Import álmok virágkora

Beatkorszak a pártállamban címmel nemrégiben mutatták be Fonyódi Péter kötetét, amely az 1963 és 1973 közötti időszakot öleli fel. Az akkoriban nemcsak Magyarországon, hanem az egész keleti blokkon belül közismert, sikeres Corvina együttes dobosa a XX. Század Intézet ösztöndíjasaként írt szociológiai tanulmányát bővítette ki, gazdagította újságcikkekkel, veretes korabeli hivatali bikkfanyelven írt jelentésekkel, jogi dokumentumokkal, III/III-as ügynökök tevékenységét dokumentáló iratokkal. Bár az elkészült anyag árnyaltan, hitelt érdemlően és izgalmasan ábrázolja a két világ (a beatzenészek, közönségük és a pártemberek, állami vezetés) viszonyát, s egyfajta szellemi örökséget ad át a mai fiatal generációknak, az igazi szenzációt bizonyos sajtókörök számára mindebből mégis mindössze az jelenti: ki lehetett a Dalos fedőnevű ügynök?

– Ön tudja, hogy kicsoda?

– Tudom, de nem mondom meg. A tanulmányt, amelyből a könyv született később, két évig írtam. Még 2000-ben kutattam az akkori Történeti Levéltárban, és akkor olvastam át a Dalos-féle munkadossziét mások anyagaival együtt. Nagyon meglepett, hogy Dalos neve kit fed. Amikor eldőlt, hogy a munkám könyv alakban a széles nyilvánosság számára hozzáférhető lesz, sokat tipródtam azon, hogy a III/III-as anyagok belekerüljenek-e. De úgy gondolom, egy tudományos igényű könyv esetében nincs jogom, hogy bizonyos kordokumentumokat visszatartsak azért, mert kellemetlen tényeket tartalmaznak. Dalos esetében öt olyan jellemző momentumot találtam, amelyekről úgy gondoltam, azok ismeretében más nem, de a szakmán belüliek rájöhetnek, kiről van szó. Ezért ezeket kihagytam. Így jártam el a többiek esetében is.

– Mégis akad, aki a sajtóban azt állítja, tudja, hogy ezen a fedőnéven ki jelentgetett zenésztársairól.

– Gondolom, ő nem jár majd el ilyen kíméletesen. Amit létrehoztam, tényanyag, és most megkezdődik az emocionális feldolgozása.

– Árthatott valakinek egy ilyen ügynök?

– Elérhette például, hogy valaki ne kapjon működési engedélyt, ami azért nem jelentette azt, hogy nem zenélhet nyilvánosan, de egy csomó lehetőségtől elesett.

– Önök tudták aktív profi zenészként, ki a tégla a berkeken belül?

– Fogalmunk sem volt róla. Én legalábbis nem tudtam erről semmit 1990-ig, amikor Végvári József a nyilvánosság elé állt, és elmondta, hogy ő felügyelte a könnyűzenei ügyeket. Nem is tudtam addig elképzelni, kinek lehetne jelenteni például.

– Bródy János mostanában nyilatkozta, hogy ő nem kíváncsi a róla készült jelentésekre, mert már a hetvenes években tisztázódott számára, amit erről tudni lehet.

– Nála házkutatás volt, akkor nyilván megtudta, ki jelenthetett róla.

– Miért pont az 1963 és 1973 közötti tíz év történetét dolgozta föl?

– Ez volt az az izgalmas időszak, amikor valóban amiatt zenélt mindenki, amit adni tudott ez a műfaj. Véleményem szerint a zenében és más területeken is 1973 a korszakhatár.

– Még utána is voltak jó évei a Corvina zenekarnak.

– 1972-ben a Táncdalfesztiválon nagyon erős mezőnyben harmadikak lettünk az Egy viharos éjszakán című dallal. Ezután keresett meg minket a hanglemezgyár, és az ismertség révén sok más új lehetőséghez is jutottunk.

– A könyvben azt írja, a zenekarok, énekesek sodródtak a pártállami vezetés által kijelölt szűk mederben, mégis teremtettek maguknak valamiféle szabadságot.

– Ebben a közegben a szabadságot egyrészt maga az önkifejezés jelentette. Másrészt ebben az országban minden centralizált volt. Megszabták, mit lehet, és mit nem. És amit lehet, azt pontosan hány ember teheti. Ebben a világban, ahol nem létezhettek magánmunkahelyek, jöttek ezek a fiatalok, akik nyolc-, kilenc-, tízfős munkahelyeket teremtettek maguknak. Létrehoztak egy olyan munkaterületet, ahol többé-kevésbé mindenki azt tehette, amit szeretett, és mindenki a zenekar sikeréért dolgozott.

