegyzés 1978-ból, a legutolsó 1996-ból datálódik.
„Ma megvetik a szépséget, de nem azért, mert az ízlés változott, hanem azért, mert ez a kor hitetlen. Az igazság, a jóság és a szépség egy tőről fakad az emberben – ezért vetik meg a szépséget, mert nem kérnek az igazságból és a jóságból sem…” – írta 1978-ban. A Kortárs-költők közül – gyakran elmélkedik a munkásságáról – Pilinszky állt legközelebb hozzá. Mégis meghökkentő, hogy milyen vitriolosan kommentálja például a költő Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvét: „hisztéria, magakelletés, exhibicionizmus, unalom, undorító brutalitás, a mocsoknak nyálkás felszínével kevert szenteltvíz – íme az írás”. Hozzáteszi: „Őt – mármint Pilinszkyt – nem sajnálom, csak a verseit. A régi verseit…” A mai profán kor jellemzésére ezt veti papírra: „Figyeljük meg, mennyire ritka az az ember, aki a temetőben nemcsak a földre, hanem az égre is tekint néha…” Másutt arról elmélkedik, miért tartja képtelenségnek a munkásművészetet: „A munkás ugyanis, mihelyt felébred benne az igény és a képesség, már értelmiségi. Az alkotó mindig individuum, a munkás tömeglény. Kollektív művészet van, és főleg volt (igen magasrendű), a tömegművészet nonszensz.” Gyakran és átszellemülten tűnődik Dante és Goethe, Hölderlin és Teilhard de Chardin, Hamvas Béla és Babits művein. Idézi Szerb Antalt, aki egy hajdani rabtársa tanúsága szerint a náci haláltáborban ezt mondta: a bolsevizmus roszszabb lesz, mint a német megszállás. „Amikor pedig, miután megásatták vele a sírját, és puskatussal agyonverték, imádkozott gyilkosaiért.”
És ezt is Rajnai László vetette papírra: „A kereszténység annál igazabb, minél inkább visszatérünk eredeti forrásához, a marxizmus annál tarthatatlanabb, minél inkább visszatérünk eredeti forrásához.” Csoda-e, hogy magányra kárhoztatták?
(Rajnai László: Fekete könyv. Pro Pannónia Kiadó, Pécs, 2003. Ármegjelölés nélkül)