– Mi volt az oka annak, hogy főként műszaki értelmiségiek adták beatzenélésre a fejüket?

– Csak a kisebbik ok, hogy ők tudták elkészíteni a hangszereket és egyéb eszközöket az elektronikus zenéléshez. A fontosabb, hogy első generációjuk épp az első táncdalfesztivál idején végzett az egyetemen, és döntenie kellett, hogy havi ezer forintért nem szeretem feladatokat lát el valamilyen tervezőintézetben, vagy sokkal több pénzért, sokkal szabadabban zenél inkább. Én például részt vettem a Margit körúti Ipari Minisztérium épületének szerkesztésében. Láttam, ha még öt évig tanulok a Műszaki Egyetemen, akkor is hasonló színvonalú épületeket kell majd terveznem. Közben már zenéltem, sikereink voltak, a közönség szeretett bennünket.

– Volt egy közös álom a Nyugatról a szocializmus idején. Ezt az álmot a pop-rock-beat zenekarok valósították meg itthon.

– Akkoriban nemigen lehetett Nyugatra utazni. A Nyugat úgy élt bennünk, mint egy olyan világ, ahol minden szép és jó. Az angolszász zenét eleinte nem tették hozzáférhetővé semmilyen módon. Mi hoztuk be. Mi játszottuk. Rossz minőségű rádiókon fogtuk a luxemburgi adót, és szintén rossz magnókra felvettük a számokat. Arról írtuk le a szöveget, persze fonetikusan, és mindenki megtanulta róla a saját szólamát. Az álom közös volt a közönséggel. Nélkülük sohasem kelt volna életre.

– Csehszlovákiában, Bulgáriában és a Szovjetunióban tiltott volt a műfaj. Nálunk miért tűrték meg?

– Az ’56-os események után néhány évvel, mikor lényegében bezárultak a határok, nem volt tanácsos még ezt is elvenni a fiataloktól. A magyar zenekaroknak ez a helyzet kedvezett. Mivel igény volt rá, szinte az egész keleti blokkot járhattuk a koncertekkel. Az NDK-ban, hogy a fiatalok ne a nyugati adókat nézzék, egy sportcsarnokban nagy nemzetközi fesztivált rendeztek. Elnéztem az ottani KISZ-es fiatalokat, ahogy libasorban bevonultak, elfoglalták a helyüket a nézőtéren, és a számok végén mértani pontossággal tapsoltak. Velünk, magyarokkal ilyesmit nem lehetne megcsinálni. A klubokat se lett volna sok értelme bezárni, egyáltalán: milyen indokkal tették volna? És mennyivel lett volna jobb nekik, ha az utcán lődörgünk, álldogálunk, és nem zenélünk? Viszont rájöttek arra, hogy a klubokban bőséges információkat szerezhetnek az ifjúság közhangulatáról, gondolatairól, szokásairól.

– Megható, ahogy a KISZ-esek megpróbálták befogni a műfajt a szocializmus felépítésének magasztos céljaira.

– Nekik is volt egy import álmuk, csak nekik a Szovjetunióból érkezett, meg nekünk is volt egy álmunk. Próbálták összefésülni valahogy a beatzenét a saját céljaikkal, de sehogy nem ment.

– Némelyik pártállami bikkfanyelven fogalmazott jelentésből kiderül, hogy maguk a hivatali emberek is igen elégedettek voltak a műfajjal. Büszkék a magas színvonalú dalszövegekre, és főleg arra, hogy a magyar ifjúság magyar zenét hallgat. Hogyan lett vége az állam és a beat-pop-rock zene közötti ellentmondásoktól sem mentes idillnek?

– Ez már túlnyúlik az általam vizsgált időszak történetén. Egyre több zenekar lépett fel működési engedély nélkül, felrúgva minden más addig betartott szabályt, ami a zenei stílusra, a szövegekre és a külső megjelenésre vonatkozik. A műfaj államilag irányíthatatlanná vált.

– Önök viszont betartották még az előírásokat. A dalszövegeket a sanzonbizottság ellenőrizte, nem egyszer át is íratta. Miben állt mégis a lázadás?

– Nem politizáltunk. Az, hogy „Petróleumlámpa, / Milyen szép a lángja”, vagy hogy „Azt mondta az anyukám, / Hogy nem tetszik a frizurám” nem politika és nem is lázadás. De az életérzésünket, az életörömünket, azt, amit szépnek éreztük, mégis át tudtuk adni.